Petőfi Sándor nem tévedett

Kutya a csárda falán

Igaza volt: a harangszó meghalni jár ide, s az eltévedt madár csak körülnéz, s odább megy ízibe. Pontosan ilyen érzések jártak át, amikor hosszas tekergés után megérkeztem az Alföld és Magyarország egyik legrégebben működő csárdájához, a kocséri Kutyakaparóhoz. Itt egykor Petőfi és Arany János is sűrűn megfordult, ma már csak néhány bicikli támasztja a korlátot. Régi magyar csárdák és vendéglők, 2. rész.

Marikát, aki 22 éve viszi a kocsmát, az első két kérdésemmel sikerült meglepnem. Amikor az ajtón lengedező szokatlanul vastag függönyrojtokon átverekedtem magam, így szólt az első kérdés:

- Nyitva vannak?
- Hát persze – jött a válasz. – Nem látja? Az ajtó nincs zárva. Vagy

maga nem tudja, ha a kocsma ajtaja nyitva áll, akkor oda szabad a betérés?

A biciklik és a Kutyakaparó csárda Kocséron Forrás: Lantos Gábor

Nincs ekhós szekerem, így maradt a baracklé

Kocsmárosné lelkem persze azt hitte, hogy ezzel véget értek az erre a napra rendelt megpróbáltatásai, ám a számára ismeretlen vándor tovább kérdezett.

- Tudok itt ebédelni?

Leírhatatlan pillantás volt a válasz.

Ebédelni? Hiszen azt már Petőfi sem tudott.

Versének első szakában ott áll az igazság: „Éhen-szomjan szokott itt maradni a jámbor utazó.” Utóbbival, mármint a szomjúság oltásával éppen nem volt baj, meg is ittam gyorsan három deci barackot, és mivel nem ekhós szekéren, hanem autóval érkeztem, csakis rostosat. Ami az ebédet illeti, arról gyorsan letettem, mert a Kutyakaparóban nincsen konyha, de még egy hagymás virsli sem.

- Csináltam volna én azt – meséli a kocsmárosné –, de a fiam lebeszélt róla. Azt mondta, hogy annyiféle előírásnak kellene megfelelni, amennyi csillag van felettünk a tiszta alföldi égbolton. Ezenfelül engem ne fényképezzen, minden mást megörökíthet.

- Minket se fotózzon – böki a szót a pult előtt darvadozó férfiú. Korát nem tudom megbecsülni, lehet 50 vagy 75, mindenesetre nem rostos italát lassan szopogatja.

Az emléktáblát 1922-ben rakták ki a csárda falára Forrás: Lantos Gábor

Derrick és Petőfi ugyanabban a szobában

Ha nem, hát nem. A fejem felett elhelyezett tévében éppen most kezdődik a Derrick című sorozat, ordít a masina, de senki sem nézi. A falon hatalmas Petőfi Sándor-kép szemez velem, van még itt pár régiség, néhány pad, asztal, ahova le lehet ülni. Marika megnyugszik, hogy nem akarok rosszat.

Mit írt Petőfi?

"Kivül-belül szomorú csárda ez
A Kutyakaparó,
Éhen-szomjan szokott itt maradni
A jámbor útazó,
Mert eledelt nem kap, és hogyha csak
Rápillant borára,
Megátkozza Nóét, hogy szőlőt is
Vett be a bárkába."

Ha elolvasná az egészet, kattintson ide.

Látják, hogy a kocsmákhoz tök hülye vagyok, nevetnek is rajtam egy sort. Később megtudom, hogy

havonta egyszer vásárt tartanak itt, akkor van étel bőséggel,

feltéve, hogy a vásározók hoznak magukkal; akkor aztán hatalmas a trakta. A környék tanyáin élők összetartó, jó emberek, van, hogy birka kerül a bográcsba, aztán megvendégelik az arra járót. Nekem nem volt ilyen szerencsém. Szerda délben senki sem főz birkát, de még egy erőt adó levest sem a Kutyakaparóban.

Petőfi Sándor tekintete mindenkit vigyáz, ki belép ide Forrás: Lantos Gábor

A kocsma, amely Petőfit is megihlette

Kocsér határában vagyunk, ez Pest megye egyik legtávolabbi szeglete, ahol három megye (Pest mellett Bács-Kiskun és Jász-Nagykun-Szolnok) is találkozik. Kőhajításnyira folyik innen a Tisza, maga Kocsér azonban jó pár lépés, 6 kilométer.

Ezen a tengersík alföldi vidéken épült meg hajdan a nádfedeles csárda (a szájhagyomány Kaparási csárdaként emlegette), amely egy 1766-ban rajzolt térképen már fellelhető volt.

