Kádár János rádióbeszéde

 

(Részlet)

Harmadik kérdésként a mostanában ismét sokat emlegetett Nagy Imre-ügyről kívánok szólni. Nézetem szerint ez a kérdés történelmileg túlhaladott kérdés, amely fölött népünk rövid időn belül napirendre fog térni. Ismeretes mindenki előtt az a helyzet, amely nálunk a Nagy Imre-kormány utolsó napjai, pontosabban október 30-a és november 3-a között előállott.

Kádár János büntetlenséget ígér

Az október 30-i tűzszünetet követő órákban nyíltan fellépett az ellenforradalom viharos nyomása, ezt a kormány napról naprajobbra tolta, és Mindszenty, B. Szabó, Esterházy Pál fellépése mindenki előtt nyilvánvalóvá tette: a Nagy Imre-kormány órái meg vannak számolva, az ellenforradalom napokon belül elsöpri azt a helyéről. A Nagy Imre-kormány és maga Nagy Imre ugyanezekben a napokban megbocsáthatatlan bűnt követett el a magyar nép ellen. Tehetetlenségével és az ellenforradalmi rohammal szembeni tétlenségével valójában leplezte és fedezte a gyilkos ellenforradalmi fehérterrort. Nagy Imre mint kommunista is megbocsáthatatlan szerepet játszott. Ha tehetetlen volt, le kellett volna mondania, országnak-világnak megmondva, hogy ellenforradalmárok gyilkolják halomra Budapest utcáin a kommunistákat és más haladó hazafiakat, munkásokat, értelmiségieket. Ehelyett ő nevével fedezte ezeket a szörnyűségeket. Végül 4-én reggel ellenállásra hívott fel a fehérterrorista gyilkosságoknak véget vető, segítségül hívott szovjet csapatok ellen. Miután a rádióban bemondta, hogy a "kormány a helyén van", felkapta a csomagját és még Tildy Zoltánt is cserbenhagyva, a Parlament egyik csigalépcsőjén megszökött, és 20 perc múlva a budapesti jugoszláv nagykövetségre szaladt menedéket kérni.

Nagy Imre volt szerepéről még annyit: lehetséges, hogy az ellenforradalmárok számára kevés volt az, amiben nekik Nagy Imre akarva, nem akarva segítséget nyújtott, de a Magyar Népköztársaságnak, a magyar kommunista mozgalomnak, a meggyilkolt forradalmároknak sok volt.

A továbbiakról pedig annyit, hogy az a Nagy Imre, aki a jugoszláv nagykövetségre belépve elhagyta a Magyar Népköztársaság szuverenitása alatt álló területet és jogilag idegen ország területére lépett, néhány nap múlva diplomáciai úton közölte azt a kívánságát, hogy el akarja hagyni a Magyar Népköztársaság területét.

Kormányunk és pártunk úgy gondolta, hogy azzal az emberrel, aki ily módon elhatárolta önmagát a magyar kommunistáktól éppen úgy, mint a magyar néptől és magától Magyarországtól is, nincs többé dolgunk.

Ezért az ügy jugoszláv vonatkozású diplomáciai részét lezárva, Nagy Imre és társai eredeti, saját kívánságát számba véve, lehetővé tettük, hogy elhagyják a Magyar Népköztársaság területét. Miután a Román Népköztársaság kormánya kész volt arra, hogy Románia területén számukra menedéket adjon, november 23-án Románia területére távoztak. Mi ígéretet tettünk, hogy velük szemben - az általuk is utólag elismert - múltbeli súlyos cselekményeikért büntetőeljárást nem indítunk. Ezt be is tartjuk.

Távozásukat sem tekintjük örök időre szólónak. De a jelenlegi helyzetben magunk is úgy véltük, hogy helyesebb, ha egy időre elhagyják Nagy Imréék az ország területét.

Erre külön okot adott az is, hogy a még nem kevés bujkáló ellenforradalmár részéről joggal tarthattunk provokációtól. Az ellenforradalmárok nagyon szívesen megtették volna, hogy Nagy Imre csoportjából kettőt-hármat meggyilkoljanak azzal a provokatív céllal, hogy ezért a Magyar Népköztársaság kormányát tehessék felelőssé. Nekünk ilyen viszonyok között elemi kötelességünk volt, hogy az ország érdekében megvédelmezzük őket, s ennek megfelelően is jártunk el.

Még egy szót ezzel kapcsolatban: én magam hosszú ideig együtt mentem Nagy Imrével, amikor még mindketten a Rákosi-féle vezetés ellen küzdöttünk a pártban, de - mint ismeretes - november 2-án megszakítottam vele a kapcsolatot, látva, hogy az ellenforradalomnak nagyobb haszna volt Nagy Imre kormányából, mint a Magyar Népköztársaságnak.

Ezt megelőzően azonban én magam is jelen voltam, s magam is megszavaztam azokat a döntéseket, amelyek mind a párt, mind a kormány vezetését lényegében Nagy Imre és csoportja kezébe tette le. Gondoltam, érvényesítsék elképzeléseiket. Érvényesítették is. Ez azonban az ellenforradalom növekedéséhez vezetett. Azt hiszem, minden kommunista és minden haladó demokrata, minden becsületes dolgozó egyetért velem abban, hogy nincs rosszabb annál, mint amikor a párt és az ország vezető szervei - hogy bibliai hasonlattal éljek - hideget és meleget fújnak egyszerre ugyanabból a szájból.

Ez történt velem abban az időben, amikor Nagy Imre bent volt a vezetésben.

Sok vérbe került, de megtanultuk, hogy nem lehet egy időben harcolni is az ellenforradalom ellen és ugyanakkor a vezető szervből bátorítani is az ellenforradalommal egy frontba került elemeket.

Végezetül a magyarországi eseményeknek az Egyesült Nemzetek előtti vitájáról kívánok szólni. Nézetünk szerint, mindazok a fájdalmas események, amelyek az október 23-i felkeléssel és az október 30-án megkezdődött ellenforradalommal kapcsolatosak, a Magyar Népköztársaság belügyét képezik, és abba nincs senki másnak beleszólása. Ami a szovjet csapatok kérdését illeti, az is magyar belügy, amely jogilag vitathatatlan és világos.

Magyarország területén több ország sokoldalú szerződése alapján törvényesen tartózkodtak a szovjet csapatok és a harcokba a törvényes magyar kormány kérésére avatkoztak be.

A beavatkozás nem jogi oldalát illetően az egész világ munkásmozgalmának és a szabadságukért a kapitalista és gyarmati országokban küzdő haladó embereknek is egyértelműen az a véleménye, hogy a Szovjetunió a nyújtott segítséggel nemcsak ellenforradalmi rémuralomtól segített megmenteni a magyar népet, hanem e segítséggel valójában egy háborús tűzfészek keletkezését akadályozta meg. A nemzetközi reakciónak, amely a népek békéjére tör, nyilván az volt a számítása, hogy Szarajevó után, mely az első világháború, és Danzig után, mely a második világháború tűzfészke volt, most véres betűkkel beírja a történelembe Budapest nevét is, mint új háborús tűzfészek nevét.