A 2002-es első részt imádtuk, a 2010-es második epizód jókora csalódás lett, és az idén debütált Mafia III-tól vártuk, hogy helyreállítsa a sorozat becsületét. De hiába. Hiába telt el hat év azóta, a harmadik rész bizonyos elemeiben még a Mafia II-t is alulmúlta.
Hiába kaptunk egy hatalmas és szépen kidolgozott, külsőre abszolút változatos játékteret, a hihetetlenül ötlettelen és önismétlő játékmenet teljesen középszerűvé tette a legújabb Mafiá-t.
És nemcsak az ismétlődő küldetéstípusokkal volt baj: a grafika az előző konzolgeneráció címeit idézte, és a megjelenéskor olyan többéves alapfunkciók hiányoztak a játékból, mint az, hogy át tudjuk öltöztetni a karakterünket. A sztori alig reflektált a választott korszak faji kérdéseire, és
csak egy újabb, mostanra már hulla unalmas bosszúsztorit kaptunk.
A rengeteg (ugyanolyan) feladatnak és mellékküldetésnek hála ugyan rengeteg időt lehet a Mafia III-ba ölni, de a játék már az első két órában ellőtte az összes puskaporát, így rengetegen el sem szenvedték magukat a befejezésig.
Szintén hat évet vártunk az első két Max Payne és az Alan Wake alkotóinak legújabb játékára, hogy aztán örömujjongás helyett a szánk szélét húzogatva álljunk fel a végeredmény mellől. A Quantum Break izgalmas időmanipulálós mókát, továbbá a videojátékok és a sorozatok izgalmas házasságát ígérte, ám
mindent elsöprő élmény helyett fájóan rövid és abszolút feledhető lett.
A sztori nagyon rendben van, a karaktereket ismert színészek keltik életre (Shawn Ashmore, Lance Reddick, Aidan Gillen, Dominic Monaghan), a játékot megszakító sorozatepizódokat pedig érdemes végignézni, mert tényleg profi szórakoztatásról van szó. Kár, hogy magáról a játékmenetről ezt már nehezen lehetne elmondani.
A fejlődési rendszernek szinte semmi értelme, végig nagyjából három feladattípust ismételgetünk, és az időmanipulálós harc hiába érdekes és látványos, mire igazán belejövünk a használatába, már véget is ért az egész játék. Mert a Quantum Break a sorozatepizódokkal együtt véve tesz ki hat órát, ami testvérek között is egy hosszúra nyúló szombat délutánt jelent.
A sztori során ugyan akadnak döntések, amelyek befolyásolják a cselekményt, így van legalább négy végigjátszás a programban, de az elhibázott játékmenet miatt kevesen voltak, akik megfejtették a Quantum Break összes rejtélyét. A legtöbben már azt is elfelejtették, hogy ez a játék egyáltalán megjelent Xbox One-ra és PC-re.
A PlayStation VR megjelenésével megfizethető(bb) lett a virtuálisvalóság-élmény otthoni élvezete, és az októberi startkor lelkesen nyomtuk a fejünkbe a Sony dizájnos sisakját. A hűha-érzés azonban alig tartott tovább fél óránál, ugyanis gyorsan kiderült, hogy az eszköz igencsak gyerekcipőben jár,
és a fejlesztők sem nagyon tudják még, hogy mit kezdjenek a technológiával.
Mert az oké, hogy minden játékban körbe lehet nézni, már nem egy 16:9-es képernyőre korlátozódik a virtuális világ, de itt nagyjából véget is ér a forradalom, és kevés kivételtől eltekintve a VR-játékok semmi forradalmit nem nyújtanak. Ellenben a grafika 2006-ot idézi, és jó eséllyel még rosszul is leszünk a PS VR használata közben.
A premier óta egy tucatnál is több program látott napvilágot, autóverseny (DriveClub VR), űrszimulátor (EVE Valkyre), rail shooter (Until Down: Rush of Blood), madárszimulátor (Eagle Flight), multis lövölde (RIGS Mechanized Combat League), horror (Here They Lie) és kalandjáték (Robinson: The Journey), ám a kínálatról az mondja el a legtöbbet, hogy a legjobban a focilabda-fejelgetős Headmaster-rel szórakoztunk.
