A tészta, aminek egy tucat apja volt

Nem újdonság, hogy az emberek arról álmodoznak, milyen menő lenne feltalálni valami egyszerű, olcsó, könnyen előállítható terméket, valamit, amiért mindenki rajong, valamit, ami pillanatok alatt népszerű lesz szerte a világon, valamit, amiből pofátlanul gazdagnak és híresnek lehet lenni egy szempillantás alatt. Az viszont ritka, hogy vagy egy tucatnyi ember hiszi ezt ugyanarról a termékről. Márpedig a fagyitölcsér esetében pontosan ez történt.

A kiállítás, ahol mindenki zseni volt

A tölcsér legnépszerűbb eredetsztorijai az 1904-es st. louisi világkiállításhoz vezetnek vissza. Ebben az időszakban a fagylaltfogyasztás már nemcsak a gazdagok kiváltsága volt, a fagyi egyre olcsóbb és népszerűbb lett, így rengetegen kísérleteztek azzal, hogy megalkossák a tökéletes fagylaltot. Nem véletlen, hogy a világkiállításon is majd ötven standon volt kapható. Tölcsér hiányában azonban a nép kis papírtálkákból ette a fagyit, ami remekül be is vált volna, ha idő előtt ki nem fogynak a készletek. Ekkor lépett a színre a libanoni származású Ernest Hamwi, aki épp jalebit, édes, ostya szerű keleti tésztát sütögetett a pultjában. Hamwi megszánta a mellette pánikoló fagyist, Arnold Fornachout, aki tálkák nélkül már nem tudta kiszolgálni a vevőit, és nekifogott tölcsér formájú tészták készítésének. Legalábbis Arnold Fornachou leszármazottai szerint így történt.

Egy másik verzióban Hamwi Charles Menchezt mentette meg találmányával, megint mások szerint Charles Menchezt meg se kellett menteni, mert ő maga vette rá a libanonit a tölcsértészta gyártásra, vagy ami még jobb, Menchez saját gofrisütőjén alkotta meg az ehető fagyitartót, Hamwi pedig ott se volt. Ha azt hiszi, hogy ezzel vége a világkiállításról bejelentkező feltaláló cunaminak, hát téved. Ott volt még Nick Kabbaz, Hamwi segédje, aki állította, hogy az egész tölcsér dolog az ő ötlete volt, és David Avayou egy török emigráns, aki szerint a tölcsérek hajón érkeztek a világkiállításra egyenesen Párizsból. Az, hogy valójában mi történt St. Louisban, már sosem tudjuk meg, de ettől nekünk még nem kell feladni az eredettúrást. Nézzük a tényeket.

A Szabadalmi Hivatal megmondja

Italio Marchioni 1903 szeptemberében, egy évvel a st louisi világkiállítás előtt a New Yorki-i szabadalmi hivatalban bejegyeztetett egy fagyitölcsér készítésére alkalmas eszközt. Az olasz származású vendéglős az állította, hogy már hét éve árulja találmányát, így a szabadalom elnyerése után be is perelt mindenkit, aki tölcséres fagyit kínált. A pereket persze sorba elvesztette. A tanulság az, hogy nem találmány készítésének módját, hanem magát a találmányt kell levédetni. Marchionit azért nem kell sajnálni, boldogan megélt tölcséreket gyártó vállalkozásából egészen 1954-ben bekövetkezett haláláig. Ráadásul még a manhattani Modern Művészetek Múzeuma is tisztelettel tekint munkásságára.

A festő közbeszól

A Szabadalmi Hivatal adatai alapján akár kalapot is emelhetnénk Marchioni előtt, ha nem maradna ennyi kényes pont a történetben. Először is ostya, sőt tölcsér formájú ostya is régóta létezett már, csak korábban soha senki nem tett bele fagyit. Az ehető fagyitartó készítésének technikáját pedig már Marchioni előtt egy évvel szabadalmaztatta egy fagyikészítő, Antonio Valvona. Ráadásul vannak olyan írásos emlékek, amik szerint a tölcsér előtt a fagyit előszeretettel fogyasztották kúp alakú fémtartókból. Erre utal a francia festő, Philibert-Louis Debucourt 1807-ben készült Frascati című képe, amin egy korabeli kávéház sarokasztalánál egy kalapos hölgy épp fagylaltot nyalogat. Igaz, egyes lelkes tölcsérkutatók szerint a képen nem fém, hanem ehető tölcsért szorongat az asszony.

Nagy kérdés,hogy ezek után van-e bárki, akinek hálát rebeghetnénk egy klassz fagyizás után, vagy egyszerűen fogjuk az egészet a gasztroevolúcióra.