Botrány, hogy ezt is tokajinak lehet nevezni

Vége a melónak, van ezer forintja, és el akarja inni? Csak ne a Falk Miksa utcai Tokaji Borozóban. A cél az, hogy megmondjam, mit kap ennyiért, és hova érdemes betérnie, ezért végigvesszük a borozókat, menő bároktól a régi klasszikusokig. Első rész.

Columbo bronzszobra vakarja a fejét a Falk Miksa utcában. Ő már tudja, ki a gyilkos. Én még nem, hiába kapirgálom ugyanott a fejemen a bőrt. Pedig azzal a kimért, húgymeleg furminttal több tucat kiscicát öltek meg a szívemben a Tokaji Borozóban.

Forrás: Táfelspicc

A vakító napsütésből fekete lyukba lépek. Megyek az orrom után, le a lépcsőn. A pincekocsma az 50-es évek óta üzemel, több mint fél évszázad borgőze, testek kipárolgása adja a helyi klímát, amiből hiányzik a hasonszőrű műintézmények jellegzetes szúrós vizeletszaga. A sötétséget felváltja a félhomály, amit a kintről beszüremlő fény és néhány haldokló villanykörte biztosít.

Húsz éve jártam erre utoljára. A múltat végképp eltörölni? Hiú vállalkozás. A múlt ott él és virul a jelen kárpitja mögött. Itt mindig hétfő van, délután két óra.

Kiszolgálás a pultnál, a pincér egykedvű és régi vágású, amire ráerősít fekete nadrágja és régi időket idéző fehér vendéglátós kabátja. Legutóbb Pintér Béla idézte fel zseniálisan ezt a típust nagy sikerű Titkaink című darabjában. Néhány hölgy is mozgolódik a söntés mögött, hogy az ő szerepük pontosan mi, ez később sem válik világossá. Egyfolytában összeadnak és kivonnak.

Rusztikus székek, faasztalok, a falon körbe fából faragott dombormű fut, erdőbényei parasztok szüretelnek, a hely minden szeglete műparaszt romantikát áraszt. Az asztalon fekete alapon piros virágmintás, bolyhos filcterítő. A tégla dongaboltozat alatt tisztaság uralkodik.

Arra például nem emlékeztem, hogy tokajin kívül mást is lehet itt kapni. Egri hordós borok képviseltetik magukat, félszáraz kékfrankos, félédes merlot és rozé, 130 forintot kérnek decijéért. Villányból két palackos figyel a pulton, egy száraz rozé és egy 7 Quvee névre keresztelt üveg, az egyik 1550, a másik 1950 forintért kelleti magát, Somogyi Tibor pincészetéből. Ezekkel nem próbálkozom.

Kérdezem a pincért:

- Minek tartanak vörösbort, ha már Tokaji Borozó?
- A vörösboros kóla miatt.
- Olyan népszerű?
- Nem, hanem mert vérképző.
- A kóla?
- Fenét, a vörösbor.
- És még miért?
- Kell a változatosság.

A változatosság tényleg fontos. Állítólag gyönyörködtet. Rendelek egy deci száraz furmintot. Kinek a bora? A pincér pofákat vág, válasz helyet felkap egy PET-palackot, és az arcomba tolja. Naár Ferenc, zempléni furmint, olvasom a címkén. Minden kimért tokaji tőle van, a többi annak a Tokaj Kereskedőháznak a terméke, palackos kiszerelésben, amelynek több a kínos ügye, mint amennyi nem. Később megguglizom a termelő nevét, az derül ki, hogy ő a Tokaj Kereskedőház szegi pincéjének kapcsolattartója. Saját pincészetet nem találok.

A deci furmint 130 forint, a pincér úgy sürgeti a fizetést, mintha attól tartana, hogy meg fogok lógni. Gyors mozdulattal besöpri az aprót.

A kis kerek, színültig töltött decis poharat alig tudom elvinni az asztalig úgy, hogy ki ne löttyintsem. Velem szemben a másik asztalnál egy idős férfi meditál, előtte az asztalon három deci fehér-, három deci vörösbor. Felváltva hol az egyikbe, hol a másikba kortyol. Tud élni.

Belenyalok az enyémbe. Langyos, oxidált lőre, savanyú, ázott kenyér illata van, vizes széna-szalma. Ihatatlan, de legyűröm. Eljátszom a gondolattal, vajon mit szólna az úri közönség, ha ezek helyett a poshadt vinkók helyett ugyanennyiért tiszta illatú és ízű, normálisan lehűtött bort szolgálnék fel, tokajit, igen.

