Mit stabilizálnak például a xantán gumival? Vagy a guargumival? A tormát? Minek bele tejfehérje (és nem a tejszínesbe, hanem a simába)? Azt végképp nem értem, minek bele kálium-metabiszulfit, mint tartósítószer.
A só, a cukor és az ecet évezredek óta jó volt tartósításra. Ma már nem?
Vagy miért kell módosított kukoricakeményítő? Több lesz tőle a nettó töltet? Az olcsóbb, mint a torma? Nem hiszem – 147 forintért vettem végül a piacon egy gyökérnyit. Nekiállok magam.
Régebben reszeltünk tormát húsvét előtt édesanyámmal, tudtam, mi vár rám: zokogás a konyhában. Gondoltam, még a másfél hete tartó náthámat is kiűzi. Na, azt nem űzte, viszont a reszelés végére elfogyott egy százas zsepi fele.
Nem csüggedtem sokáig azon, hogy mi lesz, inkább nekikezdtem; ablak kitár, zöldségpucolóval gyorsan le a felső rétegét, aztán a legélesebb reszelővel neki.
Potyogó könnyek, zsepi, kézmosás, reszelés – ilyen sorrendben, hatszor. Szaporáztam, ahogy tudtam.
Nem segített a helyzeten, hogy a gyerekek percenként kérdeztek valami fontosat, amire könnyek közt, szipogva tudtam csak válaszolni, a szomszédasszony pedig éppen a művelet kellős közepén kopogott át kölcsöntojásért, és ahogy meglátott, együttérző arccal ölelt át, hogy ne aggódjak, majd biztosított arról, hogy minden rendben lesz.
Rendben is lett: a gyönyörű tormám – immár reszelve – a pulton várta a cukros-sós-ecetes levet. Most pedig ott pislog a konyhaablakban, nézi a plafonról csüngő sonkát, ami még a sorsára vár. Nemsokára találkoznak!
Hozzávalók:
A felforrósított vízben elkeverjük a cukrot, a sót, az ecetet. A reszelt tormát befőttesüvegbe tesszük, ráöntjük a még forró vizet – ezzel elvesszük az erős, maró aromáját. Ha kihűlt, rátekerjük a tetejét.
Hűtőben egy-két napig állni hagyjuk, hogy jól összeérjenek az ízek.
Ha kedveljük a tejféléket, vagy lágyítanánk az ízén még, közvetlenül a fogyasztás előtt – és csak ahhoz a mennyiséghez, amit azonnal megeszünk – keverjünk egy kevés sűrű tejszínt.