Augusztus 20., reggel kilenc, a család az autóban, három gyerek várja a hátsó ülésen, hogy elinduljunk Salgótarjánba, és megkóstoljuk az év tortáját. Egyre több a kanyar, mezők és erdősávok között gurulunk – nyoma sincs tömegnek, úgy tűnik nem kerekedtek fel ezrek, hogy megkóstolják a fiatal nógrádi cukrász testvérpár, Szó Gellért és Szó Dániel Pannonhalmi sárgabarack-pálinkás karamelltortáját a Kézműves Cukrászdában.
Annyit sikerült előre kiderítünk, hogy Gellért korábban Jerome De Olivera francia cukrász világbajnok műhelyében is megfordult – kíváncsian vártuk, hogy a képen kifejezetten szép és elegáns torta mit ad majd a valóságban.
„Apu, messze van még?”
– kérdi három kilométerenként lányom egy óvodás minden kitartásával és konokságával. „A dombon túl van Salgótarján” – felelem, igaz, nem egy, hanem még több is vár ránk. Rétság, Balassagyarmat, Szécsény és csak pár falu és vagy száz kanyar után érünk célba.
Útközben vagy tíz ünnepségbe is belefutunk, négy helyen látunk traffipaxot, de semmi sem téríti el a családot a tortázástól. A tarjáni tájékozódás sem könnyű: a völgyekbe alaposan széthúzták a várost, így még legalább két „Apu, messze van még?” – kérdés kellett, mire fékezhettünk a belvárosban.
Van, aki azt sem tudja, mi a fene az az ország tortája, más a cukrászdáról nem hallott. A harmadik család kezében papírba csomagolt sütemények – igen, ők is onnan jöttek.
„A lakber mögött találják, jó sokan vannak.”
– mondják, így elindulunk, de így sem találjuk. Önök ne bénázzanak, mikor odaérnek: ha a buszállomás, vasútállomás és a helyi Amerikát jelentő McDonald’s háromszögében leparkolnak, csak az aluljárón kell átsurranni. A mókás üvegtömbös szökőkút mögött nyíló rakodóudvarnak kinéző részre forduljanak be:
nem sok jót ígér, de a lakbernek hívott bútorbolt mögött tényleg ott egy cukrászda.
A „jó sokan vannak” alapján azt saccoltuk, majd az utcán kígyóznak a sorok, ehhez képest fél perc után már rendelhettük is a tortaszeleteket – körülnézve úgy tűnt, mások is ezt kérik, ezt viszik.
A manduladarabokkal meghintett tésztát imádnivalóvá teszi a barack, felette pedig kocsonyaként remeg a krém. Semmi zavaró mellékíz, nincs nyoma túlcukrozott elemeknek.
Ha valamiért elutazik az ember Nógrádba, érdemes elveszni kicsit a helyi szocreál utcák között: a sárgabarack-pálinkás karamelltorta miatt megéri.
Egy dologtól félek: mivel a receptet számos cukrász elkészíti majd országszerte, elég nagy minőségi szórás várható. Szóék alkotása precíz munkafolyamatot, minőségi alapanyagokat kíván. Ezt eltrükközve biztos, hogy nem lesz ilyen kiemelkedő a végeredmény.
Az elsők között voltunk a ma reggeli nyitáskor, akik megkóstolták a 2015-ös év cukormentes tortáját, a barackos buboréktortát, amelyet Vaslóczki Orsolya, a Horváth Cukrászda mestere kreált. A versenyen olyan torták vettek részt, amelyek fehér liszt, cukor és adalékanyag nélkül készültek.
A torta szép, felülről nézve valóban olyan, mint a méhkas,
szuper ötlet a légpárnás fólia, amivel a cukrász a zselét készítette. Oldalról is jól néz ki: a rétegek kihagyással épülnek egymásra, mint egy lépcső.
Legalul egy roppanós csokoládéréteggel indul, ami csodálatos lenne, de sajnos kakaómassza-bevonat íze van, mint a csokimikulásoknak. Ez az egész süteményre rányomja a bélyegét. A diós alap jó lenne, ha ropogós lenne vagy puha piskóta jellegű, de egyik sem,
olyan, mint egy kekszréteg, ami teljesen átázik; az állaga nem túl kellemes.
A krém textúrája könnyű, ezzel semmi baj. Diódarabok bukkannak fel benne, de nem adják át az ízüket a krémnek, ami így jellegtelen marad. Az egész tortában a legjobb a barackréteg, ez valódi gyümölcspüré, üde, savanykás, tényleg barackíze van. A torta legnagyobb hibája az alapötlet: a dió itt sehogy sem harmonizál a barackkal.
Az édesítő utóíze a torkunkon maradt. Hozzá kell tenni, hogy cukor és fehér liszt nélkül süteményt készíteni nem könnyű, de sok olyan módszer létezik, ami ennél jelentősen jobb eredményhez vezet.