A Haribo a cég 9 európai országának 15 gyárában naponta nagyjából 100 millió Goldbärent gyárt. Ha szépen sorban kézen fognák egymást az egyetlen év alatt legyártott gumimacik, több mint 160 ezer kilométernyi hosszú lenne a lánc, és
négyszer körbeérnék a földgolyót.
Ha pedig az évente legyártott mennyiségét kitekernénk és összeragasztanánk a medvecukorcsigáknak, az elérné a Föld-Hold távolságát, ami körülbelül 385 ezer kilométer. Hát ez nem kevés, és biztos, hogy jövedelmező üzlet is.
2013-as haláláig ifjabb Hans Riegelt a Forbes Németország 32 leggazdagabb embere közé sorolta. A cég sikerét még az sem igazán törte meg, hogy tavaly ősszel a német ARD televíziócsatorna 45 perces összeállítást készített arról, hogy milyen embertelen körülmények között dolgoznak azokon a brazil pálmaültetvényeken, ahonnan a karnaubaviaszt szállítják, és amelyet a gyümölcsös gumicukrok bevonására használnak, hogy azok ne ragadjanak egymáshoz. A riportfilm azt is állította, hogy a gumicukor alapanyagához szükséges zselatint olyan helyről szerzik be, ahol az állatok elképesztően rossz körülmények között vegetálnak. A Haribo a riportra reagálva azt mondta, hogy a beszállítói láncukon keresztül azon lesznek, hogy az ilyen körülmények megszűnjenek.
Olyan cég vagyunk, amely boldoggá szeretné tenni a gyermekeket és felnőtteket. Nem fogadhatjuk el, és nem fogadjuk el a társadalmi és etikai normák figyelmen kívül hagyását."
Ugyan a filmből nem derült ki, hogy pontosan hol készültek a felvételek, a botrány után a Haribo elkezdte ellenőrizni beszállítóit, és független auditorokat küldött a brazil ültetvényekre és a németországi beszállító sertéstelepekre is. Végleges eredményről még nem számoltak be.
Bár magát a gumicukrot nem a Haribo találta fel, de világhírnevet egyértelműen a német vállalkozás adott ennek az édességnek. A 19. században egy cukrász fedezte fel, hogy ha
az arabmézgafa akácfaj nyers gyantáját, azaz a gumiarábikumot felfőzik cukorral, és gyümölcsökkel illetve egyéb ízesítőkkel gazdagítják, abból puha, rágható édesség készíthető.
Így születtek tehát az első gumicukorkák, a Haribo-macik elődjei.
Hans Riegel 1989. április 3-án született egy Bonn közeli településen, a németországi Friesdorfban. A szakiskola után öt évre cukrászinasnak állt a Kleutgen&Meierhez. Az első világháború vége után a bonni Heinen cukrászatba került, és hamarosan a tulajdonos üzleti partnere lett, a vállalat nevét ekkor Heinen&Riegelre változtatták. 1920-ban Hans Riegel a cég kizárólagos tulajdonosává vált. Megvásárolt egy házat a Bergstrassén, ez lett az első saját gyártóüzeme.
Egy zsák cukor, egy márványlap, egy szék, egy falra szerelt kályha, egy rézforraló és egy henger – ennyivel született meg egy kis konyhában a később nemzetközileg sikeres vállalkozás.
1920. december 13-án Riegel a bonni kereskedelmi nyilvántartásba regisztrálta a HARIBO nevet, amely nem más, mint a
HAns RIegel BOnn szavak első két betűinek összevonása.
Egy évvel később Riegel feleségül vette Gertrudot, aki a vállalkozás első alkalmazottja lett.
A cég bejegyzését követő második évben, 1922-ben elkészített egy gyümölcsös zselatinból készült medvefigurát, amely a „Táncoló Medve" nevet kapta, és amely később Haribo Goldbären, azaz aranymedve néven vált világhírűvé.
A cég elég gyorsan beindult, ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy egy évvel később, 1923-ban autót vásároltak – ami akkor ritkaságszámba ment –, hogy ügyfeleiknek házhoz szállíthassák a finomságot. Egészen addig Riegel felesége, Gertrud kerékpárral vitte ki minden nap a megrendelt édességeket. Hamarosan az aranymacik mellett az édesgyökérből készült kesernyés, puha medvecukrot is elkezdte gyártani a Haribo, először rúd, később kerékformában.
