A miskolci munkásság a forradalomban

 

Bogár Károly: A miskolci munkásság a forradalomban

részlet

1956. október első napjaiban a DIMÁVAG-ban a párt rendezett egy ifjúsági parlamentet. Beharangozták, mozgósították rá az embereket. [...] Zsúfolásig megtelt a kultúrterem, javarészt fiatal emberek voltak ott, de idősebb szakmunkások is eljöttek. Mindenki kíváncsi volt, hogy most mit akarnak, mit hallunk.

Ott volt az a hetven fiatal, akiket én patronáltam, szinte a saját gyerekeimnek éreztem őket. Megfelelő körítésben ott volt az elnökség, az igazgatónk meg a pesti kiküldött a minisztériumból, meg a városi pártbizottság képviselői. Megtörtént a bevezető beszéd, aztán a két-három notórius hozzászóló elmondta a maga pártszerű hozzászólását, és mélységes csend lett. Bennem egyre gyűlt a méreg, hogy nem ezért jöttünk, és miért nem szólnak már a gyerekek. Amikor már nem tudom, hányadik hozzászólás is elhangzott, amiben semmi más nem volt, csak a megszokott ismétlések meg idézetek, szót kértem. Először felolvastam a verset. [Tamási Lajos: Keserves fáklya. Irodalmi Újság, 1956. szeptember 22.] Még mélységesebb lett a csend. Húsbavágó volt minden sora. Utána elmondtam, hogyan állnak a gyerekeim. Listáról olvastam fel a kereseteket. Egy harminc év körüli jó szakmunkás meg tudott keresni 120-130 százalékos normával 1400-1600 forintot, a fiatal, tizennyolc, esetleg tizenkilenc éves segédek féléves gyakorlattal, rosszabb munkakörülmények között 230-290 forintot kerestek. Java részük albérletben lakott, így tartotta volna el magát, de a keresetük a létminimumot se fedezte. Miután elmondtam, kértem a jelenlévőket, hogy most már mondja el mindenki a panaszát, ne hallgassanak, nem az én feladatom, hogy elmondjam a problémáikat. Valósággal kiszakadt a zsák! Egymás után jelentkeztek a gyerekek. Volt, aki szinte üvöltve mondta el a maga panaszát. Annyira megindult a hozzászólás, hogy nem is volt ellenvélemény, az elnökség nem szólt bele. [...]

A gyűlés végén Pálmai, az igazgató vette át a szót, és az volt az első intézkedése, hogy négy fiatal mérnököt megbízott azzal, hogy vizsgálják ki a normaidőket. Vegyék fel velem a kapcsolatot, és ahol idődifferencia van, ott azt a normaidőt alkalmazzák, amit én javasolok. Az igazgató intézkedését pozitívnak tartottuk [...] Most is megoldhatták volna azzal, hogy befogják a fiatalok száját, bezárják a gyűlést vagy ígérnek valamit, de ő gondolt a jövőre is. [...]

Ezután szinte még gyorsabban teltek a napok. Az igazi lökést a nagy bátorságunkra a Rajk-temetés adta október 6-án. [...] Bizony jó pár évig elfogadtuk a hivatalos verziót, akkor viszont nem kételkedni kezdtünk, hanem rádöbbentünk arra, hogy amit ezek eddig csináltak, az nem igaz, az nem jó. Ezt aztán a temetés végképp betetőzte. A párt vezérkara odaállt, és ország-világ előtt kijelentette, hogy soha többet ilyet - valami ilyen szöveg hangzott el -, és akkor nem az volt bennünk, hogy hála istennek, végre megindult egy folyamat, önkritika és egyebek, hanem a felelősöket akartuk látni. Mi úgy ítéltük meg, hogy a hibákat nem én meg a másik melós, hanem a mi osztályunkból kikerült vezetők követték el, és most álljanak ki, mondják meg, ki csinálta. Úgy éreztük, becsaptak bennünket. Elsősorban a felelős vezetés, de nemcsak ők, hanem a velünk közvetlen összeköttetésben lévő nagyüzemi pártbizottság is.

