Szabó Sipos Barnabás: a Gumimaciktól a Vészhelyzetig

Szabó Sipos Barnabást, ha máshonnan nem is, de George Clooney magyar hangjaként biztosan ismerhetjük. A színész számos más figurának kölcsönözte már a hangját, tévében és filmen egyaránt, jelenleg pedig a Story TV-n mondja be a műsorrendet, ajánlókat. Terveiről és emlékeiről beszélgettünk vele, közben a Gumimacik-ról, Dr. Agyról, a festészetről és a Barátok közt-ről is esett néhány szó. 

Már egy ideje te vagy a Story TV hangja. Képernyős jelenlétről nem volt még szó a csatornánál?

- A mostani feladat nem teljesen ismeretlen, hisz hat évig az m1 hangja voltam, de aztán az a munka megszűnt, és pár év múlva ez lett belőle. Műsorvezetésről egyelőre nem volt szó, de még bármi lehet, nem olyan régen - tavaly szeptembertől - vagyok a csatornánál. Ha felkérnének rá, valószínűleg vállalnám a képernyős jelenlétet - van már egyébként ilyesféle tapasztalatom, egy hajósműsort vezettem korábban. De persze ez egy speciális dolog, sok minden múlik például azon, hogy élő műsor-e vagy felvételről megy, megállhatsz-e közben vagy sem. Nagyon sok színészkollégám dolgozott már az RTL Klubtól kezdve különféle reggeli műsorokban, divat lett egy ideje. Én azt gondolom, hogy ez egy külön szakma, vannak fortélyai, és akinek jó vére van ehhez, az nagyon jó benne - viszont ahogy nézem ezeket a műsorokat, ez az átkandikálás, egyik szakmából a másikba, nem mindig szerencsés.

A szinkronszerepeidre rátérve, melyik sorozatkarakter áll hozzád a legközelebb azok közül, akiknek te adtad a hangját?

- A Vészhelyzet-en kívül, amiben már tíz éve benne vagyok, nem nagyon csinálok most komoly sorozatot. Illetve hát van a Doktor House, ahova szegény Selmeczi Roli halála után kerültem - ami így talán frivolnak vagy visszatetszőnek hangzik, de én ezt a Wilsont nagyon szeretem. Nem tudom, hogy karakterileg mennyire illik hozzám, de nem is ez a fontos, hanem az, hogy mint munka nagyon rokonszenves. Szerintem ez egy jó sorozat, és jó minőségben készült a szinkron - bár most változás történt, megszakadt a munkakapcsolat a szinkronrendező és a gyártó cég között, de ez nem az én reszortom. Amit még nagyon szerettem - bár eléggé régen volt, és lehet, hogy hülyén hangzik -, az egy Disney-rajzfilmsorozat, a Gumimacik. Több okból szerettem, elsősorban a saját figurámat: én voltam a Tummi, az a maci, aki állandóan eszik, számára az egész élet egy büfé. Ezt valahogy sikerült helyesen megcsípni, az összes kedves poén az én számból hangzott el. Ráadásul nagyon jó kollégákkal csináltuk együtt a sorozatot, akik vérbeli színészek, Balázs Pétertől kezdve Csurka Lászlón és szegény Feleki Sárin keresztül egészen Györgyi Annáig - ma már ezek a nevek néha hetekig el sem hangzanak a tévében.

Vissza szoktad nézni a sorozatokat, amelyeket szinkronizálsz?

- Nem nagyon, általában késő estére érek haza. Amikor például egész nap szövegekkel foglalkozom, akkor nem szeretek tévézni, jobban esik zenét hallgatni vagy aludni vagy más dolgot csinálni, mondjuk, festeni. Nem mindig van ez így, néha kontrollként meg-megnézek egy-egy filmet, de alapvetően mostohán bánok ezzel, ami nem biztos, hogy jó.

Használod a hangodat másra is, mint filmek, sorozatok szinkronizálására? Menő Manó eredeti hangja, Carlo Bonomi például a milánói főpályaudvaron tájékoztatta az utasokat a vonatok indulásáról.

- Olyan gyakran adódik például, hogy egy áruház kéri a hangomat egy akcióhoz, de jelenleg nincs ilyen. Üzemeltetek viszont egy internetes rádiót, a Tiszta Hangokat: az én dolgom ennek a művészi megjelenítése, minden olyan tartalomért én vagyok a felelős, amelyet kifelé kommunikálunk, és természetesen - több kollégámmal együtt - én mondom alá az ajánlókat is a műsorainkhoz. Ez egy saját gyerek, büszkén csinálom, mert szerintem ez egy jó ügy.

A legkedveltebb szerepek: két doki és egy maci

Van olyan klasszikus sorozat, amiben szívesen részt vettél volna annak idején? Dolmány Attila például azt mondta erre az [origo]-nak, hogy az Onedin család-ban szívesen vállalt volna munkát.

- Azt nem is csodálom, azt én is nagyon szerettem. Gyerekkoromban még olyan nagyon jó sorozatokat szerettünk, mint A négy páncélos és a kutya meg az ős-Zorró-k, de akkor még tényleg nagyon gyerek voltam, nem is tudom, később mire rohantak haza az emberek. Valahogy elfelejtjük, hogy volt Dallas is meg ilyenek. Amiben később benne voltam, de szívesen vállaltam volna benne nagyobb szerepet, az a Twin Peaks volt - de akkor ennyire futotta.

Ha már a gyerekkori emlékeknél tartunk, a te édesapád Szabó Sipos Tamás animációsfilm-rendező volt. Gyerekként hogyan viszonyultál leghíresebb figurájához, Dr. Agyhoz?