Riegel nagyban gondolkozott, nem elégedett meg a helyi kiszállítással: nyolc évvel az első gumimaci elkészítése után 160 alkalmazottnak adott munkát, kereskedelmi ügynökök szállították Németország-szerte a Haribo-termékeket, majd az országhatáron kívülre kacsintgatott. 1935-ben egy dán édesipari céggel szerződött, és Koppenhágában megalapították a Haribo Lakrids vállalatot. A második világháború előtt a Haribo egy közepes méretű vállalkozássá nőtt, 400 alkalmazottal.
A háború alatt, 1939 és 1945 között sem alapanyag, sem kereslet nemigen volt az édes gumimacikra, a cég csaknem csődbe ment.
Az alapító Hans Riegel 1945-ben, ötvenkét éves korában meghalt, a vállalat vezetését özvegye, Gertrud vette át, akinek nemcsak férje hiányával kellett megküzdenie, hanem a háború következményeivel is. A cég újraindítását közvetlenül a második világháború vége után 30 alkalmazottal kezdte meg a család. A bonni üzemet is újjá kellett építeni, hiszen a háború alatt az épület nagy része megsérült. A háború utáni első néhány évben a legnagyobb problémát a nyersanyagok szűkössége okozta.
Gertrúd két fiát, Hans és Paul Riegelt 1946-ban szabadon engedték a hadifogolytáborból, és átvették a céget édesanyjuktól. Hans Riegel felügyelte az értékesítést, míg Paul testvére a termelést vezette. A cég virágozni kezdett, és kibővült;
csaknem öt évvel a háború után körülbelül 1000 embert foglalkoztatott.
1957-ben a Haribo megvásárolta a Kleutgen&Meier céget, amely az alapító, idősebb Hans Riegel első munkahelye volt.
A gumimacikat – formájukból adódóan – elsősorban a gyerekeknek vásárolták, ám a felnőttek is szívesen csentek el egyet-egyet a csomagokból. Az 1960-as évek közepén a Haribo szlogenjéhez –
Haribo: boldoggá teszi a gyerekeket
– okosan hozzátették azt is, hogy a
„felnőtteket is".
A 60-as évektől a Haribo sok európai édesipari üzemet vásárolt fel, vagy szerzett részesedést szép sorban; Franciaországban, Nagy-Britanniában, Hollandiában, Ausztriában és Svédországban, majd a 80-as évek elején betört az amerikai piacra is. A berlini fal leomlása után az egységes Németország keleti részét is bevette, majd a kelet-európai országok következtek: többé már a magyaroknak sem kellett Ausztriából hozniuk az édes macikat.
A gumicukor glükózszirupból, cukorból és dextrózból, valamint zselatinból készül. A glükózsziruptól válik átlátszóvá, a cukor és dextróz édesíti, míg a zselatin a rágás élményét adja meg. A keverékhez gyümölcs- és növényi kivonatokat, aromákat, keményítőt és citromsavat adnak.
Egészen a nyolcvanas évekig a Haribo gumiarábikumot használt, ezt váltotta fel a zselatin.
A vegetáriánusok kedvéért néhány gumicukor keményítővel és agaragarral készül.
Ha hihetünk a csomagolás feliratának, a Haribo-gumicukrok színezéséhez nem használnak mesterséges színezéket. Saját bevallásuk szerint gyümölcs- és növényi kivonatok koncentrátumait adják az alapkeverékhez, így például fekete ribizli, narancs, citrom, őszibarack, piros ribizli, szőlő, spenót, csalán, mangó, sárgarépa, kivi és alma kivonatából állítják elő a szükséges színeket.
Minden újfajta Haribo-gumicukor a terméktervezők kreatív ötlete alapján születik. A tervező kézi rajzát az új gumicukor formájáról egy grafikai program háromdimenziós mintává alakítja, amelyet egy csúcstechnológiás marógépbe továbbít. A marógép elkészíti a mestermintát, amelyből több száz forma készül. Ezekbe kerülnek a forró, folyékony zselékeverékek. Viszonylag hosszú szárítási folyamat után
a gumicukrok méhviasz- és karnaubaviasz-bevonatot kapnak – előbbit azért, hogy szép fényük legyen, utóbbit, hogy ne ragadjanak egymáshoz.
Ezután a csomagológép automatikusan leméri, és zacskókba zárja a színes édességet.
A Haribo mindig követi az éppen aktuális trendeket, aránylag gyakran ad ki különleges gumicukrokat. A karácsonyi, húsvéti kiadások mellett az animációs filmek figurái is ránk kacsintgatnak a csomagokból, így a Hupikék törpikék vagy a Minyonok vicces figurái, de azért a gumicukor-rajongók örök kedvence a klasszikus, immár 96 éves Goldbären marad.