Barna Illés cukrászdája akár világhírű is lehetne, ha a hiteles megmondóoldalak egyszer rátalálnának. Ám addig jó nekünk, amíg csak a szájhagyomány útján terjedő híreket követve indulunk el, hogy megbizonyosodjunk arról: ez a történet nem mese, hanem maga a valóság.
A mesternek nincsen telefonja. A kis cukrászda semmilyen internetes oldalon nem szerepel. Nem tud róla a Google Maps. (Segítek, itt van.)
Előrendelést képtelenség feladni, mert nincs, aki felvegye.
Ez az a hely, ahová oda kell menni, és nem a külsővel törődni. Ha ugyanis azon filozofálgatnánk, hogy mit látunk, hogy néz ki az épület, és mennyire rozsdás a kapu, simán elmennénk e nevezetes cukrászda mellett. Nagy hiba volna.
Vasárnap reggel indultam Verőcéről. Őrbottyánban sikeresen kivédtem a rendőrség legmodernebb sebességmérő készülékének a támadását, igaz, rendesek voltak a szembe jövő kollégák, villogtak becsülettel. Énekelhettem volna a Bojtorján klasszikusát, amely szerint „Gödöllőnél éreztem, alig állok már a lábamon”, de nem lett volna igaz.
A régi miskolci útra ráfordulva erősen koncentrálni kezdtem, majd megláttam a ferdén álló, ódon táblát: Cukrászda. A Turul utcában letettem a kocsit, trappoltam befelé, de egy fiatalember gyorsabb volt nálam, ő ért be előbb, Illés bácsi pedig már csomagolta is számára a 12 darab franciakrémest, amely - már megint a külső – egyáltalán nem hasonlított azokra a süteményekre, amelyeket ezen a néven más helyeken árulnak.
Valami egészen valószínűtlenül sárga volt a krémje és fehér a tejszínje. Kicsit megijedtem, hogy nekem már nem marad, elvégre a családnak ígértem belőle, de az idős cukrász megnyugtatott, hogy van abból bőséggel. És jó kedvvel hozta elém a süteményt, amelynek
receptjét a világ minden kincséért sem volt hajlandó elárulni.
„Ne haragudjon, de ezt senkinek sem mondom el – fejtegette Barna Illés. – Talán majd annak, aki hajlandó lesz továbbvinni ezt a boltot, de egyelőre erre sem találok alkalmas személyt.
Ma ugyanis már boldog-boldogtalan cukrászdát nyit, kitesz az üveglap mögé 30 féle fagylaltot, egy táblára kiírja, hogy kézműves, aztán jó napot.
A süteményeket meg telenyomja adalékanyagokkal. Ez nem cukrászmesterség, ez valami egészen más, a modern kor szörnyűsége.”
Bólogatok, miközben az első három gombóc fagylaltot nyomom magamba. A vanília sárga és nem fehér, mint máshol. A puncsban ott figyelnek a mazsolaszemek. Gyermekkorom 1 forint 50 filléres (igen, fiatal vagyok még, nekem ez maradt meg, és nem az ennél is olcsóbb) fagylaltjainak ízei járnak vitustáncot a számban.
Húznám az időt, hogy sokáig tartson, de nem megy.
A ma már őskorinak számító fémfedeles fagylalttartóban ott lapul még a meggy, a citrom és az ananász.
Illés bácsi vörösréz huzalokról, a mínusz 18 fokos hűtőfolyadékokról magyaráz nekem, meg elmeséli, hogy miért kellett vödröt tennie a 100 esztendős fagylaltgépének a tetejére.
„Egyszer odabent éppen a süteményekkel bíbelődtem, amikor egy jóindulatúnak nem nevezhető ember bejött, és egy csavart dobott az éppen üzemelő gép motorjába. A mai napig azon gondolkodom, hogy miért tette. Szerencsére le tudtam kapcsolni a masinát, így nem ment teljesen tönkre. Azóta vödröt húzok rá, hogy senkinek se jusson eszébe hasonlóan cselekedni.”
Ketten vagyunk a kockaházban, és tovább beszélgetünk. Vasárnap 11 óra múlt néhány perccel, vevő sehol. Az idős mester húsz évvel ezelőtti napokat idéz fel, amikor odakint ötvenméteres sorban álltak az emberek a fagylaltért. Meg amikor a közelben vadászó Kádár János üzent neki, hogy szeretne abból a nagyon finom vajas-sajtos pogácsából.
Aztán egyszer csak minden megváltozott. Gödöllő évről évre nagyobb lett, megépült a sztráda, és ma már csak az autózik a régi 3-as úton, akinek dolga van arra. A kicsiny cukrászda a város központjától is messze esik, a HÉV-végállomástól
marad az Aszód felé menő sárga busz, vagy a talpalás a hely másik nevezetességéért, a Rákóczi túrósért,
vagy a tejszínhabért, amit az 1949-es évjáratú, ma már 4 millió forintot érő muzeális gépén készít a cukrász. Tápióságban látta meg a napvilágot, volt cukrásza a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemnek, vagy a Központi Fizikai Kutatóintézetnek is. Mindkét munkahelyre szívesen emlékezik, miközben a kezembe nyomja a negyedik és ötödik gombócot, a meggyet és a citromot.
„Jöjjön ide, nézze meg ezt a papírtálcát, mert ilyet még nem látott, de én sem” – hív közelebb a 77 éves mester. „Most erre tegyek rá négy krémest, nem is bírja el. Egyszerűen nem értem, hogyan adhatnak ki emberek a kezük közül ilyen terméket. Kénytelen vagyok üzletről üzletre menni, hogy normális vastagságút találjak, de az sem egyszerű, mert annak a mérete nem felel meg nekem. Így
nincs más választásom, mint négy kis tálcát rakok össze, arra tettem a maga süteményét is,
de vigyázzon, hogy hazafelé ne érje napsütés, mert ebben igazi a krém és a tejszín, annak meg nem tenne jót a nap” – hallgatom az intelmeit, majd az egymás után sorjázó újabb és újabb történeteket. A feleségről, aki elhagyta Illés bácsit, mert összeállt egy másikkal…
Pedig az asszonyt annak idején ő mentette meg a halálosnak tűnő vesebetegségtől. Aztán a Köjál következik, amelyet ma már nem így hívnak, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a hatóság azért nem akarta engedélyezni ennek a cukrászdának a megnyitását, mert helyben nem volt vezetékes víz. Ezt is
megoldotta, mint ahogyan mindent az életben.
A betérő vendégekkel imád beszélgetni, a fagylaltot meg olyan tölcsérbe szedi, mint amiben harminc évvel ezelőtt kaptuk a gombócokat. Hogyan csinálja, honnan szerzi? Ez tényleg a csoda.
De jöjjön most már a lényeg, a titokzatos recept alapján készített, tetején kakaóporos, laza tejszínnel megspékelt franciakrémes. Vasárnap délután a családi asztalra került, négyen ültünk körbe. 81 éves apám szerint finom, de nem egészen olyan, mint amit ő az ötvenes években fogyasztott. Anyukám – aki amúgy nem egy hatalmas krémesrajongó – pillanatok alatt eltüntette. Én nem tudok nyilatkozni, mert az állandóan tartó fogyókúrámba az 5 gombóc fagyi mellett a csodakrémes már nem fért bele. Ellenben a legfiatalabb, harmincéves családtag az este folyamán a „mit vacsorázol?” kérdésre csak annyit felelt: „Illés bácsi krémesét”.
Azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet ez a sütemény nem kaphatott volna.