Az öt legborzalmasabb retrószendvics

Akik a hetvenes-nyolcvanas években nőttek föl, egész biztosan találkoztak ezeknek a "szendvicseknek" valamelyikével. A szocialista hiánygazdaság és a gasztronómiai kreativitás közös metszete. Önök szerint melyik a legborzasztóbb?

Az igazán súlyos szendvicseket bizony nem a Coca-cola-mámor termelte ki, hanem a langymeleg szockó. Az egész annyira komoly volt, hogy a képen is látható, a Magyar Konyha 1984-es 1. száma külön fejezetet szentel olyan szendvicseknek, mint a gyümölcsös, konzervkukoricás-sült virslis vagy a tojásrántottás-sült hurkás, szigorúan a leleményes újrahasznosítás jegyében. Nem hiányozhatott a babos sem, viszont a kákabélű angolokkal szemben mi bizony sült tarjával fejeltük meg a kenyérre halmozott babot. Ennek a receptnek a leírásából emelnénk ki a következő gyönyörű mondatot: "vajon megsütött, főtt, füstölt tarját vagy zsírosabb combot borítunk". Vajon sütött tarja és zsírosabb comb. Hol volt akkor még a zsírtalanító mánia? Egyszerűen csodálatos, csak leborulni tudunk.

Cukros-zsíros kenyér

Jó, ez sokkal régebbi, mint a szocialista-realista gasztroművészet, de nem kevésbé hajmeresztő, bár egyesek máig párás szemmel emlékeznek meg azokról a vidéki nagymamáknál töltött nyarakról, amikor az uzsonnát vagy a tízórait egy szelet vastagon megkent, majd kristálycukorral megszórt kenyér jelentette. Sajnos, akinek ez a nosztalgiafaktor nem játszik, az még elképzelni sem tudja, miből marad ki - illetve csak elképzelni tudja, az alapján viszont egyáltalán nem bánja, hogy kimarad belőle.

Mustáros kenyér/vajas-mustáros kenyér

Amikor az egész országban összesen kétfajta mustár kapható, és mind a kettő édesebb a kelleténél, nincs mit csodálkozni azon, hogy hamarosan a gyerekek kenyerén köt ki. Persze elsősorban kenőanyagként, hogy jobban csússzon a kenyér, mint üresen, bár nem vagyunk meggyőződve arról, hogy ezzel sikerült elérni a kellő célt.

Kikevert mézes-vajas kenyér

Óvodai menza, iskolai menza. Vajas-mézes kenyér uzsonnára, alap. Persze a leleményes konyhás nénik - nyilván nemzetgazdasági okokból - kicsit változtattak a klasszikus, viszonylag retrográd megoldáson, miszerint a kenyeret először vajjal kenjük meg, majd utána mézzel. A haladás és a permanens forradalom jegyében a két alkotórészt összekeverték (sőt, a Liga margarin használata sem teljesen kizárható), és ezt az opálos-sárgás kulimászt kenték a kenyerekre. Éhesek voltunk, megettük, ráadásul még mindig sokkal jobb volt, mint amikor üres kenyeret adtak valami összeszáradt héjú turistaszalámival.

Piros aranyas/gulyáskrémes kenyér

A piros arany és a gulyáskrém a dolgozó népet szolgáló élelmiszeripar óriási terméke volt, olyannyira, hogy a gulyáskrémnek önmagában is szentelhetnénk egy nagyobb cikket (nem fogunk). A két szép színű krém természetesen dekorációs célokat is szolgált, az igényes, látványra különösen érzékeny séfek kemény tojásos (parizeres!) szendvicsekre és egyéb hidegkonyhai készítményekre helyezték el, ún. pöttyözéses technikával. Már önmagában ez sem volt valami szép dolog, tekintve, hogy mindkét krém iszonyatosan sós - sós volt, és sós is marad. Ami azonban a legtöbbet hozta ki a két krém gasztronómiai lehetőségeiből, az természetesen a kenyérre kenés művelete, erre a megoldásra is többen emlékeznek némi nosztalgiával, hiszen a gulyáskrém finom. Vagy nem?

Vegetás-zsíros vagy vegetás-vajas kenyér

A vegeta volt a legvidámabb barakkban az egyik legfontosabb bölcsek köve, bármire, bármibe tették, az átnemesült, és rossz minőségű vagy éppen ehetetlen izéből vakító neonsárga, finom levesporízű lett. Nem véletlen, hogy végül a hidegkonyha is felfedezte magának, és elkezdte vajas, zsíros, esetleg üres kenyérre szórva kínálni.