Amilyen rossz híre volt a háború után, olyan szimpatikus és népszerű hely volt a húszas és harmincas években. A nevét eredetileg ts-véggel író Ilkovits Izidor 1889-ben Újcsanálos községben, Zemplén megyében, zsidó családban született. Eredeti szakmája szerint mozigépész volt, de nem állt tőle távol a konyhák és söntések világa, hiszen nagyapja fogadót, apja pedig vendéglőt üzemeltetett – az ő első pesti üzlete 1907-ben nyílt meg.
Izidor a család támogatását élvezve 1925-ben önállósult, megvette a mai Teréz körút 62-alatt működő kisvendéglőt. Tevékenysége 1937-ig folytatódott, amikor üzleteit névben, azaz strómanként a Szőlőskert Szövetkezet vette át.
A háború után megpróbálta újrakezdeni a munkát, de hamar a távozás mellett döntött,
a helyet öccse, Miksa igyekezett tovább üzemeltetni. Izidor Izraelbe emigrált, Tel-Avivban hunyt el 1949-ben.
Ennyi a rövid történet, de a pár mondatos korrajz mögött sokkal több van: a remek üzleti érzékkel megáldott családfő tulajdonképpen létrehozta a Budapest első gyorséttermét.
Tisztában volt vele, hogy a város szívében, a Nyugati-pályaudvar mellett mennyi éhes ember fordul meg:
utazók, rakodómunkások, kispénzű széplelkek, munkások és kispolgárok számára akart főzni. Tudta, a kis haszonkulcsot a nagy forgalom ügyesen kompenzája.
Zsenialitására jellemző volt, hogy mert szakítani a kor bevált üzleti modelljével. Ahelyett, hogy kiskirályi szerepben tetszelgő beszállítókkal szerződött volna, amit csak lehetett, a 2000 hold földdel dolgozó nagygazda vejétől szerzett be. Érezte, több lábon kell állni, így 1927-ben likőrüzemet és konzervgyárat létesített, amelynek tevékenységét mosoda egészítette ki. Még a zsír- és csonthulladékról is gondoskodott, hiszen a szappangyárában azokat is fel tudta dolgozni. Ez sem volt elég neki, hiszen éjjeli műszakra átállított cukrászműhelyt is fenntartott, így a reggeli nyitásra friss és olcsó péksütemény várta a betérőket –
nála már reggel hatkor jól lehetett lakni.
A bort sem készen vette: a szőlőt vásárolta fel, pincészeteket kibérelve készítette saját borát, majd saját pálinkáját – a korabeli beszámolók szerint a mai Skála irányába nyitott kocsmapultban akár napi 100-150 liter tömény is elfogyott.
Az Ilkovics másik, a Jókai utca felöli oldala talponálló- és hagyományos, asztalos étteremként működött. Felismerve az igényeket és kamatoztatva eredeti gépésztechnikusi végzettségét,
szagelszívókat is épített, így a vendégek nem zsírszagúan, kifőzdés bűzzel a ruhájukon tértek haza.
Nem csak ebben volt első, hiszen a látványkonyhát is ő hozta be Budapestre, az üvegfalon át a vevők megfigyelhették, miként készül el palacsintájuk vagy rósejbnijük. A leírások alapján az első olasz presszógép és a kóracél edények is nála bukkantak fel először.
Étellifteket is építettek az Ilkovicsba. A négy gép segítette a pincéreket és a szakácsokat abban, hogy a nagyszámú vendéget gyorsan szolgálják ki: csak leadták a rendelést, majd a pincében összeállították azt – tényleg ez volt Budapest első gyorsétterme.
A hazai szakma csodájára járt saját tervezésű hűtő-fűtő berendezésének: nála tényleg hideg volt a sör és meleg volt a tea és a forralt bor. A reklámértéket felismerve újításait szívesen bemutatta a sajtónak, sőt marketingre is költött. A kor fennhéjazó dzsentri világából pénze és sikerei ellenére is kilógott, ha kellett, maga is beállt dolgozni, de nyitott volt alkalmazottai újító, jobbító ötleteire, amelyeket pénzzel is szívesen honorált.
Annak ellenére, hogy a közönség vegyes volt, Ilkovics utasítására a pincérek mindenkit a megfelelő helyre irányítottak – nem csak az étteremben, a söntésben is rend volt. Felismerve a tisztaság előnyeit,
a kor szintjén nagynak számító, tízfős takarítóbrigádot tartott.
Az ellenőrzést nem bagatellizálta el, hiszen a család számára fenntartott lakásból közvetlen bejárat nyílt a konyha felé – valaki mindig szemmel tartotta a helyet.
Lázin Miklós András cikke szerint feljegyezték róla, hogy az ő heringje tavi hal volt, a bécsije meg tehéntőgyből készült, ennek ellenére nagyon ment a hely: hétköznap akár ötezer embert is kiszolgáltak az Ilkovicsban, csak a pörköltbe napi egy mázsa hús elfogyott, de a krumpliból is több mint fél tonna kellett.
Ahhoz, hogy tisztán lássuk, mivé lett a hely a világháború után, érdemes belelapozni Havadi Gergő remek tanulmányába, amely Az Ilkovics büfé története és mítosza egykori vendégei emlékezetében címmel érhető el.
