Ha ünnep van, vagy csak ünneppé váló ritka alkalom, és hazamegyek a szüleimhez, édesanyám mindig felteszi a kérdést:
Mit főzzek, kisfiam?"
Igen, örökre a kisfia maradok, 37 évesen, kopaszodva, szakállasan, tetoválva, motorokkal, hónom alatt három saját gyerekkel, mellettem feleséggel, körülöttem csaholó kutyával, Potyer Döncivel.
Nem az évek számítanak, hanem a gondoskodás, vagy legalábbis annak vágya. A válasz is független az időtől, mondhatni örök. Na, mit is? Húsgombócot, mi mást.
Nem tájjellegű recept, nem magyar, nem szlovák, ebben a formában nyoma sincs a monarchia nagy kondérjában.
Maga a húsgombóc név is helytelen, hiszen húsos gombóc lenne az, de ennyi év után már olyan mindegy – már így hívjuk.
Számít az eredet? Az étel hírét egyébként a legendásan rosszul evő nővérem hozta. Kanyicskáéktól úgy jött haza a lány, hogy ő mennyire jóllakott azzal a finomsággal.
A gyerek nem evését szörnyű kudarcélményként megélő anyám azonnal átment, hogy a szomszédasszonytól elkérje a receptet.
A húsgombóc azóta családi kincsünk, az ünnepek kiindulási pontja. Persze igazából az én kedvencem lett közben, most már leginkább miattam készül – de örülhet az anyai-nagyanyai szív, mert fiam is imádja.
Minap, hogy elkapott a Csallóköz utáni honvágy, a melegfronttal megkísértett a kiolvadó fekete szántóföldek illata,
reflexből krumplit vettem és húst.
Az a fajta étel ez, amiből nem érdemes keveset csinálni. Mindenképpen sok munka van vele, és hiába készül kisebb adag, nem végzünk sokkal hamarabb.
Kezdésnek indítsunk egy pörkölttel: lassú tűzön olvasszuk ki a szalonna zsírját, két kisebb fej hagymát pirítunk le. A füstös aroma jót fog tenni a szaftnak. Nincsenek bonyolult fázisai: rutinszerűen szórom oda a pirospaprikát, sütöm le a húson, fűszerezem sóval és borssal. Csupán arra kell figyelni, hogy a szokásosnál kicsivel több levet hagyjunk alatta, hisz a végén ebben úsztatjuk majd a gombócokat.
Lányom ül mellettem a konyhapulton, ő kérdez, én mesélek. A nyakelvágós történetemet sosem hagyhatom ki, hiszen szorosan összefügg ezzel a fogással. Akárhogy is nézzük, megvert az Isten, én tehetek róla: amikor ötödik osztályba jártunk,
Bogi, az iskola legszebb kislánya, akibe mindenki titkon vagy bevallottan szerelmes volt,
a saját kerítésükön felakadva felvágta pár centi hosszan a szája és az álla közötti területet. Mi persze kinevettük, hogy lehetett ilyen béna.
Pont egy évvel később jött a büntetés, még rosszabbul jártam. Az egyik srác akkor kapott új versenykerékpárt, és nem akarta kölcsönözni egy körre se. Amíg az óvoda előtti meggyfán csemegézett, én ideiglenesen eltulajdonítottam a biciklit. Átok gyorsan tudott ám futni, majdnem utol is ért, de mégsem ő, hanem egy szerencsétlen manőver folytán egy hegyes lemezprofilokból álló kerítés fogott meg.
Ahogy megpróbáltam feltápászkodni, a görbe villát meg a széthajlott kereket láttam – Csaba ahelyett, hogy megrugdosott volna, elkerekedő szemmel, szelíden annyit mondott:
Véres a nyakad.
Amikor odanyúltam, éreztem, az ujjam nem a bőrömnél áll meg, hanem valahol beljebb. Lenéztem, és a mellkasomnál járt a vérfolt. Csabára bámultam, majd vissza magamra; már a hasamon is vöröslött a póló.
Furcsa volt, de nem fájt, így a házunkig levő 150 métert borzongó izgalomban tettem meg. Az előszobai tükörben megnéztem magam, a nyakamon, mint egy nyitott gyerekszáj, tátongott a seb, amiből ütemesen vér folyt. A cipőm is piros volt addigra.
Anyám és nővérem a nappaliban beszélgettek, én annyit mondtam, hogy
ne féljetek, nem az ütőerem,
majd beálltam az ajtónyílásba. Igen, jól gondolják, volt pánik. Apám éppen a barackosban dolgozott, nem volt otthon autó, így testvérem a második szomszédunkhoz rohant át, aki történetesen pont a matektanárnőm, Mártika néni volt. Kék, ezerötös Zsigulijuk kinn állt a ház előtt. Összevéreztem, míg bevittek az ügyeletre.
A doktor szerint egy centivel vétettem el az ütőeremet, szóval legyek hálás a sorsnak, és feküdjek, amíg ő varrogat. Nem fájt, kaptam injekciót, viszont pusztítóan lassúnak tűnt. Meg is kérdeztem,
Doktor bácsi, mikor lesz már kész?,
amire azt válaszolta, hogy sebész ő, nem gyorsvonat.
Amúgy is, hova sietek?
A kedvencem van ebédre, húsgombóc!
- válaszoltam.
Úgy tűnik, ez elsöprő érv volt, mert a doki belehúzott, jó rusnyán is forrt össze a nyakam, ezért másfél évvel később az egészet újra kivágták, és hét helyett kilenc öltés lett belőle. Majd három évtized távlatából már könnyen kuncogok a bélpoklosságomon, hisz ott is hagyhattam volna a fogam. Én túléltem, de velem együtt a kedvenc fogásom is.
A pulton segítkező lányom a lehető legaprólékosabban akarja hallani az esetet, többször visszatér egy-egy részlethez.
Néhány kérdése azonban a főzésre vonatkozik:
igen, ha megpuhult a hús, majd kivesszük.
Darálóval vagy késes aprítóval megdolgozzuk a sertést, majd lefedve pihentetjük. Egy kiló krumplit felteszünk főni – minél alacsonyabb a víztartalma, annál jobb. Ha kész, sózzuk, szétnyomkodjuk, majd két tojást beleütünk.
Búzaliszttel begyúrjuk; mondanám, hogy ennyi meg annyi kell bele, de ez a burgonyától függ,
negyven dekát simán fölvesz, de van, hogy sokkal többet is. Annyit adjunk hozzá, hogy ne ragadjon.
Széles hurkává nyújtom, abból vágok le gombócnyi korongokat. Lányom, Piroska már ott tipródik kis kötényében, tölteni akar a drága, egész jól megy neki. A tenyerünkben tésztakádat formázunk, megy bele a hús, majd összezárva gömbbé alakítjuk.
Egy kiló krumpli és hatvan deka sertéscomb 38 darabra volt elég. A gombócozást genetikai örökségükben hordozó drága anyák és nagymamák szerintem 42-t is kihoznak ennyiből - a vékonyabb tésztaköpeny nem hátrány!
A pörköltszaftot botmixerrel simára csapatjuk, majd két deci 30 százalékos zsírtartalmú főzőtejszínnel felhígítjuk.
Amikor a gombócok a főzővizükben felúsztak,
ebbe tesszük át mindet, és egyet még rottyantunk rajta.
Minden kész, a család éhes. Ugyan elment fél nap, de a sok emlék még hosszabbnak is mutatja a főzési időt. Tény, ez munkaigényes recept, de nem az időutazás lehetősége teszi remekké, hanem a paprika, a tejszín, a tészta meg a hús egyesülése.