Aqua vitae, vagyis az élet vize néven kezdte a pályafutását, mint oly sok szesz, és ezt a tényt az sem árnyékolja be, hogy az 1405-ös keltezésű ír krónika, a clonmacnoise-i annales szerint egy törzsfőnök, bizonyos Richard MacRannall az élet vize okozta alkoholmérgezésben halt meg. Az életnek az a vize, amiről most beszélünk, nem a köményes-kapros skandináv akvavit, hanem a whisky. Vagy ahogy az amerikaiak, írek írják: whiskey. A magyar betyár, Ambrus Attila olvasatában: viszki.
Hatodik alkalommal rendeznek Budapesten Whisky Show-t, a Corinthia Hotelben. Az egész valahol mélyen hasonlít a Millenárison heti rendszerességgel rendezett fesztiválokra, csak ez itt egy elegáns szálloda. Ahol viszont a műfényben és a bokáig süppedő drága szőnyegeken járva feszeng az ember. Sem a gödrös murván, sem itt nem jó lenni, csak ha fogyaszt az ember valamit.
A pallérozott alkoholista nemcsak úgy beleissza magát a közéletbe, hanem tudományos ihletettségű foglalatosságot szervez magának, amit köznyelvileg úgy is hívnak, hogy érdeklődés. Ennek jegyében szemináriumokra is befizethet, mi a Jack Daniel's 150 éve címűre ülünk be, ahol a márkatulajdonos Brown-Forman – hivatalos elnevezés szerinti – nagykövete, Nick Theurer tart előadást.
Kedves gyerekek! Tanuljatok szorgalmasan, mert akkor egyszer ti is lehettek nagykövetek Szomáliában, Afganisztánban, vagy esetleg valamelyik piagyártó cégnél. Nick egy órán át beszél a szeszfőzésről, így aztán azt is megtudjuk, hogy a whiskey előállítása nagyjából ott kezdődött, hogy túl sok volt a kukorica, amivel nem tudtak mit kezdeni a józan életű gazdák.
Nagyköveti szinten egyszerű whiskyt előállítani: csak fa (tölgyből készített hordó) és idő kell hozzá. Meg persze jó víz, ami az esetükben vasmentes barlangvíz. Nick vezényletével innunk is kell, itt csak négy felest, amit csúnyán benézek. Merthogy masszív gyerekek közé sikerül beülni, látom, mindegyik pohárral megisszák. Fenékig. Hát jó, akkor én is. A harmadik pohárnál körülnézek: mellettünk és mögöttünk jól szituálték nem nyelik le, hanem visszaköpik. Egyik ilyen garbós-öltönyös jól szituálttal később beszélgetünk is:
azt mondja, civil érdeklődő, úgy képzeljem el, mint egy borsznobot, csak ő másfelé fésüli a frizuráját.
Vicces gyerek: kopasz.
A szeszszakmai tévedésből elfogyasztott közel két deci whisky után enne valamit az ember. Ilyen szempontból szerény a felhozatal, sonka-sajt tálat 1600 forintért, Brutális Marha Szendvicset 1100-ért lehet lőni.
Az átlagos magyar boltokban megvásárolható whiskyk természetesen csak kommersz áruk a Whisky Show kínálatához képest, mert itt olyan párlatokat is lehet kóstolni, amikről a Magyarországon szocializálódott ízlelőbimbók csak azt mondják meg – remélem, nem szakad rám az ég –, hogy ez valami pia, ami erősebb, mint egy likőr. Iszom például egy Big Peatet, és ezt jegyzem fel róla: mintha nagyfater főzte volna a sufniban részegen.
Nem írnék le olyan dolgokat, mint hogy virágos, kora őszi jegyek, meg hogy karamellizált zöldalma, túl szubjektív a műfaj ahhoz, hogy ezen elvitatkozzunk. Ahogy az egyik kiállító fogalmaz: a kérdés egyszerű, ízlik, vagy nem? Húsz éve dolgozik a szakmában, és 120 kilós, már csak ezért sem vitatkoznék vele. A Big Peathez visszatérve: legmarkánsabb meghatározója a tőzegfüst;
ez az íz nagyon hosszan lecsengő, úgy is mondhatnám, beleeszi magát a nyálkahártyába.
A víz itt nem segít, inni kell valami kommerszet, már persze a helyi viszonyokhoz mérten, hogy a fülünkből visszamásszanak a szánkba az ízlelőbimbók. Ugyanez az ital szakértők nézőpontjából maga a gyönyör, visszatérés az anyaölbe, egyszersmind nirvána a Nagykörúton.
Magyar viszki is van! Erről rövid bejegyzés születik a jegyzetfüzetembe:
Nem kezdőknek való.”
Összetett, mint a szerelem vagy a rakott krumpli, egy aprócska kortyról komplett disszertációt lehetne rittyenteni. A világnagy márkák árnyékában őrültségnek tűnik viszkifőzéssel bíbelődni Magyarországon, pláne, ha ilyen kompromisszumokat kerülő párlattal lép valaki a piacra, de persze viva la revolución!
A leírás szerint „a Whisky Show Budapest 2016 célja, hogy idén hatodik alkalommal is lehetőséget biztosítson a hazai whiskykultúra elmélyítésére”. A jelek szerint ez többeknek sikerül is, de persze szigorúan öltönyös kivitelben. Ilyenkor az elmélyülő nem randalíroz, nem hívja fel régvolt menyasszonyát számonkérő hangon, nem pisil a puncsos tálba, hanem tűnődően a távolba néz, és verset mond a pohárnak halk szóval, mint az én garbós barátom:
Húnyó hűségem füstjét szállítja feléd alkonyi sóhaj”
– idézi Galuska László Pál kortárs költő haikuját, és elmorzsol egy könnycseppet a szeme sarkában.