Nem az enyém a testem

Sokszor hallunk róla, hogy egy színész vagy színésznő testdublőrt használ, és ez könnyen rossz érzést kelthet bennünk: a Micsoda nő kapcsán például sokan szinte belebetegedtek, amikor felröppent a hír, hogy a pikáns jelenetekben mégsem Julia Robertset lehetett látni. Pedig testdublőrt alkalmazni bevett dolog, mind a filmgyártásban, mind a tévések körében - és ennek oka korántsem mindig az, hogy egy színésznő nincs megelégedve az alakjával.

A testdublőrök dolga alapvetően az, hogy a filmben vizuálisan helyettesítsék az adott szereplőt: különböznek tehát a kaszkadőröktől, akik a veszélyes jeleneteket vállalják a sztárok helyett, és nem tévesztendők össze azokkal a beugrókkal sem, akik a filmezés előtt állnak a színészek helyébe - utóbbiakon végzik el a világítási-hangosítási próbákat, hogy a sztár drága idejét ne rabolják ezzel. A testdublőrök tehát jelen vannak a képernyőn (vagyis bekerülnek a filmbe is), és ha egész alakos képet készítenek róluk, muszáj, hogy valamennyire hasonlítsanak a helyettesített személyre.

A testdublőrök elsődleges funkciója korántsem abban áll, hogy egy meztelen jelenetben helyettesítsék a szégyenlős vagy alakjával elégedetlen sztárt - bár kétségtelen, hogy ha erről a foglalkozásról hallunk, legtöbbünknek ez jut az eszébe először. A szakma kezdete nagy valószínűséggel arra vezethető vissza, hogy mindig akadtak a sorozatokban, filmekben olyan helyzetek, amelyekben a színész nem tudott helytállni: így ha a forgatókönyv szerint a karakternek például zongorához kell ülnie, arra viszont nincs idő, hogy a színészt megtanítsák tisztességesen zongorázni, akkor természetes, hogy a billentyűkkel a háttérben egy zongorázni tudó ember kezét veszik fel.

Ugyanez a helyzet előállhat más képességeknél is, de természetesen ilyen esetekben is mindig törekedni kell arra, hogy az illúzió tökéletes legyen, vagyis a néző elhiggye, hogy valóban a színész cselekszik a filmben: ha tehát egy tömzsi, kövérkés színész ül le a zongorához, nem veszi ki jól magát, ha utána hosszú, vékony ujjak játszanak a hangszeren. A testdublőrök persze nem csak a színész tudását, de idejét is pótolhatják: gondoljunk csak bele, mennyi időt meg lehet spórolni, ha az olyan jeleneteket, amelyekben jól látszik a színész arca, egyszerre, egy időben tudják forgatni azokkal a jelenetekkel, amelyekben mondjuk csak hátulról vagy távolról kell játszania - ez az időnyerés főleg a szappanoperáknál, sorozatoknál lehet fontos, ahol gyors egymásutánban kell elkészíteni az epizódokat.

A magyarországi sorozatgyártásra mégsem jellemző a testdublőrök alkalmazása: sem a Barátok közt, sem a Jóban Rosszban alkotói nem élnek ilyen trükkökkel, legfeljebb a veszélyesebb vagy nagyobb ügyességet igénylő jeleneteknél vesznek igénybe kaszkadőrt, illetve olyan szakértőt, aki betanítja a színészeket az adott mutatványra.

A merészebb jeleneteknél sem kell testdublőrt hívni, nem azért, mintha minden magyar sorozathős szívesen mutogatná magát, hanem egész egyszerűen azért, mert az említett produkciókban (profiljuknál fogva) a merészebb jelenetek sem olyan merészek: ha két szereplő ágyba bújik egymással, általában csak az aktus után látjuk őket, amint nyakig betakarózva beszélgetnek.

Nem Kreuk testét láthatjuk:

Az ilyen feladatokra egyébként vannak külön színésznők (vagy inkább színésznőnek készülő hölgyek) is, akik szívesen mutogatják magukat mások helyett. Így kezdte pályáját például Catherine Bell, akit ma már sok tévénéző ismerhet a JAG - Becsületbeli ügyek című sorozatból (ő játssza Sarah MacKenzie őrnagyot). Bellt a Jól áll neki a halál című filmben láthattuk először, mégpedig Isabella Rosellini testdublőreként.

Itt is könnyen kiderül a turpisság:

Rosellininek ugyanis van egy hatalmas heg a testén, ami a készítők szerint nem illett a filmbeli karakterhez - a turpisság itt is rögtön kiderül, ha az ezt álcázó vágásokra figyelünk a jelenetben. Bell színésznői karrierje csak ez után kezdődött, feltűnt többek között a Jóbarátok-ban és a Herkules-ben is, majd a JAG egyik főszereplőjévé lépett elő.