Bűn és bűnhődés kimenőért cserébe

Az idei évad legutolsó bemutatója a legdurvább lett: Sopsits Árpád filmrendező vállalkozott arra, hogy börtönkörnyezetbe helyezze Dosztojevszkij Bűn és bűnhődés című alapművének színpadi változatát. Az egészen szokatlanul őszinte produkcióban egy fegyház lakói próbálják a darabot, és közben szembesülnek saját bűnükkel és bűnhődésükkel.

Az egész ott kezdődik, amikor a nézőke - szó szerint - beterelik a Budapesti Kamaraszínház Ericsson Stúdiójába, ahol vaságyak foglalják el a pöttöm tér nagyobbik részét, és szinte közéjük kell ülnie a szerencsés (?) nézőnek. A színészek már a színpadon, amit az egész előadás során nem hagynak el, csak kivételes esetben - a börtönigazgató rendeli őket magához, vagy női ruhába kell bújniuk az ő előadásukhoz. Ugyanis a rabok Dosztojevszkij remekét próbálják, és ha rosszul sikerül a három nap múlva esedékes előadás, nem mehetnek extra eltávozásra - ketten közülük.

Ez a kilencből kettő adja a helyzet drámáját, nem is igazán az eredeti mű. Hiszen jól tudjuk, az miről szól: megtehetem-e, kiemelkedett vagyok-e, megúszom-e? A mostani hősök viszont megtették már, ki ezt, ki azt (loptak, csaltak, öltek, erőszakot tettek), és éppen bűnhődnek. Az összezártságukkal eleve: kilenc ember egy szűk kis térben kénytelen létezni, enni, inni, aludni, nemi életet élni, magára maradni. Lehetetlen, és a különböző kulturális környezetből jövők találkozásának sokkja itt jelentkezik igazán. Az állandó összemenések, a rivalizálás, a vezérszerep megszerzése hihetetlen energiákat emészt fel és elképesztő indulatokat szabadít fel. "Madonna" például női szerepre kárhoztatik, pedig nem homoszexuális, és stricije is lesz, "Borotva", aki "odakinn" is ezt a mesterséget űzte. "Sűrű", aki sikkasztás miatt ül, képtelen elviselni "Pedrót", aki kislányokon tett erőszakot, "Véna" kábítószer-elvonás miatt szenved, a tolvaj "Homályt" a szellemi nyomor nyomasztja.

Az egymás elviselhetetlensége okozta feszültséget természetesen csak fokozza, hogy éppen egy olyan darabot próbálnak előadni, amelyben a bűnök mértéke kerül hierarchizálásra, és azt üzeni, hogy bűnünkben is éppen annyira vagyunk egyenlők, mint egyéb dolgainkban: minden attól függ, hogyan tekint ránk a közeg, amiben élünk. A lelkiismeret már egészen más kérdés.

Porfirijt "Zsoltár" alakítja, akiről kisül, hogy hidegvérű bérgyilkos, Raszkolnyikovot "Amper", aki egyszer, részeg őrültségből ölt. Soha nem követné el még egyszer azt, a másik viszont mesterségének tekinti a gyilkolást. Ki lesz kettejük közül a vesztes? Kijut-e a sittről bosszúját elvégezni azon, aki feladta őt, a gyilkoló gép? Ahogyan haladnak előre a darabban, úgy fokozódik a szabadság lehetősége okozta újabb feszültség, úgy válik egyre nyilvánvalóbbá, hogy az embertelen próbatétel nemhogy segítené őket - azzal, hogy szembesíti őket önmagukkal, csak tragédiát szül. Ha a nézőnek "beflashel" a Big Brother, ne csodálkozzon rajta.

Sopsits szövegei elképesztően eltaláltak, a káromkodások, a zsargon, a kiszólások olyannyira helyén vannak, hogy szinte nem is hisszük, hogy színészek játsszák ezeket a szerepeket. Ez persze a lényeg: az alternatív színházi és filmes múltból táplálkozó rendező módszerei nagyon őszinte, nagyon hiteles játékot hoznak elő a színészekből, aki között a Madonnát alakító Kovács Ferenc, a Borotvát játszó Törköly Levente vagy a dadogós verőlegény Cicerót egészen lenyűgözően játszó Hayth Zoltán személyében igazi kincsekre bukkanunk. A színészek közelsége, a durva jelenetek extrém valódiszerűsége olyan előadást szül, amely alatt végig feszeng a néző - nem az unalomtól, a szinte elviselhetetlen életszagtól.

Sajnos, a kései bemutató miatt csak a következő évadban lesz újra látható az előadás, de ha visszaemlékezés közben is ennyire a hatása alá lehet kerülni, akkor nyilvánvaló: ezt látni kell!

[mécs]