A temetés után a hangulat még forrongóbb volt. A gazdasági háttér egyre rosszabb lett, a diósgyőri dolgozók pedig egyre bátrabbak lettek, egyre hangosabban mertük megmondani a véleményünket. A pártbizottság korábban havonta kétszer is végigjárta az üzemeket, most le se jöttek, nagygyűlést sem tartottak, tájékoztatás sem volt. Közben már itt, a helyi újságokban is megjelentek olyan cikkek - elsősorban Földvári Rudolftól, az MDP megyei első titkárától -, amelyek akár fél évvel korábban is elképzelhetetlenek lettek volna. Úgy éreztük, ez mind a mi igazunkat bizonyítja, lám-lám, még a megyei első titkár is...

A négy fiatal mérnökkel arra gondoltunk, hogy össze kéne hívatni egy nagygyűlést. Az egyetemisták, akik bejártak a gyárba szakmai gyakorlatra, bátorítottak bennünket. Azt akartuk, hogy a pártbizottság hívjon össze egy szabad pártnapot, és számoljanak be arról, mi történik a felső vezetésben, és mi történik velünk itt helyben.

Végül Turbók Gyuszival és Gellért Karcsival úgy döntöttünk, hogy aláírásokat gyűjtünk a szabad pártnap megrendezésére. [...] Hétfőn a műhelybizottsági irodában legépeltem hat példányban a következő szöveget: "mi, alulírottak, kérjük a DIMÁVAG nagyüzemi pártbizottságát, hogy a helyzet tisztázására október 25-én 12 órára hirdessen meg egy szabad pártnapot". Azt gondoltuk, hogy a szabad pártnapot csak úgy tudjuk kikövetelni a pártbizottságtól, ha a dolgozók aláírásával támasztjuk alá, mert másképp nem állnak szóba velünk. [...] A hat ív délig betelt. Jöttek vissza, hogy adjak még, mert más csoportokban is kérik, erre újabb hat példányt gépeltem ugyanezzel a szöveggel. A délutáni és az éjszakás műszakban is kint voltak, és be is teltek másnap reggelre.

Kedden hat órára bementem dolgozni, hat óra öt perckor csörgött a telefon, hívtak a pártbizottságra, de közöltem, hogy nem megyek föl. Féltem, azért nem mentem. Ott volt nálam a tizenkét ív tele aláírással, mit mondjak nekik? Ha azt mondom, ami az íven a szöveg, akkor megkérdezik, hogy ki bízott meg. Gellértet is hívták, ő se ment. Elkezdtünk arról beszélgetni - elég zaklatott állapotban -, hogy mit mondjunk nekik, miről legyen szó a szabad pártnapon. Akkor már valamit tudtunk a pontokról, már Pesten is és a miskolci egyetemen is voltak pontokba szedett követelések. Egy kicsit beleéltük magunkat az 1848-as ifjak helyzetébe is, és elkezdtük összeírni a pontjainkat. [...] Közben tizenketten lettünk, az a bizonyos aláírásgyűjtő tizenkét fő, akiket az ÁVH később "tizenkét apostolnak" nevezett.

Turbók Gyuszival ketten szövegeztük a pontokat. [...] Volt egy elég hosszú bevezetés, ahol népünk legjobbjaira, Petőfire, Kossuthra, Táncsicsra, Szamuelyre, Kun Bélára, Rajkra, Pálffyra hivatkoztunk. Volt ebben valami védekezés, ezzel akartuk bizonyítani a baloldaliságunkat. Utána még egy darabig azon vitatkoztunk, hogy kérjünk-e vagy követeljünk. Végül arra jutottunk, hogy nem kérünk, hanem követelünk. Tizenhét pontot állítottunk össze, arra akartuk a választ, és úgy gondoltuk, ha a dolgozók is egyetértenek vele, akkor a pártbizottság továbbítsa fölfelé, a Központi Bizottsághoz.

