Talán mi, magyarok érezzük át leginkább a portugálok egyik legnagyobb gondját, vagyis hogy boraikat
még ma is szinte kizárólag a portóival azonosítják; desszertboruk bűvköréből pont olyan nehéz
kitörniük, mint nekünk elérnünk, hogy a tokaji aszúnk mellett a száraz borainkra is felfigyeljen a
világ. Tény és való, hogy régebben a Duoro vidékén a portói volt az egyeduralkodó, mára azonban az
erősített borok mellé a többiek is szépen felsorakoztak.
A Duoro Portugália legszebb borvidéke, egyben a világörökség része is. A folyó hosszú kilométereken kanyarog a meredek, 30-50 százalékos dőlésszögű dombok között.
A világörökségi listára a hagyományos módon, teraszosan művelt szőlőinek köszönhetően került fel a vidék.
A klíma más és más a folyó különböző szakaszainál. Ahogy haladunk a szárazföld belseje felé, egyre melegebb és szárazabb az éghajlat. Az óceánnál, Porto városánál az éves csapadékmennyiség meghaladja az 1600 millimétert, míg a spanyol határ felé már szinte sivatagos a táj.
A borvidék nyugati részének egyik leghíresebb borásza Alves de Sousa, aki Portugáliában egyedüliként kétszer is elnyerte az „Év bortermelője" díjat. A család területeit hat birtok (quinta) alkotja, összesen 135 hektáron gazdálkodnak. Szőlőt nem vásárolnak, kizárólag saját alapanyagból készülnek boraik.
Alves de Sousa egyike volt azoknak a borászoknak, akik néhány évtizeddel ezelőtt léptek egy merészet, s elkezdték a mindaddig „mellékterméket" jelentő száraz boraikra építeni a jövőt. A pincészet első piacra dobott száraz tétele egy 1991-es fehér bor volt, melyet két vörös követett az 1992-es évjáratból. Az eredmények igazolták Alves de Sousa-t, mert a borok különösen jó visszhangra találtak, és rövid időn belül az export piacok is megnyíltak előttük.
Portugáliában kevés helyen találkozhatunk chardonnay, cabernet sauvignon és syrah szőlőkkel. A
világ nagy szőlőtermesztő országaival szemben
itt nem igazán tudott elterjedni a híres nemzetközi fajták betelepítésének divatja.
Mindig is a helyi, őshonosak voltak a kedvencek. A legnépszerűbbek a fehérszőlők közül az alvarinho és az arinto, kékszőlők közül pedig a tinta roriz, a touriga franca, a touriga nacional és a tinta amarela. A Sousa család is elsősorban ezekből a fajtákból készíti borait.
A család hat birtoka közül talán a 25 hektáros Quinta de Gaivosa a leghíresebb, a maga 60-80 éves ültetvényeivel. Erről a területről kerül ki a pincészet vezérbora, a Quinta de Gaivosa is, mely a legfőbb szőlőfajták házasításával készült. A vörösbor igazi délies jelenség. Mély rubinszínben pompázik, illata gyümölcsös és fűszeres is egyszerre, ízében határtalanul zamatos:érett és aszalt gyümölcsökkel hódít a korty. A bor 15 hónapot pihent első- és másodtöltésű francia tölgyfahordóban, ami tovább gazdagította az aromákat. A bort csak a legjobb években készíti a család, akkor azonban általában minden díjat besöpörnek vele. A 2011-es évjáratra még Robert Parker borszakértő is 95 pontot adott a 100 pontos értékelési listán.
Másik fantasztikus vörösboruknak különleges a neve is: Abandonado, vagyis elhagyatott.
A szőlők ugyanis egy olyan ültetvényről származnak, melyet extrém meredeksége miatt évekre kivontak a művelésből.
A tőkék azonban túlélték ezt az időszakot, és ma már újra készítenek belőlük borokat.
Az Abandonado mintegy húsz fajta szőlő házasításával készül (nem ritka ez Portugáliában), mind őshonos és egytől-egyig az elhagyatott terület gyümölcse. A bor színe intenzív rubinvörös,az illatában pedig minden benne van, amiről az embernek beugrik a fekete szín: erdei szeder, aszalt szilva, csokoládé, és jó adag füstösség. Ízében ugyanezek a jegyek köszönnek vissza, kellemes tanninokkal, magas alkohollal (14,5%). Ez utóbbi cseppet sem zavaró, hiszen robosztus, testes vörösborról van szó.
Berco névre keresztelt fehérboruk arról az ültetvényről származik, melyről a 90-es évek elején az úttörőnek számító első száraz borok elindultak.
A név is innen jön: Berco, vagyis bölcső. A bor nagyon koncentrált, gyümölcsös és ásványos.
Kíméletesen préselték, majd 18 hónapig finom seprőn tartották, melyet rendszeresen fel is kevertek (úgynevezett battonázs technológiával készítették). A bor rendkívül jól illik zsírosabb halakhoz és fehér húsokhoz.
A száraz borok mellett természetesen erősített borok is készülnek a Sousa család pincészetében. A portói borokról tudni kell, hogy a legtöbb édes, néhány pedig nagyon-nagyon édes. Emellett pedig mind-mind gazdag és testes, és nemcsak desszertekhez ideálisak, hanem például a roquefort sajthoz is. Leegyszerűsítve a portói borok úgy készülnek, hogy az erjedő musthoz hozzáadják a borpárlatot (brandyt), ezáltal megállítják az erjedést, és édes bort kapnak. A borpárlat hozzáadása miatt alkoholtartalmuk jóval magasabb, általában 20 százalék körüli.
Ha szeretnénk vásárolni, tudnunk kell, hogy többféle stílusú portói létezik, attól függően, hogy milyen
minőségű volt az alapbor, egyetlen évjáratból vagy több évjárat házasításával készült-e, mennyi időt
töltött hordóban, s leszűrték-e palackozás előtt. A skála igen széles, a könnyedebb fehér portóitól,
melynek fogyasztását inkább étkezés előtt javasolják, egészen a 20 évig érlelt vörösökig, melyek
sűrűsége már egy komolyabb balzsamecetével vetekszik. Bármilyet is választunk, a lényeg, hogy lehűtve fogyasszuk, különben csak az alkoholt érezzük, a finom ízeket kevésbé. A legideálisabb 12-15 fokon kortyolgatni.