"Érdemes lenne beszélni a hibákról, de ... arra nincs idő"

 

Az SZKP KB Elnökségének aznap este hozott határozatával Magyarország új kormánya megalakult. A másik, a létező kormány feje, Nagy Imre Budapesten ebben az időben a román külügyminiszter-helyettessel való tárgyaláshoz készülődött, amiről Moszkvában az ülés résztvevői pontos értesülésekkel rendelkeztek. Ott eközben elvégezték az utolsó simításokat a Kádár-kormány felhívásának szövegén. Kijelölték a "kísérőket": Malenkovot, Mikojant, Brezsnyevet. Rögzítették az indulás időpontját: november 4-e, reggel 7-8 óra. Magyar idő szerint hajnali 5-6 óra. Még korábban, 4 óra 15 perckor a katonai akció Budapest és az ország ellen megindult.

Teljesen természetesnek tűnhetne, hogy a nehezen megszületett döntés után a szovjet vezetés "megpihen", s a következőkben Magyarországot illetően csupán Zsukov honvédelmi miniszter rövid "győzelmi" jelentéseinek tudomásul vételére szorítkozik. A 4-én tartott ülésen ezt nyilván mindenki így is gondolta - születtek is merőben technikai határozatok az elesettekről, kitüntetésekről, stb. - egy kivétel azonban akadt. A keményvonalasok vezetője, Molotov elérkezettnek látta az időt, hogy Kádárral szemben is fellépve lényegében visszaállítsák a Rákosi-Gerő rendszert. Molotov "jugoszláv" úttól tartott, elővette Kádár november 1-jei rádióbeszédét, s meglobogtatta az Elnökség előtt a kormánynyilatkozat piszkozatát, amelybe Kádár és Münnich sajátkezűleg szúrták be a "Rákosi-Gerő-klikket" elítélő félmondatot. Fellépése nem nélkülözte a következetességet: a "liberális" alternatíva elvetéséből, Hruscsov ingadozásából, majd megkeményedéséből azt a következtetést vonta le, hogy eljött az idő és alkalom véglegessé tenni a visszarendeződést. Ezt szimbolizálta volna az MDP nevének helyreállítása.

Hruscsov érezhető ingerültséggel utasította vissza a kemény vonal újabb próbálkozását, amire Molotov hasonló indulattal reagált, javasolva az első titkár "rendreutasítását". A további hozzászólások azonban nem sok jót ígértek számára: Sepilov külügyminiszter kivételével a többiek elvetették Molotov javaslatát. Egy nappal később ugyanez történt - Molotov kivételével mindenki húzódozott egy újabb vitától, amely a nehezen "kiküzdött" egység megbomlásával fenyegetett. November 5-én viszont a még Szolnokon időző Kádár-vezetés elkészítette első önálló politikai nyilatkozatát, az MSZMP nemlétező Ideiglenes Központi Bizottságának felhívását. Noha Kádár még csak két napja jelentette ki a Kremlben, hogy az új hatalmi központ nem lehet "bábkormány", azért a fogalmazványt a régi módon elküldte az Elnökségnek Moszkvába jóváhagyásra... [...]

A november 2-án és 3-án csak hátráló Kádár János három nappal később, távollétében tehát "győzelmet aratott" a Kremlben. Nála is nagyobb nyereséget könyvelhetett el Hruscsov, aki láthatóan újfent szilárdan kézben tartotta a magyar vitában eléggé megosztott Elnökséget. Visszatért önbizalmát jellemzően mutatja az 1956. évi utolsó Malin-feljegyzés Magyarországgal kapcsolatban: az egyetlen megoldatlan probléma, Nagy Imre kérdése - azt követően, hogy a Budapestre küldött Malenkov-csoport irányításával az országból való eltávolításuk megtörtént - immár "Magyarország ügye", nincs szükség sem a Titoval való levelezésre, sem a buzgó román pártvezér, Gheorghiu-Dej közvetítési ajánlataira. Amit még Moszkvában megtehetnek, az nem más - és ez a jelen feljegyzések tragikusan jellegzetes záróakkordja - mint megfelelő szervek (Külügyminisztérium, KGB, hadsereg) megbízása a hruscsovi ajánlatot elutasító miniszterelnök elleni adatgyűjtéssel.

