A legmeghökkentőbb a merevlemezekkel kapcsolatban, hogy a többi PC-s alkatrészhez képest mennyit változtak, és ugyanakkor lényegében mennyire változatlanok maradtak az eltelt évek során. Az alapvető konstrukció tekintetében a jelen merevlemezei nem sokban térnek el a 80-as évek IBM PC XT-jének 10 MB-os egységeitől. Mindazonáltal a kapacitás, megbízhatóság, gyorsaság és egyéb karakterisztikák tekintetében a merevlemezek talán még többet is fejlődtek, mint a PC többi alkatrésze. Azért, hogy megértsük a merevlemezekkel kapcsolatos buktatókat, illetve azt, hogy hol és miért kell rájuk vigyázni, tisztában kell lennünk az alapvető felépítéssel. A cikkben az otthoni gépekben és a noteszgépekben manapság már egyeduralkodónak mondható, ATA (IDE) felületű meghajtókat tárgyaljuk.
Felépítés
|
A lemezeken az információt koncentrikus körökben írják fel, mely köröket sávoknak (track) hívnak. Mivel egy sáv túl sok információt tárol ahhoz, hogy megfeleljen a legkisebb egységnek a lemezen, ezért minden sávot további kisebb darabokra osztanak fel, ezek a szektorok. Normálisan a szektor a legkisebb önállóan címezhető, információtároló egység a lemezen, és szokásosan minden szektor 512 bájtnyi információt tárol. Az első PC-s merevlemez mindössze 17 szektort tárolt sávonként. Manapság egy-egy sáv szektorok ezreiből áll.
Az első PC-kben 5,25 collos méretű meghajtókat használtunk, míg manapság az átlagos méret a 3,5 collos. Ezek a méretek nem a merevlemez-meghajtó valós dimenzióira utalnak, hanem sokkal inkább arra, hogy a HDD a fenti méretű, a floppymeghajtók beszerelésére alkalmas bölcsők közül melyikben fér el. A hordozható gépek meghajtóinak a szabványos mérete a 2,5 coll, de az ennél lényegesen kisebb 1,8, sőt 1 collosak is egyre gyakoribbnak mondhatók, köszönhetően a noteszgépgyártók végtelen harcának a "könnyebbért és kisebbért".