Mielőtt bárki reflexből a kommentmezőhöz görgetne, hogy „bezzeg Thaiföldön már évtizedek óta sütik a turistáknak” és „egymillió évvel ezelőtt a Friderikusz-showban is volt egy rovarzabáló őrült francia”, álljanak meg, ezt mi is tudjuk, a hangsúly nem ezen van. A lényeg: 2015-re eljutottunk oda, hogy emberi fogyasztásra szánt lisztkukac és szöcske is kapható magyar boltban. Fűszeres, naná.
Amikor annyit kérdeztem a szerkesztőségben, ki tart velem egy kóstolóra, a legtöbben azt hitték, viccelek, vagy állateledelt próbálok letolni a torkukon – nagy volt a hitetlenkedés, amikor kiderült, hogy a Culinarisban a snackek között talált, méregdrága kis csomagokat valóban nekünk szánják, nem a halaknak vagy a teknősöknek.
Volt, aki tüstént elbujdosott a lányvécébe, más azonnal követni kezdett. A kíváncsiság és a gasztronyitottság több fokozatát megismerhettem. A teljes elutasítást megértettem, a bizalmon inkább meglepődtem, annak ellenére, hogy a világ nagy részén teljesen normális a rovarevés. Nálunk viszont egyáltalán nem az.
Az entomofágia a Föld több mint száz országában elfogadott a téma egyik szakértője, Dr. Julieta Ramos-Elorduy, a mexikóvárosi Nemzeti Autonóm Egyetem kutatója szerint. A kérdést korábban már az ENSZ is feszegette. A 2008-as, Thaiföldön rendezett konferenciájukon a fokozódó élelmiszerválság kapcsán fogalmazták meg: miért nem használjuk ki jobban az olcsó táplálékforrást?
Jelenleg mintegy
1400 rovarfajt esznek meg az emberek.
Ebből 500 afrikai, 200 thaiföldi, de Mexikóban és Dél-Amerikában is gazdag hagyománya van az entomofágiának. Lehet, hogy nekünk, magyaroknak új, de a nyugati civilizáció sem most kapott bele először a témába: 1885-ben jelent meg Vincent M. Holt alig százoldalas könyve, melynek címe: Miért nem eszünk rovarokat? (Why Not Eat Insects?)
Recepteket is tartalmazó írásában rávilágít az ízlés kettőségére: a szöcskétől öklendezünk, de a rákokat csemegének tartjuk. Ugyanerre hívta fel figyelmünket korábban Domonyai András, a Kenyában fajtakísérletekkel dolgozó gasztrobotanikus: „Egyáltalán nem elvetendő ötlet táplálék vagy takarmány céljából az ipari méretű rovartenyésztés. A nagyon fejlett táplálkozási kultúrájú ázsiai országokban már ezer éve létezik.”
„Elfelejtjük azt, hogy
a vízi ízeltlábúak fogyasztása elfogadott,
mindennapi, sőt ínyenc aktus – a magyar rákászmesterség is ősi. A szárazföldi ízeltlábúak bármilyen emberhez közeli étel- és takarmánycélú felhasználásának elutasítása csupán civilizációs, kulturális eredetű.”
„Tényleg van olyan, aki ezt megeszi?” – nézett körbe kolléganőm, amire csak annyit mondtam: „Igen, te.” – Nincsolyanisten, jött a válasz, de miután az első bátor próbálkozók nem estek össze görcsben fetrengve az élelmiszerbolti kukactól és szöcskétől, csak odasomfordált, hogy elveszítse lisztkukacszüzességét.
Szemre nagyon szépek a kis kukacok, ha halak lennénk, elérzékenyülve nyitogatnánk szánkat a finom falatért. Ráharapva üresek, mintha csak a héj lenne, és rajta a fűszerek. Semmi extra íze nincs, csak a hozzáadott anyagokat érezni – buliból meg lehet enni, de élvezetből nem érdemes.
Lehet, hogy a legmeglepőbb étel ez idehaza, de a legjellegtelenebb aromájúak között is ott van. Bezzeg az ára: kilója közel negyedmillió forint – ez lenne az olcsó étel, ami megmenti a világ éhezőit, vagy csak a hülye európaiakat akarják durván lehúzni?
A szöcske fogyott el hamarabb, de ebben közrejátszott az is, hogy nem 18, hanem csak 10 gramm, meg ugye mérete miatt is kevesebb van a zacskóban. Az íze jobb volt a lisztkukacénál: a curry abszolút dominált, maximálisan hozta a fülledt bangkoki éjszakát, a harmincöt fokot és a rovarokra bambuló részeg turistákat az akciós koktélokon túl, de a kötelező kuplerájon még innen.
A rovar íze egy picit megjelenik, több kollégát a tengeri herkentyűkre emlékeztette. A kóstolás közben inkább nem beszéltem az árakról, nehogy befolyásolja őket az, hogy feltehetőleg életük legdrágább falatkáit gyűrik mártírkodva lefelé.
Értjük mi, hogy poén, felfogjuk, hogy a biznisz, az biznisz. A realitás talaján maradva annyit okvetlen tegyünk hozzá, hogy a rovarok gyors szaporodásúak, hidegvérűek, és olcsón tenyészthetők - két kiló biológiai alapú hulladékon akár egy kiló rovarbiomassza is létrehozható. Ennek tükrében az árképzés tényleg mellbevágó, hisz szó sincs ritka alapanyagról, parcellaszelektált begyűjtésről és speciális, drága érlelésről sem. Ez csak egy jó vicc, ami a gyártónak fillérekbe, a vevőknek meg sokba kerül.