Én a fodrász vagyok

A KFT együttestől elcsent címmel kell kezdenünk egy olyan cikket, mely a realityk új trendjéről, a szakmákat bemutató, illetve ezekben versengő figurákról szól. Összecsaptak már lakberendezők, fodrászok, önjelölt divatdiktátorok, szakácsok, modellek és aktmodellek - így már csak idő kérdése, hogy létrejöjjön a Ki a legjobb böllér? vagy a SzuperKertész című valóságshow is.

A sokakból heveny utálatot, másokból pedig beismert, illetőleg be nem ismert imádatot kiváltó realityk, valóságshow-k esetében új trend figyelhető meg: mostanság egyre nagyobb és nagyobb divata van a mesterséges, foglalkozásokat bemutató realityknek. Indulás előtt jön a casting, a szereplőválasztás, mely minden reality legfontosabb eleme, ezen áll vagy bukik minden. Ez természetesen evidenciának tetszik, azonban míg Amerikában mindent a castingnak rendelnek alá, itthon a realityk zömében mintha elfeledkeznének ennek fontosságáról.

Valamiért máig tartja magát az a vélekedés a kevés reality-producer körében, hogy csak a külcsínnel el lehet adni a műsort és a szereplőket, s ezért nagyrészt a külső jegyekre mennek rá. Ezzel szemben Amerikában sokkal fontosabbnak számít a belbecs, az, hogy egy játékos, egy versenyző tudjon beszélni, legyenek önálló gondolatai (vagy éppen ne legyenek, ha olyan karaktert keresnek), de mindenekelőtt legyen talpraesett, és valóban igazi karaktert személyesítsen meg.

Rettentő különbséget lehet ugyanis felfedezni egy amerikai és egy magyar valóságshow-szereplő nyilatkozatai, önkifejezései között, hiszen a show egyik legfontosabb kelléke az, amikor egy szereplő saját gondolatait, a szerkesztő láthatatlan kérdéseire adott válaszait fejti ki a kamerába, amikor kvázi eladja magát. A mesterségek legjobbjait kereső show-k, a szakmázós realityk pedig pontosan erre az emberi tényezőre, a karakterek között erős interakcióra épít, hiszen tegyük szívünkre a kezünket - létezik olyan ember, akit első körben érdekelne egy fodrászos reality? Mármint van olyan valóságshow, ahol tucatnyi, jobb sorsra érdemes fodrász verseng azon 12 teljes héten keresztül, hogy heti kiesésekkel eldöntsék egymás között, hogy ki a legjobb?

Az amerikai Bravo csatorna által elindított Shear Genius című fodrászreality mégis remek időtöltést nyújtott azoknak is, akiket végképp nem érdekel a fodrászszakma: azért, mert egy nem épp hagyományos versengést láthatott, ahol tényleg érdekes vagy magukat annak képzelő, excentrikus emberek szórakoztatták a nézőket.

Elég kitalálni egy mesterséget, melynek képviselőit össze lehet zárni egy időre, és kész is a valóságshow - minden a castingon múlik. Ki kell választani (általában) 12 versenyzőt és egymásnak kell ereszteni őket. A verseny lefolytatása pofonegyszerű - hetente egy versenyző, a legrosszabbul teljesítő távozik a díszes társaságból, míg ki nem kristályosodik a két-háromszemélyes nagydöntő mezőnye. Minden egyes adásnak ugyanarra a sémára kell épülnie: vagyis a versenyzők kapnak egy nagyobb feladatot, amelyet határozott időn belül teljesíteniük kell. Ha ennek a teljesítésnek a folyamata kevésbé érdekes, akkor pedig még egy kisebb feladattal is fel szokás dobni a műsorok első felét, melynek a győztese jutalmat vagy védettséget kap a játékban.

A versenyzők mellé természetesen dukál egy karizmatikus műsorvezető (lehet szakmabeli is), mellé jön egy kellőképpen hozzáértő zsűri, melynek tagjai képesek a nézőkből a szélsőséges érzéseket kiváltani (vagy szeretjük, vagy nagyon utáljuk őket - utóbbi sem rossz), és indulhat is a menet. Az itthon túl sokat is szereplő Hajas László, egyik ismert fodrászunk minden bizonnyal mind a tíz ujját megnyalná egy ilyen ajánlat hallatán, ha valamelyik kisebb tévénk úgy gondolná, hogy ideje lenne előjönni egy ilyesféle, saját gyártású produkcióval.