- Érdekes, nekünk ez teljesen természetes volt, hogy Dr. Agy egy "házibarát", akivel együtt élünk. Mindenhol apám kézjegyét viselték például azok a papírok, amelyeknek a másik oldalára rajzolgattunk gyerekkorunkban. Épp most mutattam egy ismerősnek a gyerekkori rajzaimat, és mindegyiknek a hátulján valami forgatókönyvvázlat van vagy egy elrontott Dr. Agy-rajz - tele volt ezekkel a lakás. Persze elfogult vagyok, de én szerettem ezt a humort, amit az apám képviselt. Nagyon hiányolom különben ezt az intellektuális humort, ami ilyen végtelenül jóindulatú is egyben, és nagyon nagy szellemi munka, mert a jó humor az is. De ettől függetlenül is, ez a műfaj az apámmal sírba szállt, mert egyfelől senki nem akar gazdasági mechanizmusokról és egyéb ilyen dolgokról szórakoztató formában írni, másfelől senki nem is tud. Próbálkoztak később is például az adórendszer rajzos magyarázatával, de ezek elég halvány dolgok voltak - és nem azért, mert szerettem az apámat, ez egyszerűen tény.

A képi önkifejezés tőled sem áll távol, sőt honlapod "rólam" menüpontjában szinte csak festői munkásságodról olvashatunk. Inkább festőnek tartod magad, mint színésznek?

- Úgy érzem, hogy ez egyfelől egy szerencsés helyzet, másfelől viszont egy marha szerencsétlen helyzet - vagyis inkább életforma. Mindig irigyeltem azokat, akik egy szakmában nagyon elmélyednek, az az életük, van egy ritmusa, van egy szervezettsége, és erről le tudják választani a pihenéseket, a magánéleti dolgokat. Az én életem - már csak színészként is - egy logisztikai bravúr, jobbra-balra menni, mindenütt jelen lenni, nem kihagyni semmit, ha lehet. Ebbe kell beletenni a magánéleti dolgokat, úgy, hogy este sokszor nem vagyok itthon, plusz én még behúztam magamnak ezt a festői attitűdöt is, ami csak nehezíti ezt. Amikor még fiatal energiáim voltak - amikből persze akad még most is -, akkor mindig éjjel festettem, de ma már, ha hazavergődöm, legtöbbször csak nézem a vásznat, és arra gondolok, majd holnap. És néha elmegy egy-két hónap is úgy, hogy csak várok a pillanatra, és lassan már lelkiismeret-furdalásom van, hogy mi a fenének csinálom ezt, ha nem vagyok képes produkálni, megújulni. Ilyen-olyan időszakaim vannak, nem döntöm el, hogy mi legyek, nem is tudnám. Mindenféle dolgot behúzok az életembe, ami éppen érdekel, és megpróbálok teremteni belőle valami testet.

Szabó Sipos két festménye: Halvány emlék és Füred bor fest

A honlapodon ezt is írod: "Festek, mert az élet költészet, költő vagyok, mert az élet kiáltás, színész vagyok, mert az élet játék, játszom, mert az élet örök". Egy ilyen ars poeticával hogy fér össze mondjuk egy Barátok közt-beli szereplés? (Szabó Sipos Barnabás egy ideig Solymos Mártont játszotta a szappanoperában - a szerk.)

- Jó, hogy ezt felvetjük, én önmagában nem tartom azt sem morális problémának, hogy az ember színészként eljátszik negatív szerepeket. Ha beleteszed a szerepbe az eszközeidet, a belső meggyőződésedet, világnézetedet, az valószínűleg át fog sugározni, még ezeken a helyeken is. És lehet, hogy azzal több és értékesebb lesz valami - amit a közvélemény addig értéktelennek tartott -, ha belépnek olyanok, akik megnövelik ennek az értékét. Én ehhez így közelítettem, de meg kell, hogy mondjam, nagyon furcsa dolgok történtek a Barátok közt nyomán, és végül is arra jutottam, hogy akármi van, ebben nem veszek többet részt. Viszont amikor benne voltam, az ottani kollégákkal és stábtagokkal nagyon jó kapcsolatot teremtettem, nagyon jó emlékeim vannak a forgatásról. Az, hogy én ebből utána robbanásszerűen kikerültem, már egy másik vonal: ez egy nagyüzemi húsdaráló, extra profitot termelő cég, és ebben az ember valóban piramisépítőnek érzi magát a legalján. Ez még a művészetbe is begyűrűdzött, ez egy szerencsétlen helyzet, de továbbra sem csinálok belőle morális problémát - egy hasonló munkát viszont erősen meggondolnék ma már.

Színpadi színészként miért pont a Győri Nemzeti Színházat választottad?

- Ha egy mondatban akarnék felelni erre, azt mondanám: mert ott volt. Nem kerestem színházi munkákat, nem rágtam igazgatók fülét, sokáig nem is játszottam színpadon. Aztán egyszer csak újból szükségem lett a nyilvánosságra, az emberekkel való együttlétre és arra a színházra, amely a közönséggel való együttműködést jelenti - hogy tanuljak belőle, és átadjak olyan impulzusokat, amik mindannyiunknak jók. Nem szerepelni akartam már, hanem ebben részt venni, és az élet úgy hozta, hogy szembe is jött a lehetőség: régi jó ismerősömmel, Korcsmáros Györggyel - aki akkor, négy évvel ezelőtt igazgató volt - összefutottunk egy előadáson, és ő megkérdezte, hogy nem akarok-e kiállítani a győri színházban. Én meg mondtam neki, hogy "persze azt nem kérdezed meg, hogy játszani akarok-e". Szó szót követett, négy hónap múlva már próbáltam is. Azóta ugyan már felmondtam, de ami még a szerződésben van darab - a Portugál -, azt még végigjátszom.