A második korszakra
sokan úgy emlékeznek vissza, mint a város legdurvább lebujára:
már a működése idején is legendák keringtek róla – ezek egy része igaz volt, de nagyon sok túlzás kötődik a létesítményhez.
„A kocsma ’56-os nimbuszát erősítette a közönségéhez eleve pejoratív módon viszonyuló szervek ellenség- és bűnbakképző álláspontja, így a forradalmat követő ellenforradalmi sajtópropaganda részben az Ilkovics hangos közönségét, a kocsmatöltelékeket okolta az október 23-i helyzet radikalizálódásáért.” – írja Havadi.
Az egyik leggyakoribb tévhit, hogy „az 1945-től az 1956-os forradalomig terjedő időszakban Budapest egyetlen éjszaka is nyitva tartó kocsmája és ezzel a belvárosi éjszakai élet egy meghatározó tere volt.” – a tanulmány sajtóforrások és levéltári dokumentumok alapján cáfolja. Ennek ellenére kár lenne mentegetni a Népbüféként működő Ilkovicsot, hiszen
a szakszerűséget nélkülöző, rosszhírű talponállóvá züllött, melyet a rendőrség ellenséges gócpontként tartott számon,
amelynek inkriminált vendégeire időnként, egy-egy razzia keretében lecsaphatott.”
A nagy múltú helyek nem sok esélyt kaptak: ha nem tudták politikai okokból elvenni, akkor gazdaságossági szempontból történt az államosítás. Az Ilkovicsnak is az adótartozás lett a vége – érdekesség, hogy
az összeírásban 152 alkalmazott szerepel, nála többet csak Gundeléknál láthattunk.
„Az Ilkovics felszámolását 1949. március 8-án kelt, 10.061/1949.II/2. számú leiratával Rónai Sándor kereskedelem- és szövetkezetügyi miniszter rendelte el. A Gazdasági Főtanács utasítására az állami Községi Élelmezési Nemzeti Vállalat 150 ezer forintot fizetett be a Pénzintézeti Központnak a Marx téri üzletért.” – olvashatjuk Havadi Gergőnél.
A harmincas évek remek, jó hírű gyorsétterméből hamar a rendőrségi iratokban szereplő lebujjá vált. Egy 1955 szilveszterét megelőző biztosítási akcióban az Ilkovicsot a veszélyes létesítmények között listázták, ahol gyakori volt a verekedés, az üzérkedés és a prostitúció.
Az 1956-os év gasztronómiáját áttekintő cikkünkben is felmerült a neve – az október 15-én, néhány nappal a forradalom előtt megjelent Belkereskedelem szaklapban a lapzárta utáni hírek között hozzák ujjongva, hogy bezárt a Marx-téri krimó. Igaz, a végén túlélte az évet és még néhányat, de a pár mondatban nem is ez az érdekes, hanem
a népmesei hősként felbukkanó renitens elemek neve: Kacsaorrú, Kuksi, Szadista Sári és a Falábú Jancsi.
Nem lenne kerek a legendás vendéglátóhely története, ha a Falábúról nem emlékeznénk meg – a Rejtő Jenő regényekbe illő figura szerepe nem csak a krimóból ismert.
Mesz János 1931-ben született Pécsett, tizenkétgyermekes családban. Apja kőművesként dolgozott, de 1942-44 között internálták – közben anyja alkalmi munkákat vállalt. Ottó testvérével menhelyre vitték, onnan került első munkahelyére, a Virágkertészethez. A jobb fizetés reményében bátyjával a pécsi bányához szegődött, de onnan hamar Budapestre ment a RÖKK Gépgyárba.
Italozgatott, de a rossz szokása felerősödött, mikor barátnője Szentendrénél a Dunába fulladt – viselkedése miatt nem vették vissza a bányába sem. Ottóval a csillaghegyi téglagyárban kezdtek dolgozni. Lábát is feltehetőleg részegen vesztette el, amikor a szentendrei HÉV alá esett. Falábúként nősült meg, de megjavulnia nem sikerült – rendbontásért nyolc hónapra bezárják.
Az 1956-os év eseményeit feldolgozó szakmunka szerint a forradalom évében a VIII. kerületben, a Koszorú utcában lakott.
Október 23-án csatlakozott a tüntetőkhöz, testvére a Bástya mozi előtt látta ittasan hadonászva.”
Saját állítása szerint őt még a golyó sem fogja, ezt gyakran mondogatta Corvin közi felkelő társainak, ahol ő volt ott tüzérségi parancsnok. Nem volt könnyen kezelhető figura, a katonai vezetőkkel folytatott tárgyalásokkor a legradikálisabbnak számított.
Rusz Károly forradalmár szerint Mesz János több tankot is kilőtt.
Falábú lezser ember volt. Nem a kezével, hanem a falábával rántotta meg a madzagot,
ami működésbe hozta a löveget. Nagy pusztítást végzett.” A visszaemlékezés alapján testi fogyatékossága nem akadályozta „egy-egy lövés után 7-10 másodperc alatt újratöltötték az ágyút.”
Falábú Jancsi azonban tévedett, az Ilkovics törzsvendégét mégis fogta a golyó: 59 évvel ezelőtt, november 4-én a nehézfegyverekhez beosztott felkelőket irányítva megsebesült, és tizenöt nappal később meghalt.