Szenvedély és szenvedés a Megatáncban

Táncművészeti főiskola, napsütötte, langyos délelőtt: borzalmas nagy ricsaj az utcán, ahol teherautók püfögnek, miközben bentről pedig lágy zongoraszó hallatszik. Megnéztük az új megákat, még a keddi elődöntő előtt. Nekik tényleg a tánc a szenvedélyük, a sikerért pedig meg is szenvednek.

A folyosón bámészkodókat egy kedves hölgy szólítja meg: - "Beiratkozni jöttek?" Táncpedagógus-néptánc szak indul az intézményben, lassan gyűlnek a jelentkezők, cikkíró riadtan odébbáll, mielőtt fekete csizmát, mellényt kapna és néptáncra fognák. Az igazi munka ezen a délelőttön összesen öt teremben zajlik, megy a táncoktatás, gyakorlás. A falakon Megatánc-logó, kartonból, a hatalmas tükrök előtt pedig a kiválasztottak, több csoportban.

Alan Parker ismert filmje, a Fame című amerikai zenés alkotás jut eszünkbe rögvest, ott látni hasonló jeleneteket, erős összpontosítást, izzadt arcokat. Miközben a rúdba kapaszkodnak az elszánt fiatalok, Demcsák Ottó, a Győri Balett örökös tagjának erős hangja tölti be a termet. Szigorú fegyőrnek tűnik, az instrukciók meg pattogó ostorcsapásként szólnak. Repkednek a szakszavak, ezek jó részét mi viszont egyáltalán nem értjük, talán a balansz és az "átfordul" értelmezhető, a többi egy idegen, furcsa világba vezet, ahol már a cipőn nincs fűző.

Az operatőr három centiről veszi az egyik lányt, aki egy laza lábemeléssel majdnem eltalálja a drága kamerát. Ezután mosolyog, örül a figyelemnek, a közeli képnek - amúgy a többi arcon hallatlan koncentráció, komolyság. Nyoma sincs az általunk a Megasztár-próbákon látott lazaságnak, mikor némi késés után is ment a folyamatos viccelődés, mobillal történő félrevonulás, vagy cigizés, kihasználván a rövidke szünetet. "Művészek, nehezen kezelhetők" - magyarázta Seres Attila koreográfus, mikor úgy tűnt nekünk, akkora a fegyelem, mint egy óvodában, ha hirtelen eltűnnek az óvónők. A táncosok másfélék lehetnek, mint a cigifüstös pinceklubokban felnőtt énekesek, itt nincs lazaság, legfeljebb izomlazítás. Közben egy kamera pimaszul megáll egy fiúnál, mikrofont tolnak az orra alá, nyilatkozik, de a többi közben oda sem néz, teszi a dolgát, emeli a lábát az égbe, majd' megszakad.

Csényi Kati főszerkesztő (aki mindhárom Megasztár-produkciót is levezényelte) elárulja, hogy ez a munkafolyamat, mikor kiderül, ki mennyire terhelhető. "Náluk megfigyelhető a szakmai alázat, ami bizony nem mindig jellemezte az énekeseket. Például a csapat jó része már negyed nyolckor itt toporgott, miközben csak nyolcra kellett volna érkezniük - miközben a stáb eleve félórás csúszással számol. A zsűri és a tanárok a magyar táncszakma elismert művészei, így a fiatalok is érzik, milyen kitüntetett figyelem jut nekik. A teherbírásról meg annyit még, hogy aki hatéves kora óta napi több órát táncol, balettozik, az önfegyelmet is tanul, és egészen más lesz a teherbírása, mint egy civilnek."

Daniela Hernandez

A másik teremben valamivel kevesebben vannak, úgy tizenöten, de a munka itt is kemény, nincs láblógatás - illetve van, de annak konkrét helye van a koreográfiában. "Eltűnik a lábad, itt is, ott is, aztán végképp! Ha így teszed, akkor egy buta ikszet csinálsz, de azt meg minek? Próbáljuk a zuhanást. Elindítod, nem gondolkodsz, nincs para!" - mondja nagy lendülettel Ladányi Andrea, aki a kortárs táncokat okítja a legjobbaknak. Olyan pózokat látunk itt, amilyeneket egy rugalmatlan, nem sportos átlagember legfeljebb a teljes súlytalanság állapotában tudna produkálni, mert a földi gravitáció szinte lehetetlenné teszi. Arccal előreesni sem lehet könnyű, úgy, hogy a föld lefejelése előtt egy tizedmásodperccel teszi ki az ember a kezét. Kis elmélázás, és kórház a vége.