Émile Zola Parizs gyomra című regényének eleje jut az eszembe - lassan baktatnak a zöldséges fogatokat húzó lovak a nagypiac felé -, miközben a Bocusra próbálok bejutni Lyonban. Hatalmas a tömeg, buszokon, taxikon, autókon érkeznek a rendezvénynek otthont adó Sirha kiállításra, aminek csak egy betétprogramja a Bocuse d'Or szakácsverseny világdöntője, ahol Széll Tamás és csapata révén mi is érdekeltek vagyunk. A terület hatalmas, külön csarnoka van például a pék részlegnek. Mint tegnap, a bejáratnál ma is kutyák szagolják meg véletlenszerűen a csomagokat, robbanószert keresve.
Gyors beköszönés a magyar standhoz, Pohner Ádám mindjárt megkínál egy kis alma ciderrel, nagyon jó, nem az a geil valami, amit a legtöbb otthoni boltban lehet kapni.
Úgy érzem magam, mint a falusi egér, akit a spájzból hirtelen ledobtak egy gigantikus magtárba:
nem tudom, hová rohanjak.
Random kezdek csapkodni, mint egyszeri deszantos a dzsungelben, reggeli nem volt, ezért első utam a világhírű Valrhona csokigyártó standjához vezet, ahol csendesen elalélok az ízektől. A cégről elég annyit elmesélni, hogy egy időben például nem adtak el csokoládét az olaszoknak, mert szerintük az ottani közönség nem volt azon a szinten, hogy értékelni tudja ezt az egyedülálló minőséget. Változnak az idők, ma már a jó magyar cukrászok is ilyen csokival dolgoznak.
Van itt minden, a munkaruházattól kezdve a sajtokig, hosszan időzök egy konyhai reszelőkre szakosodott cég pultjánál, nem perverzitásból, csak mert kéne otthonra egy jó.
Átrágom magam húsdarálókon, szeletelőkön, állványos pulton, lábasos kiállítón, mígnem eljutok az egyik botmixeresig. Itt a tejhabosítótól a felnőtt embernek mellközépig érő botmixerig minden méret megtalálható. A legnagyobbat simán lehetne építkezéseken használni, vagy faluhelyen, megkeverni a moslékot.
Elmegyek egy homáros pult mellett, az akváriumból akkora szörny integet a csápjaival, hogy még a híres kalóz, Edward Teach (vagyis Feketeszakáll) is alsógatyát cserélne a találkozás után.
Átszaladok a pékek csarnokába, ahol eurómilliókat tudnék elkölteni.
Kéne például a telekre egy jó pizzasütő kemence, ki is nézek egy szerény, közepes méretű modellt, potom 10600 euróba kerül.
Később még visszajövök – mondom a kiállítónak, de látja rajtam, hogy nem őszinte a mosolyom.
Meglepő, hogy az emberek mennyire érdeklődőek, hosszan hallgatják, ahogy a mindenféle szakember magyaráz nekik, és kérdeznek is.
Szemlátomást igazán kifinomult fogyasztók, és a nevelésre is ügyelnek: nagyon sok a fiatal,
komplett osztályok jönnek ki, a srácok nem hőbörögnek, hanem kóstolgatnak, nézelődnek, nevelődnek az igényes életre.
A Jeeper pezsgős pultnál tátom éppen a számat, amikor megszólít a pultos fiú. Látja a nyakamban lógó azonosító kártyán, hogy magyar vagyok, nyáron volt Budapesten,
gyere, magyar, igyál valamit!
Egy extra dry mintára bökök rá, jó választás, monsieur, ez kérem egy 4 éves biopezsgő, 30 százalék chardonnay, 70 pinot noir. Sírok a letisztultságtól, a könnyedségtől, a fiú meg a budapesti emlékektől: szép város, gyönyörű lányok, szerelmes emlékek.
Több helyen is olívaolajat kóstoltatnak: mintha boros közegben mozognánk, itt is kulcsszavak a terroir, meg a dűlő.
A franciák pástétomokban is jók, meg tulajdonképpen mindenben, az egyik legnagyobb titkuk, hogy tisztelik az alapanyagokat, és semmit nem akarnak túlcifrázni.
Kipróbálok egy falatkát egy pástétomszörnyből, semmi csűrcsavar, határozott fokhagymásság, összesimuló fűszerek, vigyorgó kuncsaft.
A magtári egérből lassan szétrepedő húskombináti hörcsög lesz, irgalmatlan marhaszeleteket, sülteket, kolbászokat, krémeket kóstoltatnak velem a derék kiállítók.
Fülön fog egy borstandos fickó, kiwibort kell innom. Nem ez lesz a kedvencem, de egészen jó. Érezni, hogy kiwi, de kellemesen száraz az egyébként 12 százalékos bor. Van mangó is, na, az már túl gyümölcsös, túl édes. Tartanak itt privát bulikat is, véletlenül bekeveredek az egyikre. Kérek egy szendvicskét,
sajnálom, uram, ez egy zártkörű rendezvény, de kedves a mosolya, vegyen egyet"
– mondja a pultos hölgy, aki a nagyanyám lehetne és a kezembe nyom egy tányért.
Nagyon klassz ez a hely, tulajdonképpen napokig lehetne itt bolyongani. Megfordul a fejemben, hogy ideköltözöm, az ötlet akkor erősödik meg bennem, amikor elérek a sajtos részlegre. Azt ott tapasztaltakat a következőkkel tudnám összefoglalni:
Jézus Mária! Atyaúristen!
A franciák valahogy jobban gazdálkodnak a szavatossági időkkel, mint mi, mert minden sajt tökéletesen érett, aminek folynia kell, az folyik – na ezeket a tételeket biztosan kitiltanák az otthoni boltokból. Ideje menekülni, nyargalok vissza a sajtórészlegbe. És hát út közben kell vennem egy reszelőt is.