- A Mokka felkérésére azonnal igent mondtál?
- Először szerettem volna beleszólni a műsor szerkesztésébe, hogy ki mellettem a másik műsorvezető, de nem lehetett. Ettől függetlenül, azonnal elvállaltam. Nagyon szeretek szórakoztatni és már megy is. Kellően oldott tudok lenni, és jól érzem magam a bőrömben, de ha holnap azt mondanák, hogy öreg, ennyi volt, túlélném. Nem az zavarna, hogy nem lennék képernyőn, nem a lételemtől fosztanának meg, hanem annyi, hogy tök bénán jönne ki, hogy ilyen hamar. Persze, azt is pontosan tudom, hogy pont egy hónap után, senki nem emlékezne rám, és nyugodtan élném az életem.
- Sokan megszólítanak?
- Igen, de nem a Mokka miatt, ez inkább a Pimasz úrnak szól. Az emberek odajönnek, megköszönik vagy ötleteket mondanak. Közel tíz éve tévézem, ugyanilyen riportokat készítettem a Fókusz-ban is, de három Pimasz úr után egészen másként épültem be az emberek tudatába, pedig azt megelőzőleg egy évet már Naplóztam.
- Mi igazán terhes?
- Állandóan figyelnem kell magamra. A fényképezős mobiltelefonok világa és a feljelentgetősdi paranoiás állapotot eredményez. Ha hülyeséget csinálok, nagyon szigorúan számon kérik rajtam.
- Nem lehet elrendezni egy vállrándítással, hogy nem csinálok semmi olyat...
- De félek, hogy mégis, hogy elkövetek valamit, ami az emberek szerint nagy gáz. Miután én vagyok az, aki figyel arra, hogy mások mit csinálnak, tudom, hogy folyton azt figyelik, én mit csinálok. Mikor kapnak majd rajta? Nem akarok okot adni, hogy belém kössenek.
- Mennyivel másabb egy interjú a Napló-ban vagy a Mokká-ban?
- Teljesen. Szerintem az ember, akármivel foglalkozik, ki tud alakítani magáról egy olyan képet, amilyet szeretne. Saját riportjaimat én alakítom, hogyha valami rám nézve nagyon kellemetlen, akkor nem vágom be. Nem hozom magam hülye helyzetbe. Ezzel szemben egy élő, reggeli műsor nagyon durva tükör. Ott nem tudja sokáig megjátszani magát az ember, és mindenképen lehull róla a lepel. Azonnal kijön, hogy milyen valójában.
- Van rémálmod, amitől nagyon félsz, hogy egyszer, élő adásba előkerül?
- Most nincs, de tíz éven keresztül volt, sőt volt is ilyen helyzetem. Még az RTL-nél dolgoztam. Zambó Jimmy halála országos médiahír lett, a televíziók ölték egymást, hogy ki lehet ott a helyszínen, és "megnyertem"ezt a lehetőséget. Az élő adás tapasztalt tévéseknek is komoly feladat, de a helyszínről bejelentkezni a legnagyobb para. Semmi rutinnal, semmi átgondoltsággal, ott volt az én nagy feladatom. Kint álltam a gyászoló tömeggel és élő egyenes adásba kellett bejelentkeznem, de nem csak telefonon, hanem kamerával. Sikerült nagyon hosszú időre leírnom magam, sőt szakmai élcelődések állandó szereplőjévé váltam. Hülyeségeket beszéltem, lefagytam, de ez mind semmi. A stúdióból Batiz kérdezgetett: "Gergő, te ott vagy a helyszínen. Mit látsz? Jöttek vidékről?" Nem tudtam válaszolni. Nem tudtam, hogy jöttek-e vidékről és már jött a következő kérdés: "Gergő, te ott állsz a ház előtt. Otthon van a család? Látod hogy égnek a lámpák?" Erre sikerült a következőt válaszolnom. "Igen, András, látok lámpákat, a család feltehetőleg otthon van, de hát nem jönnek le a rajongók közé, és nem fogadják a gratulációkat." Amint kimondtam, fel is fogtam, hogy mit mondtam, dadogtam és próbáltam javítani, de veszett fejsze veszett nyele volt. Még akkor is nagyon égő, ha nem vagyok jó hivatalos kifejezésekben.
- Ennyi év távlatából milyen?
- Az ember mindig megbotolhat. Más hírműsorban és más könnyedebb műfajban. Az ember kiröhögtetheti magát élő adásban, de utána oldja meg. Ne hagyja megoldatlanul a helyzetet. A másik, hogy én nagyon szeretem, ha kötetlenül, szabadon létezhetem a kamera előtt, és nem kell mindig a súgógéphez ragaszkodnom. Nálunk a Mokká-ban is megy, biztos, ami biztos alapon, de nem szeretem használni, mert mindig természetellenes.
Csizmadia Éva