Elkészültünk - már lehetett tizenegy óra -, és elindultunk a pártbizottságra. Állt a munka a műhelyben, mindenki leste, ahogy mentünk végig az üzemen. [...] Ők is körülbelül tizenketten lehettek, mint mi. Ahogy visszaemlékszem, kölcsönösen meg voltunk sápadva, mindenkiben gyomorrángató idegesség volt. Leültünk, és Huzsvári Kálmán, a DIMÁVAG párttitkára feltette a kérdést: "Na, elvtársak, most tulajdonképpen mit akarnak?" Bár pontosan tudták, hogy aláírást gyűjtöttünk, rólunk már jegyzőkönyv is készült olyan záradékkal, hogy egyelőre a letartóztatásunkkal várni kell, mert nincs még felgöngyölítve és nem tisztázott, hogy kik tartoznak bele. Én mondtam, hogy "Huzsvári elvtárs, itt vannak az aláírások, ennyi dolgozó kéri egy szabad pártnap megtartását", és letettem elé az íveket. Ránézett és kérdezte, hogy mégis miről beszéljünk, mire mondtam, hogy van már egy kidolgozott programunk. Turbók Gyuszi fölállt, és felolvasta az általunk tintával leírt 17 pontot a bevezetővel együtt.

Az első megszólaló Huzsvári volt. "Elvtársak, ezekkel teljes mértékig egyetértünk." Ekkor esett le az első kő a szívünkről, kezdtünk leereszteni. Kérdezte a városi és a megyei kiküldöttől, hogy nekik mi a véleményük. Akkor Pataki is és Tóth Benjámin is azt válaszolta, hogy ők a városi, illetve a megyei pártbizottság részéről egyetértenek. Csak Urbán Ernő, a szakszervezeti titkárunk javasolta, hogy ne fogadják el egyben az egészet, hanem vitassák meg pontról pontra. Ezt elvetették.

Tudtunk az egyetemi mozgolódásokról, hallottunk különböző követeléseket, de a 17 pont a DIMÁVAG-é, a melósoké volt, ahhoz senki sem adott nekünk se javaslatot, se ellenvetést. Nem ismertük az egyetemisták pontjait, de tudtunk arról, hogy azok közül négy pont ott van Kónya Lajos kezében egy papírra leírva. Azért nem bővítettük ki azokkal a 17 pontunkat, mert olyan követelések voltak - vonuljanak ki a szovjet csapatok, lépjünk ki a Varsói Szerződésből, hozzák haza a hadifoglyokat a Szovjetunióból és a nemzeti ünnepeink legyenek munkaszüneti napok -, amikkel egyetértettünk, de azt mondtuk, hogy nem vág bele a gazdasági és kimondottan a gyári munkásság követeléseibe, azokat bízzuk másokra.

Huzsvári megkérdezte: "Na, elvtársak, ez az egész, nincs még valami? Ha már itt tartunk, akkor mondják el!" Erre közöltem vele, hogy ugyan tudunk még négy pontról, de nem tartjuk időszerűnek, nem a mi feladatunk. Erre ő: "Na de elvtársak, bátran olvassák fel, aztán majd megtárgyaljuk." Kónya Lajos felolvasta, és a jelenlévők ellenvetés nélkül azt mondták, hogy hozzá kell írni. Tehát sem a megyétől, sem a várostól nem volt ellenvetés. Ezek után ugyanerre a papírra - és én ma is azt állítom, bár egy-két állításomat cáfolgatják - Huzsvári saját kezűleg írta rá a négy pontot a mi 17 pontunk alá.

Amikor ezen is túl voltunk, akkor megint egy rövid, semleges beszélgetés zajlott. Ugyancsak Huzsvári kérdezte, hogy most akkor egyáltalán kik vagyunk, hogy nevezzenek bennünket. Vonogattuk a vállunkat, hogy semmi, mi dolgozók vagyunk. Idézett valamit az 1919-es forradalomból, hogy akkor is volt ilyen, és javasolja, hogy munkásszervező bizottság néven szerepeljünk. Nekünk ez tetszett. Ezt a nevet is ő írta rá a papírra. Tulajdonképpen ez volt a későbbi munkástanács alapja. [...]