A Kutyakaparóról 1847-ben Petőfi verset írt Pesten.

Erről egy 1922-ben állított emléktábla tanúskodik a ház külső falán. Magáról a versről irodalomtörténészi körökben sokáig zajlott a disputa.

A kocsériek az első perctől kezdve állították, hogy a költemény minden sorát a Kutyakaparó ihlette. Az irodalommal náluk kissé behatóbban foglalkozók egy ideig kételkedtek ebben, majd beadták a derekukat.

A vers eredeti kézirata ma a Nemzeti Múzeumban található meg. Petőfi legjobb barátja, Arany János sem kerülte el ezt a helyet, hiszen Arany a közeli Nagykőrösön volt tanár, gyakran iddogált a csárdában. Ahogy az egykori szemtanúk papírra vetették: „a Szalontáról Vezsenyen át Nagykőrösre vezető úton épp a legjobb helyen állott a Kutyakaparó, így hát a nemzet két nagy költője is gyakran oltotta szomját e nádfedeles házban.”

Kutya a csárda falán Forrás: Lantos Gábor

Aranyat kapart ki a juhász kutyája?

A Kutyakaparó név keletkezése az idők folyamán mindig is vita tárgyát képezte. E tárgyban többen kutattak, most Kis Tamás néprajzkutatót idézem: „Az egyik feltevés szerint azért hívják Kutyakaparónak, mert a régi nagy lakomák emlékét őrző maradékot kapargatták ki itt a kutyák. Mások szerint éppen ellenkezőleg: itt még a kutya se talált ennivalót, annyit ér az egész csárda, mint az, amit a szükségét elvégzett kutya bekapar, némi enyhítéssel egy kutyakaparást.

A függöny mögött ott az ivó Forrás: Lantos Gábor

Egy újabb magyarázat: a népek azt beszélik, hogy egy juhász kutyája aranyat kapart ki, egyet bevitt a gazdájához, abból építette a csárdát, a Kutyakaparót. És még egy: „csak egy puskalövésnyire vagyon azon Csárdához, amint Pusztaszer felé mennek, ama homok-domb melynek közepéből kivonatott ama rézládika, amit egy kutya kapart ki”.

Leégett, megújult, énekeltek róla

1926-ban tragikus eseményt jegyezhettek fel a Kutyakaparó történetében.

A nádfedél lángra kapott, a kocsma leégett.

Csak 39 évvel később, 1965-ben sikerült a teljes renoválás, de akkor már cseréptetővel állították helyre a legendás ivót. Azóta áll a Kocsér és Kőröstetétlen közötti úton, sokat vesztve egykori romantikájából. Persze azok, akik évtizedekkel korábban ifjúként megfordultak erre, ma is párás szemmel gondolnak vissza emlékeikre.

Roskatag szekér a csárda teraszán Forrás: Lantos Gábor

A bentieket erről persze hiába kérdezem. Nekik nem Petőfi költészete és nem Arany János művei jelentik a mindennapi beszédtémát. Arra viszont szerintem egyikük sem gondolt, hogy a Kaláka együttes dalban mondja el a csárda történetét.

Csak a galamb és a postás jár erre

Marika engedélyével aztán körbejárom az épületet. A teraszon álló asztalokon ott vannak a terítők, hamutálakat tettek rá, hogy azokat ne fújja el a szél. A hátsó kis ház padlása galambokkal van tele, az egyik éppen most bújik át a négyzet alakú lukon. Búgnak rendesen, miközben a terasz gerendái között megbúvó fecskefészkekből folyamatosan szól a csipogás. Kint buszmegálló is van, hétköznapokon délután két járat is megfordul itt, mielőtt visszatérne Nagykőrösre.

Csak a galamb és a postás jár erre Forrás: Lantos Gábor

Motorzúgás töri meg a csendet, a postás érkezik a levelekkel, nyomul be azonnal a helyiségbe. Még hallom, ahogy üdvözli Marikát, meg az évtizedek óta ismert jó barátokat, akik azóta sem mozdulnak a söntés előtti székekről. Mintha reggel letették volna őket oda, aztán, ha eljön a délután, felszállnak a biciklire, és hazakerekeznek.

Ez a nap is lepergett, jöhet az esti tévéműsor, vagy éppen az alvás.

Másnap pedig újra és megint a Kutyakaparó.

A postáson kívül mások is megfordulnak errefelé - ott voltak a keviek Forrás: Lantos Gábor

A postás persze nem maradhat, megyek tovább én is. A Pipagyújtó csárdába, az Alföld egy másik szegletébe, Bócsára. Bízva abban, hogy ott tudok ebédelni. Tudtam. De erről már a következő részben olvashatnak.