Kertész: a holokauszt után katarzis kell

Kertész Imre a Svéd Akadémián szombaton összefoglalta írói hitvallását. Első magyarként veheti át kedden az irodalmi Nobel-díjat, és ennek alkalmából beszélt saját írói működéséről és az európai kultúra megújulásának szükségszerűségéről.

Objektív és szubjektív valóság

Kertész Imre

Kertész Imre az írást magánügyének tekinti. Nem szokott azon gondolkozni, hogy kinek írja a műveit, mert szerinte ha egy író erről gondolkodik, akkor vélt igények kielégítésére kell törekednie. Szerinte az író önmagának ír. Személyes sorsa könnyűvé tette ezt a dilemmát, mert ahogy ironikusan megjegyezte, ő tényleg önmagának kezdett írni, hiszen sokáig nem jelenhetett meg egyetlen műve sem. A kommunista diktatúra írói szabadságot adott Kertésznek, mert a 60-as évek Magyarországának "mocsármélyén" Kertész szerint két választása volt az embernek: vagy végleg feladta a küzdelmet, vagy kereste a belső szabadságot.

Az egyén függetlensége a történelemhez, a külső körülményekhez képest alapvető élménye Kertésznek, és megvilágosodásként hatott rá ennek felfedezése 1955-ben. A hitleri típusú diktatúrából a sztálini típusúba sodródott Kertész számára ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy az egyetlen valóságos dolog önmaga, melyet vissza kell vennie a szörnyűséges történelemtől. A külső, általa objektív valóságnak nevezett világtól függetleníteni kell a szubjektív valóságot, az egyén valóságát. A diktatúrák egymást követő rémségei könnyűvé tették ezt a felismerést, mert a külső tényezők annyira riasztóak voltak, hogy büszkén lehetett vállalni a nem megfelelés belső igényét.

Nobel-díj a Vörösmarty téren

December 10-én délután fél öttől hatig a budapesti Vörösmarty téren óriás kivetítőn élőben közvetítik Stockholmból a Nobel-díj átadását.

Kertész szólt arról is, hogy miközben a kívülállást választotta, megkísértette "a tömegbe való beleveszés részeg gyönyöre". Megértette, hogy miért lehet vonzó a "kábító menet", vagyis a feloldódás az objektív vilóságban, a csatlakozás a rendszerhez, a személytelen, felelősség nélküli sodródás és lelkesedés. Ugyanakkor felismerte, hogy ez a feloldódás személytelenné és sorstalanná tesz, és egyértelműen a személyes függetlenséget választotta. Kertész alapvető élménye, hogy diktatúrákban élte életét, a nácizmus és kommunizmus hazugságait egyformán elutasította, és így magányos, befelé figyelő életmódot kellett választania. Amikor a nácizmus szörnyűségeiről írt, akkor a kommunizmus embertelenségéről is szólt. A huszadik század íróinak Kertész szerint legmegrázóbb felfedezése, hogy a nyelv alkalmatlanná vált a valóság megjelenítésére, mert a valóságot a történelem irányítói kiforgatták, értelmét elkenték. E folyamat bemutatói közül Orwell és Kafka munkáira emlékeztette hallgatóságát.

A holokauszt az európai kultúra végét jelentette

E függetlenség miatt sohasem törődött azokkal a kritikákkal, melyeket azért kapott, mert mindig a holokausztról ír. (Egyébként a közelmúltban azt nyilatkozta, hogy most készülő regénye az utolsó, mely ezt a témát dolgozza fel.) A holokauszt Kertész szerint komoly, még feloldatlan törést okozott az európai kultúrában. A holokauszt kétezer éves európai etikai és morális kultúra végállomását jelentette. Ezért szerinte semmilyen művészet nem lehet független Auschwitztól. A holokauszttal megtört az európai művészet, és szerinte nincs olyan hiteles és jó művészet azóta, melyen ne érződne ez a törés.

Az új európai kultúra felépítéséhez szükség van az előző világ Auschwitzcal végződő tapasztalatára, és ennek felismeréseként értékelte, hogy ő kapta meg a Nobel-díjat. A tragédia utáni jóvátétel formája a katarzis, melyet a szellemnek kell létrehoznia. Ennek megteremtése Kertész célja, ez inspirálja munkájában. A múlton való gondolkodás, a múltról írás ezért szerinte a jövőről szól. A jövőnek válhat hasznára Kertész tanúságtétele, mert a trauma feldolgozásával a mai ember alapkérdéseihez jut el. Ugyanakkor Kertész Imre Sorstalanság című művét a holokauszt többmillió áldozatának és az emlékezőknek is ajánlotta.

Kertész Imrét 15 éves korában deportálták a buchenwaldi koncentrációs táborba. A közelmúltban levelet kapott a buchenwaldi emlékhely igazgatójától, melyben elküldött neki egy ott készült dokumentumot, amely szerint az őrök kimutatásában halottnak nyilvánították. A felfedezésről ezt mondta, az egyetlen Nobel-díjas magyar író: "Egyszer meghaltam már tehát, azért, hogy élnem lehessen, s talán ez az én igazi történetem."