A hátra erősíthető repülő szerkezetek már az 1920-as évektől jelen vannak a tudományos fantasztikus irodalomban és a való életben is. Az eszközök többsége csak vásári látványosságnak volt jó. Az Új-Zélandi Martin Aerospace Corporation azonban most azt ígéri, két éven belül megjelenhet a kereskedelmi forgalomban az általuk gyártott, engedélyezett jetpack.
A cég termékét először 2008-ban mutatták be. Ekkor csak egy próbababa tett meg vele rövidebb utat. Hét percnyi repülésre volt képes, ami alatt akár ezerötszáz méterre is feljutott. Ezekkel a paraméterekkel minden korábbi próbálkozást felülmúlt a Marlin gépe. Az eszköz technikailag nem jetpack, meghajtásáról nem sugárhajtóművek, hanem propellerek gondoskodnak, amelyeket egy kétliteres V4-es benzinmotor hajt és ötvenhat kilométeres utazósebességre képes. A jelenlegi típus már fél órát képes a levegőben tartózkodni, és akár harminc kilométerre tud eljutni egy tankolással.
A helyi hatóságok már engedélyt adtak arra, hogy a gépeket civil légtérben, lakott területen kívül teszteljék, amivel a világon az első engedélyezett jetpack-ké vált. A gyártó szerint az engedély egyben azt is jelenti, hogy a gépek megfelelnek a biztonsági előírásoknak. Az újabb légi tesztek alatt a tömeggyártás megkezdéséhez szükséges tapasztalat összegyűjtése a cél. A cég azt reméli a Martin Jetpack az egek motorbiciklije lehet, ám a tervezett ötvenötmillió forintos ár valószínűleg akadályozni fogja a tömeges elterjedést.
A gyártó cég szerint minden jövendőbeli jetpack tulajdonosnak le kell tennie egy alapfokú légijártassági vizsgát a gép használatához, a pilótaengedély szükségessége azonban országonként eltérhet. Az Martin Aircraft természetesen oktatást is biztosít, így a jövő repülő emberei megfelelő képzésben részesülhetnek a felszállás előtt. A gyártó arra is felhívja a figyelmet, hogy a gépet egyelőre csupán lakott területen kívül lehet használni, így azzal még belátható időn belül nem járhatnak munkába a tulajdonosok.
Nem ez az első alkalom, hogy egyéni repülő szerkezetet próbálnak gyártani, a koncepció még a sci-fi írókat is megelőzte, az első hasonló eszközt még 1919-ben szabadalmaztatta Oroszországban Alexander Fjodorovics Andrejev, ám tervei alapján egyetlen gép sem készült. 1928-ban, a gengszterfilmekben gyakran feltűnő Ford A modell megjelenésének évében jelent meg a tudományos-fantasztikus irodalomban a repülő övként vagy rakétaövként emlegetett szerkezet, amik még kitalált elemekből álló üzemanyaggal emelkedtek a magasba.
A mai napig makacsul tartja magát a legenda, miszerint a nácik a második világháború alatt fejlesztettek egy készüléket, aminek funkciója az volt, hogy a katonákat egyetlen ugrással átsegítse aknamezők vagy folyók felett. A Himmelstürmerként emlegettett szerkezetből a történetek szerint egy prototípus készült csupán, ami a háború után az Bell Aerospace-hez került az Egyesült Államokba. A Himmelstürmer történetéről később kiderült, azt csupán egy neonáci találta ki és terjesztette, létezéséről semmilyen konkrét bizonyíték nem árulkodik.
Az első valódi próbálkozás 1955-ben történt, az Egyesült Államok Haditengerészete gyártott egy repülő szerkezetet, amit Flying Pie Pan-nek neveztek. A gép két ellenkező irányban forgó rotorból állt, amire a pilóta ráállt és így emelkedett a levegőbe, a fejlesztés csupán a kísérleti szakaszig jutott, a veszélyesnek minősített gép sosem repült biztonsági kötelek nélkül. Később 1958-ban az amerikai Hadsereg ugróövet is készített, ami hosszabb ugrásokra elegendő üzemanyagot vitt magával öt, cserélhető tartályban ám ez sem került be a hadsereg fegyvertárába.
Az első valóban lebegő jetpack-re 1961-ig kellett várni, míg a Szovjetunió embert küldött az űrbe, addig az Egyesült Államok titokban tesztelte Wendell F. Moore Rocket Belt nevű fejlesztését. A bemutató olyan jól sikerült, hogy a hadsereg azonnal szerződést kötött a gyártó Bell Aerospace-szel, a rakétaöv első nyilvános bemutatkozása még ugyanabban az évben megtörtént. Habár Moore hidrogén-peroxid meghajtású gépe csupán 21 másodpercig maradt a levegőben, mégis az első nyilvános jetpack repülésnek számít.
A gép limitált hatótávolsága és a működés közben kibocsátott 130 decibelles zaj miatt sosem került tömeggyártásba. A Bell Aerosystems Moore 1969-es halála után is folytatta a fejlesztést 1969-ben bemutatva az első valódi sugárhajtású gépet, ám a Jet Bellt, mint ahogy annyi más találmány is, zsákutcának bizonyult.
Moore találmánya azonban hírnevet hozott feltalálójának és szomszédjának, Bill Suitornak, aki tini suhancként keresett nála állást és professzionális jetpack pilótává vált. Suitor volt többek között az, aki az 1984-es olimpia megnyitóján látványosan belebegett a stadionba a megnyitó alatt.
Suitor helyettesítette Sean Connery-t az 1965-ös Thunderball című James Bond film egyik jelenetében. A rajongók biztosan tudják, de a szélesebb közönség számára kevéssé ismert tény, hogy a kastélyból való meneküléshez használt jetpack valódi volt, mint ahogy a repülés is. A gépet a Belltől kapták a filmesek, így a jetpack egyike a kevés, valóban létező Bond kütyüknek.
Az igazi sugárhajtású áttörésre évtizedeket várni kellett. Ez a svájci Yves Rossy-hoz kötődik, aki az őrült tudós közhely igazi megtestesítője. Ezerötszáz méter magasról ugrik ki hőlégballonokból saját tervezésű gépeivel. Rossy legutóbbi találmánya már kevésbé emlékeztet a filmekben látottakra, két szárnyával és négy sugárhajtású motorjával. A gép azonban nem képes önállóan felszállni, illetve landolni ezért pilótája hőlégballonokból ugrik ki és ejtőernyővel ér földet.
A jövő egyelőre kifürkészhetetlen, a Martin Aerospace Corporation mostani bejelentése közelebb hozhatja a jetpack-ek korát. Arra azonban emlékeznünk kell, hogy a hatvanas évek óta szinte minden évben elhangzottak hasonlók mi pedig még mindig nem röpülünk munkába.