Pongrácz doki szorongatja House-t

A kórházas sorozatok rendületlenül népszerűek itthon és külföldön egyaránt: egy olyan különleges, félig zárt világot tárnak a nézők elé, ahol minden pillanatban ott van a halál lehetősége. Ismertetjük, mely szériákért rajong a 18 ezer szavazatot küldő olvasótáborunk, és megpróbálunk rájönni, hogy miért kedvelik a képernyőn azt a furcsa, nyomasztó közeget, melyet a valós életben folyamatosan megpróbálnak minél messzebb elkerülni. Exkluzív videónk is van, az utca embere mellett orvos is nyilatkozik arról, hogy van-e különbség a tévés helyzet és a magyar egészségügy állapota közt.

Nézettségi adatok bizonyítják, hogy a tévézők igen nagy része kedveli a kórházas sorozatokat, szereti nézni a gondterhelt arccal operáló főorvost, a fehér köpenyben fel-alá szaladgáló, jó esetben dekoltázzsal bíró nővérkét, szeret izgulni a beteggel, hogy aztán örüljön felépülésekor, vagy könnycseppeket hullajtson, ha meghal a karakter.

A kórházas sorozatok népszerűségének egyik titka, hogy minden epizódban a régi, megkedvelt, rokonszenves dokik és csinos nővérkék egy-egy új beteggel, betegséggel, balesetet szenvedett pácienssel dolgoznak, azaz folyamatos a megújulás, nem áll be a történet, ha elég kreatív elme írja a forgatókönyvet. A krimik erős többsége is ilyen (alapcsapat, melléjük minden részben új arcok és új konfliktusok), de hasonló alapokra épült mondjuk a Szerelemhajó is: a szokásos arcok mellé minden részben érkezett pár új karakter, akiket eleinte lehetett utálni, akikkel lehetett kavarni a naplementében, akiket be lehetett vinni a kabinba éjjel, egy üveg konyakot szorongatva.

Az orvosé különben is elismert foglalkozás, női magazinok is lehozták már, hogy a lányok, asszonyok nagy többsége felnéz a doktorra, biztos pontnak tekinti ebben a zavarodott, kusza világban - mindenképp jobb a megítélésük, mint a faköbözőknek vagy a chippendale-táncosoknak. Ennek megfelelően a női tévézők körében igencsak magasan van House doki vagy Pongrácz Péter szívsebész rokonszenvindexe, nem is beszélve arról, hogy hányan voltak szerelmesek titokban Carter dokiba, Luka Kovacba, vagy a George Clooney alakította Dr. Doug Rossba.

Hogy miért szeretik még azok a nézők is a műtők, kórtermek, dermesztő, rideg folyosók világát a képernyőn, akik amúgy semmi pénzért el nem mennének orvoshoz, csak ha már semmiféle gyógyszer nem segít? Mert izgalmas világ, a maga törvényeivel, a szigorú kegyetlenségével, a kiszámíthatatlanságával: nem biztos, hogy mindenki, ki élve ment be, élve is távozik a zöldre (fehérre?) festett falak közül. Az orvosos sorozatban elkerülhetetlenül több a minidráma, mint egy olyan széria esetében, mely egy trafik, vidéki farm vagy egy nagyvállalat mindennapjaira fókuszál. Épp ezért nehéz is jó szituációs komédiát írni ilyesfajta témában, mert ugyan van, aki viccelődik a rákkal, a halállal, de azért a nevetés ilyenkor nem mindig őszinte, és van benne sok bizonytalanság, félelem.

Természetesen az is megnyugtató lehet a nézőnek, hogy a nagyon ronda fejsérüléssel beszállított beteg, a kilógó belekkel heverő szerencsétlen fickó, a motoros balesetben mindkét karját elvesztő vagány nem ő, azaz a tévéző, hanem más. Sokan szeretnek rettegni és szorongani (ők nézik a horrort, ők kölcsönöznek thrillert), és ezekben a sorozatokban jócskán akad aggasztó esemény - de általában jóra fordul minden, így kis katarzissal ér véget egy-egy epizód.

Magyarok és a tévés dokik:

A "más van bajban, nem én" ugyanakkor kellő biztonságtudatot ad, így a fotel mélyén gubbasztva a tévézőnek nincs más dolga, mint drukkolni a sármos műtősfiúnak, hogy időbe beérjen, szorítani az őszülő halántékú, precíz és ügyes sebésznek, hogy megmentse a beteget, majd erősen drukkolni a hosszúcombú nővérkének, hogy a lábadozó fickónak mihamarabb visszahozza az életkedvét.