Szürreális csodavilág: Pushing Daisies

Felettébb ritka az olyan tévésorozat, melyet egyszerre imád a kritika és a nagyközönség is. A Pushing Daisies pont ilyen: egy merész és furcsa világba viszi a nézőt, aki egy szokványos krimi helyett egy hol kellemes, hol bizarr mesevilágba csöppen.

Töprengtünk már azon, hogy vajon egy kritikailag is elismert sorozatnak mit kell letennie ahhoz az asztalra, hogy a közönség is a szívébe fogadja - mármint a nagyközönség. Hiszen akárcsak a mozikban, úgy a tévé esetében is a tömegek sokkal inkább fogyasztják a populáris produkciókat, és hiába jelölték a legjobb film Oscar-díjára tavaly a Clint Eastwood-féle Levelek Ivo Dzsimáról című filmet, ha mindössze 13 millió dollár bevételt tudott összekaparni.

Éppen ezért nem is meglepő, hogy a sokak által "igényesnek" vélt sorozatok olyan csatornákon kötnek ki, ahol nem számíthatnak különösebben nagy nézettségre, viszont ezeken a csatornákon megtalálják a közönségüket. Az efféle országos-kábel analógia nagyjából megfelel annak a hazai gyakorlatnak, hogy a sokszorosan díjazott sorozatok, mint például Az elnök emberei vagy a Ments meg! inkább éjszakai időpontban kerülnek képernyőre, hiszen ott még akár sikeresek is lehetnek.

Éppen ezért viszonylag ritka jelenség, ha az amerikai országos televíziós csatornákra (CW, NBC, ABC, Fox, CBS) érkezik olyan sorozat, melyért eleped a kritika, és azonnal a legnagyobbak közt kezdik emlegetni. Idén ez megtörtént, mégpedig a Pushing Daisies az, mely olyan humorral és főleg látványvilággal ajándékozta meg a nézőt, amilyet tévében eddig nem nagyon lehetett tapasztalni.

Ha a történetet nézzük, akkor megállapíthatjuk, hogy helytálló a sokféle leírásban sokszor szereplő mesekrimi műfaj-meghatározás. Adott ugyanis a főhős, a Pitekészítő (Piemaker) alias Ned, aki gyermekkorában felfedezi, hogy egy különös képességgel bír, mégpedig érintésével fel tudja támasztani a holtakat. Egy második képessége is van Nednek, mégpedig az, hogy második érintésével ismét meg tudja ölni a feltámasztott delikvenst.

Persze nem minden papsajt, gondolhatnánk, Ned képessége sem tökéletes, ugyanis a halottak mindössze egyetlen percig támadhatnak fel - illetőleg, ha feltámadási idejük túllépi ezt a mágikus hatvan másodpercet, akkor a közelben egy véletlenszerűen választott élőlény minden előzmény nélkül meghal. Így tehát Ned számára is egyértelmű, hogy kordában kell tartania a képességét, arról azonban nem tehet, hogy amikor meglátja halott gyermekkori szerelmét és feléleszti, már nem képes visszaküldeni az örök sötétségbe, így a lány, Chuck életben marad.

Az életben maradásnak azonban természetesen ára van: egy személy meghal a közelben, valamint Ned egy ujjal sem érhet Chuckhoz, hiszen azzal csak megölné őt. Éppen ezért kettejük romantikába konyuló kapcsolata meg kell, hogy maradjon plátói szinten, ami nyilvánvalóan előre nem látható bonyodalmak hadát eredményezheti. Közben ne feledjük el a már említett krimiszálat sem, ugyanis egy magánnyomozó is tisztában van Ned különleges képességével, és azt megpróbálja kihasználni, dollárra váltani, mégpedig úgy, hogy a hullaházban erőszakos halállal távoztakat élesztenek fel egy percre, hogy megpróbáljanak minél több információt nyerni tőlük gyilkosukkal kapcsolatban.

A Pushing Daisies sikere igazából két emberhez köthető. Az egyik Barry Sonnenfeld operatőrből lett rendező, aki olyan mozis munkákkal tette le a névjegyét, mint az Addams Family, a Szóljatok a Köpcösnek!, a Vadi új vadnyugat, illetve legnagyobb sikerfilmjei, a Men in Black I-II. Ő volt az, aki úgy gondolta, hogy a sok mozizás (és a Rumlis vakáció című családi film) után kikapcsolósképp némi tévézést is bevállal, rá is bólintott a készítő Bryan Fuller felkérésére, miszerint vezényelje le a sorozat alapjait, mitológiáját és kinézetét megteremtő első részét, a pilotot.