Mert a borminőségre láthatóan adnak. Egy piros melegítős langaléta ősz férfi, aki egy törzsvendég otthonosságával mozog a térben, „abból a finom musiból kér még két decit”, plusz szódát, mert vétek lenne ezt a bort elrontani szódával, ugye? A pincér nem osztozik a lelkesedésében, de a piros melegítőst ez nem lombozza le. A félédes muskotályt (alias musi) ezek után feltétlenül meg kell kóstolnom. Illata egy fémvödörben felejtett, elrohadt csokor rózsáé. Az íze? Képzeljék el ugyanezt májkrémmel bekenve.

Képtelen vagyok meginni, ezért a helyi gasztronómiát hívom segítségül. Hirtelen értelmet nyer a borkorcsolya szó. A tepertős pogácsa, a fasírt és a lepcsánka (krumplilepény) messze felülmúlják a borok színvonalát, könnyedén csúszik utánuk bármi. A szentháromságból a lepcsánkát kell kiemelnem. Nem úszik az olajban, inkább ropogós. Van még tepertőkrémes és körözöttes kenyér, ja, és melegszendvics. Ezeket most kihagyom. Persze a kaja már nem igazán fér bele az ezresbe.

Mindegyik fogásért külön odajárulok a pulthoz, mindegyiket kis műanyag tálcán kapom, szalvétával. És mindet azonnal fizetem. A pincér gyanakvása nem lankad. Néha az az érzésem, adóellenőrnek néz. Ilyen szarul néznék ki?

Lezúg a lépcsőn egy túlmozgásos, cingár fickó, valami jó kis piros fröccsöt kér, tisztára, mint Csipesz a Portugálból.

- Merlot van – vakkant a pincér, erősen megnyomja a szó végén a t betűt.

A cingár, miután egy hajtásra kiitta, kapaszkodik a pohárba. Rendel még egy pirosat a merlot-ból, ő is megnyomja a szó végén a t-betűt, majd rimánkodó hangon hozzáteszi:

- Mondd meg a Lajosnak, hogy kerestem. Ismered a Lajost?
- Milyen Lajost?
- Az idősebbet, olyan barnított…
- Nem. A másik Lajost ismerem, a fiatalabbat.
- Megmondod, hogy kerestem?
- A másiknak?
- Annak.
- Annak meg.

A piros melegítős hazatámogatja a barátját.

- Na, gyere Sanyikám.
- Nem is vagyunk olyan mélyen – mondja Sanyi, miután csekkolja a lépcsők számát.
- Voltunk már mélyebben is – nyugtázza a piros melegítős, és viszonylag könnyedén megküzdenek a lépcsőkkel.

Összeszedem magam, és rendelek a pultnál egy száraz szamorodnit. A pincér kiméri abban az undorító fémgyűszűben az adagot, és már épp készül beleborítani az egy decis kicsi, kerek pohárba, amikor megállítom. A háta mögött a polcon, a sok fél literes, literes vizeskancsó között ott figyel néhány talpas pohár. Kérem, hogy abba öntse, ha lehet.

- De hát az két decis – háborodik fel és úgy néz rám, mint aki ufót lát.
- Na és – mondom -, az egy deci a két decis pohárban is egy deci, nem? Amúgy hányas évjárat?

Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A gyilkosok néztek így Columbóra, amikor szembesítette őket a tettükkel. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy mesélek neki az illatzónáról, de aztán meggondolom magam. Mi vagyok én, néptanító?

Kelletlenül áttölti a Tokaj Kereskedőház szamorodniját a két decis talpas pohárba. Langymeleg ez is, diós, ázott kenyér illata és íze van. Botrány, hogy ezt is tokajinak lehet nevezni! A tepertős pogácsa maradéka sokat lendít a fogyaszthatóságán. Eszembe jut az a sok fantasztikus tokaji termelő, Szepsy Istvántól Demeter Zoltánon keresztül Homonna Attiláig, akik elképesztő energiákkal próbálják felépíteni a borvidéket. Eszembe jut a turista húsz évvel ezelőttről, akinek felcsillant a szeme a tokaji név láttán, lebotorkált a kricsmibe, bedobott egy furmintot, és mélyen a szemembe nézve megkérdezte:

- Erre vagytok ti olyan büszkék? Fuck you!

A borért nem érdemes ide jönni. Legfeljebb a boros kóláért, lehet, hogy olyat máshol nem is árulnak? Keresünk (ígérem, keresünk) jobb helyet az ezresünknek.

A színházért viszont megéri. Ezekért az arcokért, az elkapott dialógusokért. Itt mindennek magyarvalóság-szaga van. Mintha egy Pintér Béla-előadást vagy Egressy Zoltán-darabot néznénk. És a színházjegyekhez képest szinte ingyen van.