Viszont az sem annyira jó, hogy az eleve százezer forint felett vásárolt konzolunk mellé még beszerezzünk miatta egy 130 000 Ft-nál kezdődő kiegészítőt. Ha már PlayStation, akkor ezt a pénzt inkább egy PS4 Pro modellre érdemes költeni.
Nem tévedés: az ősszel alapvetően pozitív kritika jelent meg a No Man's Sky-ról az Origón, de ennek ellenére bőven van helye a játéknak a csalódások listáján, hiszen a Hello Games munkája az iskolapéldája annak, amikor
a félrement marketing felbőszíti az amúgy sokat látott játékostársadalmat.
A No Man's Sky-nak bőven akadtak hibái: nem igazán volt kész a megjelenéskor, és jócskán túlárazták, ám a legnagyobb baj mégis az volt, hogy a fejlesztőcsapat és a játék mögé kiadóként beálló Sony hagyta, hogy a kis cég egyik alapítója, Sean Murray megvezesse a vásárlókat.
A Hello Games legutóbbi munkája egy lassú folyású felfedezős játék, ahol az élményt a kutakodás, a folyamatos fejlesztés és az utazgatás adja, mindenféle komolyabb végcél nélkül. A No Man's Sky ezen a fronton teljesen jól teljesít, csakhogy Murray a csúsztatásokkal és féligazságokkal megpakolt interjúiban jóval többnek állította be a programot, mint ami valaha lehet belőle.
A nép pedig szeretett volna hinni neki, szárnyaltak az előrendelések, majd a megjelenéskor jött a marketingmaszlagnál jóval visszafogottabb és kicsit sivárabb valóság, és a pirulát a játékosok ezúttal nem nyelték le. A csapat válságkommunikációja (vagyis annak hiánya) nevetséges volt, és a megtévesztő kampány vádja egészen a bíróságig jutott, de a céget végül felmentették.
Ami a legszomorúbb, hogy a legtöbben ezért emlékeznek majd a No Man's Sky-ra, holott egyáltalán nem egy rossz játék, és ennél azért sokkal többet érdemelt volna – már csak azért is, mert a botrány óta a fejlesztők szorgosan bővítik a játékot.
Volt idő, mikor legszívesebben aranyba foglaltuk volna a Telltale Games fejlesztőcsapat nevét: ügyesen támasztották fel a Sam&Max-szériát, vállalható kalandjátékot készítettek a Vissza a jövőbe-jogok alapján, és ők jegyzik a kiváló The Walking Dead-játéksorozatot. Aztán elkapta őket a gépszíj, ontják magukból a játékokat, a minőség és a fejlődés viszont lassan kiveszik a munkáikból...
A Wolf Among Us még remek volt, a Trónok harca-feldolgozásuk szódával elment, de a TWD-spinoffként funkcionáló Michonne-tól már csikorgott a fogunk, és amikor bejelentették a denevéres játékukat, akkor hiába örültünk, azért valahol éreztük, hogy ebből nem sok jó fog kisülni. A Batman: The Telltale Series nem rossz,
de sikít róla, hogy a pénzcsináláson kívül sok motiváció nem volt mögötte.
Egy teljesen felesleges Batman-játék, ami lényegében semmit nem tesz hozzá a Sötét Lovag legendájához. A sztori pufogtatja az ezerszer elsütött patronokat, a játékmenet pedig alig különbözik attól, amit már megismerhettünk a Telltale korábbi játékaiban.
Nem az a baj, hogy Batman és a kalandjáték műfaja elsőre nem illenek egymáshoz, ennél sokkal nagyobb gond, hogy az öt epizódra bontott történet alig nyújt olyasmit, ami a folytatásra motiválná a játékost, ráadásul a kivitelezés is idejétmúlt, mind grafikailag, mind a játékmechanikát illetően.