A Kreml döntéshozói tehát ugyanoda próbáltak visszatérni november 4. után, ahonnan a magyar forradalom döntéskényszeres helyzete kibillentette őket: a XX. kongresszus utáni politikához. A feljegyzések, miközben egyetlen ügy kapcsán képet rajzolnak erről a folyamatról, valamelyest bepillantást nyújtanak a szovjet pártvezetés "belvilágába", a szereplők gondolkodásmódjába, érvrendszerébe.

A kirajzolódó kép nem túlságosan hízelgő, még akkor sem, ha tisztában vagyunk a dokumentumok korlátaival. Az SZKP KB Elnöksége zárt világnak tűnik, szereplőit néhány nagyon egyszerű meggondolás mozgatta, az amúgy sem túl bőséges információkból a döntéshozatal során csupán igen kisszámú tényezővel számoltak. Aligha Malin hibája, hogy a vita rendkívül egysíkú, mintha szinte mindenki ugyanazt a féltucatnyi érvet variálná - gyakran ugyanaz a személy az egymásnak ellenmondóakat. A magyar válság dilemmák sokaságával szembesítette őket, ezek közül azonban csak egyet-kettőt fogalmaztak meg.

A magyar forradalomról szóló vita alapján két lehetséges következtetés vonható le. Az egyik szerint ebben a politikában eleve benne rejlett az erőszakos megoldás, ami ráadásul bizonyos határok túllépése esetén (ahogyan Magyarországon megtörtént, Lengyelországban viszont nem) okvetlenül bekövetkezik. A másik szerint viszont - s kétségtelenül a feljegyzések sokkal inkább ezt erősítik - a lehetőségek nyitottabbak, a vezetés jóval zavartabb, megosztottabb, egyes képviselői, mindenekelőtt Hruscsov "kétlelkűbbek" voltak, mint azt sokan hitték. Miért? A magyar forradalom "jelensége" mindenekelőtt új kihívást jelentett, egy olyan helyzetet, amelyre nem léteztek előre kidolgozott "forgatókönyvek", azokat menet közben kellett kitalálni. A posztsztálini szovjet rendszer lehetőséget biztosított csoportképződésekre a vezetésben, ami vitákat indukált, egy-egy döntés premisszái sokszínűbbé és kimondhatóvá, esetenként képviselhetővé váltak. A desztálinizációs folyamat kételyt, bizonytalanságot, revízióra való hajlamot gerjesztett a vezetésben, s ez kihatott a külpolitikára is. Ebben az értelmezésben nem csupán a bevált előfeltevéseket alkalmazták Magyarországra, hanem a magyar események is formálták a szovjetek előfeltevéseit. Elég bizonytalanul, de felsorakozott egy "liberális" tábor, amely ugyan nem fogadta el a forradalom követeléseit, de viszonylag önálló szubjektumokként próbálta kezelni a szövetséges országokat. Ez az áramlat 1956. október 31-én súlyos vereséget szenvedett, de nem múlt ki teljesen: belpolitikai vonatkozásban 1957 júniusában, majd 1961-ben, a szovjet párt XXII. kongresszusán újabb erőre kapott. Összetétele azonban nem maradt változatlan: legtöbben támogatták például a keményvonalasok 1957. júniusi puccskísérletét Hruscsov ellen, és akkor vagy a következő években ki is kerültek a vezetésből. Ami nem változott, az a szovjet válságkezelés módszere: a beavatkozás, nyomásgyakorlás analóg jelenségei 1968-ban, 1979-ben, 1981-ben rendre feltűntek. 1956 és Magyarország ebből a szempontból valóban vízválasztó: egy pillanatnyi esély mintha valóban kínálkozott volna arra, hogy egy csodaszámba menő önvizsgálat a magyar forradalom villanófényében kitéríti a birodalom szekerét abból a kerékvágásból, amelyben haladt akkor is, amikor magát a járművet különféle felújításoknak vetették alá. Ez az esély azonban elmúlt, mégpedig véglegesen: több, alapjában "magyarországi módra" megoldott válság után az alapvető változást csak a végső krízis hozta el a nyolcvanas évek végén.