Kétféle ember van a világon, aki imádja és aki utálja a tökfőzeléket. Átfedés nincs, a tökfőzeléket csak imádni vagy utálni lehet, és ez így van jól.
Nekem szerencsém van, gyerekkoromban mindig volt egy hatalmas piros bonyhádi zománcos lábas a hűtőben, tele tökfőzelékkel, mert a nagybátyám júniustól októberig azon élt, így ez mint ehető kaja, sőt, mint a létfenntartás elengedhetetlen kelléke kapott igen előkelő helyet az életemben. Feltét nélkül, hidegen, a lábosból, sokszor merőkanállal. Személyes tapasztalataim alapján, aki a tökfőzeléket utálja, az általában a kaprot is, pedig aki nem könnybe lábadt szemmel eszi a kapros-túrós lepényt, az élet más csodái mellett is vakon elmegy, de térjünk vissza a tökre.
A tök mókás. Ezt meg onnan tudom, hogy a veteményes mellett nagy kalandjaim voltak vele. Grandiózus és teátrális, azért van a veteményes mellett. Benne ugyanis nem férne el. Meg ott volt a kukorica, azzal szeretik egymást, javasolt mellé vetni. A főzőtök kúszónövény, hatalmas hely kell neki, akinek zsebkendőnyi kertje van, ne is kísérletezzen vele, az vegyen a piacon. Mindenki más termessze bátran, nem egy vasziszdasz, cserébe egész nyáron szórakoztat.
Április közepén el lehet vetni, ha palántázzuk, várjuk meg vele a fagyos szenteket, igen fagyérzékeny növény. Takarjuk, ha kell, gazolással csak addig kell bajlódni, amíg fiatal és nem fut világnak. Utána nem marad meg közte a gyom. Szereti a meleget, a vizet is, de vigyázzunk a locsolással, könnyen elrothadnak a virágok és a zsenge termések is.
„Sárgán virágzik a tök…”
Virága is ehető – ahogy közeli, sokkal trendibb rokonáé, a cukkinié is – ésszel szedjük, hogy legyen tökünk is. A főzőtököt éretlen formájában fogyasztjuk, miután kigyönyörködtük magunkat a hatalmas levelekben és a nagy, sárga virágokban, lassan elindulhat a tök-kessing, az ágak között botladozva, kukucskálva nagy az öröm, ha rátalálunk egy-egy fényes zöldségre, ami júniustól októberig terem. Jól tűri a fagyasztást, de kiengedés után elég löttyedt lesz, így főzeléken kívül nem nagyon gondolkodhatunk másban, ha enni akarjuk.
Mivel nem tudunk annyi tököt megenni, amennyi terem, bazi nagy, kőkemény héjú, napsárga zöldségeink lesznek. Ezekkel két dolgot tehetünk: gyerekként megpróbáljuk úgy bedobálni a baromfiudvarba, hogy minél több darabra loccsanjon és fogadásokat kötünk, a vörös vagy a fehér kakas ér-e oda gyorsabban. A disznók is szeretik, de az ól sokkal kisebb, ráadásul a papa megszid, ha pont fejbe dobjuk a göbét. A másik lehetőség, hogy kettévágjuk és ész nélkül kezdjük kikotorni, majd szárítani a magokat. Ezt felnőtt fejjel is csinálhatjuk. A pirítást is.
Felhasználásra olyan tököt válasszunk, ami zsenge héjú, világos színű, fényes, és önmagához képest meglepően nehéznek tűnik. Mivel rendkívül érzékeny, ne nyomkodjuk, kopogtassuk, kongassuk, megrohad tőle. Ha könnyedén beleszalad a héjba a körmünk, zsenge a tök. Nézzük meg a szárát, minél élénkebb, annál frissebb szedésű a növény. A sárgás szín, kemény héj, kiszáradt szár túlérett, illetve régi szedésű tököt jelent, ne vegyük meg.
A főzelék
Végül nincs más dolgunk, mint tökfőzeléket főzni belőle. Pirosan, azaz fűszerpaprikával, pici ecettel, jó sok kaporral, vagy ahogy mostanában én csinálom: fehéren, tejszínnel. Egy fej hagymát felkockázok, olajon üvegesre sütöm. A legyalult, előzőleg besózott tököt levével együtt hozzáadom, pici ecettel és jó nagy csokor, felaprított kaporral együtt főzni kezdem. (Van, aki a végén adja hozzá az ecetet, én úgy tanultam, azért az elején kell, hogy „ne essen szét a tök”.) Mikor a tök már majdnem egészen puha, felöntöm tejszínnel, ha hígnak találom, kiveszek belőle, összeturmixolom és önmagával sűrítem. Ha ragaszkodunk a feltéthez, az kizárólag sült oldalas lehet, a sült csirkecombot a menzával együtt rég elfelejtettük, hálistennek.