A Noonday Undergroundból érkező Daisy Martey ugyanis fejtetőre állította a kiegyezésre törekvő kósza elképzeléseket, és a kalandos két esztendőt maguk mögött tudó fivérek legvérmesebb reményeit váltotta valóra. A nyitó Wonders Never Cease lehetne akár a csapat mottója is, hiszen a nyersen, üdítően megszólaló, azonnal klubatmoszférát teremtő hangzás szinte ránk ugrik, talán a Jefferson Airplane zenélne így 2005-ben, s Daisy is az isteni Grace Slickkel verseng.
Skye-ért sokan bolondultak: bársonyos tekergőzés, harsánynak tetsző öröm és fojtott bánat, de Daisy egyetlen nyikkanásával leutasítja a színről, s a pillanat töredéke alatt mindnyájunkat megfoghatatlan énekének szexrabszolgájává kényszerít. Legszembetűnőbb emellett a hangszeres bátorság, a lezser játékosság, a szellős, szabadon lélegző táncra invitáló ritmus, miközben az összetéveszthetetlen libidó-libikóka érzés a zenekar történetének legmarkánsabb momentumaival olvad egybe.
A gépi zörejeket mostanra az ember igába vonta, és nem fordítva, ami azért is örvendetes, mert az expresszívebb előadás számára ennek következtében az előző alkotásokhoz képest összehasonlíthatatlanul tágabb légtér nyílt. Daisy éneke is gyakorta átlépi a verzé plusz refrén struktúra határait, dallamot módosít és helyez át, a vendégművészek hangszerei vastagon szólnak: trombita, harsona, kürt, furulya, hárfa, sőt két óriási duett erejéig sikerült megnyerniük az elektro-experimentalista Rob Mullendert is, aki messze rugaszkodik a korábbiakban tapasztalt harmadosztályú szövegelésektől.
A feltűnő folkos hangulatok hol átvezetés szintűek, hol rövidebb-hosszabb tiszteletadások (Jethro Tull), s az albumot végig áthatja a gyökerek felkutatása - Godfrey-ék úgy is festenek, akár a Blues Fathers -, a Ten Men verzéiben például mintha a Cypress Hill vagy a The New Power Generation lenne Dusty Springfield kísérőzenekara, ám Daisy énektechnikájában ugyanígy kimutatható Janis Joplin vagy Joan Baez hatása. Mindezekből kiviláglik, hogy az új Morcheebát nagyjából melyik korszakra lehet belőni, de a könnyed Lighten Up hallgatásakor felködlik az oldottabb Shania Twain, Belinda Carlisle vagy Suzie Quatro is. Egyetlen lehangoló pillanat sincs - a muzsikusok óriási szívvel zenélnek -, csak vad, mégis kifinomult természetesség, furcsának ható, a befogadhatóság határát nem súroló szerkezetek, apró virgákkal, s itt bátran lehet tekerni a hangerőt.
A címadó szám a legszebb Big Calm-hagyományokat követi. Ross megőrizte, és az album egészében tálalja country- és blues-, Paul pedig pop- és hiphop-érzékenységét, üveges tekintetű bólogatás azonban kizárva. Nem tudunk csúcspontokat kiemelni, hiszen majd' mindegyik szám zseniális, és ha netán egyeseket elriasztana az erőteljesen prog/psy irányú visszakanyarodás, bátorság, mivel a maga frontján ez valószínűleg az év lemeze, és önfeledt, bulizós hangulatával, pajkosságával, tiszta zeneiségével és pozitív szemléletével úgyis levesz a lábadról.
Az új mű frissebb, kevésbé kiismerhető és mindenképpen természetesebb elődeinél, autentikus retrósoknak egyenesen kötelező, s ha a mainstream hírhedten kötött ízületei miatt mégis bebukják, akkor nincs igazság - még odaát sem.
L. G.