Németh Kristóf: Egymást alakítjuk Kertész Gézával

Németh Kristóf több mint tíz éve játssza a Barátok közt-ben Kertész Géza szerepét, így nem csoda, hogy sokszor azonosítják a figurával, sőt ő maga is úgy érzi, sok mindent átvitt karakteréből a civil életbe. A színésszel egy Nagymező utcai étteremben beszélgettünk, ahol a napi szerep mellett a Szomszédok-ról, a szinkronizálásról, a színházi és családi életről is esett szó. A színészet közelébe egy biciklibaleset okán került, ultizni Zenthe Ferenc tanította, hároméves kisfia pedig szívesen játssza Bartha Zsoltot.

Olykor több időt töltesz a Barátok közt forgatásán, mint otthon. Mennyire nehéz egyensúlyozni a munka és a család között?

- Ez attól függ, hogy épp milyen periódust forgatunk, mennyire vagyok benne a történetben. Ha sok szálban vagyok érdekelt, akkor valóban több időt töltök a kollégákkal, mint a saját családommal - de ez a színházra is igaz, egy színházi próbafolyamat alatt, amikor az ember délelőtt tíztől kettőig próbál, este pedig játszik, ugyanúgy nincs sok ideje a családjára. Vannak húzós időszakok, de ettől függetlenül a fontossági sorrend nem változik. 2007-ben, amikor összeházasodtunk a feleségemmel, ő már a szíve alatt hordta a gyermekünket - ez a csoda sajnos egybeesett azzal, hogy édesapám, nagyon idős korában ugyan, de végstádiumba került egy betegségben, gyakorlatilag haldoklott. Nekem a munkám annyival volt akkor terheltebb, hogy a gödöllői művelődési háznak voltam az ügyvezető igazgatója, de miután tudtam azt, hogy a családomban nagyobb szükség lesz rám, mint addig valaha, lemondtam erről a tisztségről. Mióta a fiam megszületett, még inkább erősödött ez az értékrend, miközben persze roppant büszke vagyok a hivatásomra.

Azokkal a sorozatbeli rokonaiddal, akik már nincsenek a produkcióban - Magdi anyus, Mónika, Tilda és a többiek megformálóival - tartod a kapcsolatot?

- Van, akivel igen, van, akivel nem. Nincs egyetlenegy ember sem, akivel, ha találkozunk a civil életben, ne köszöntenénk egymást kedvesen, kölcsönös tisztelettel. Néhány hete pont beszéltem telefonon Fodor Zsókával, Magdi anyussal - nem mondom, hogy ez a jellemző, de azért előfordul. Teljesen másként zajlik most az életünk, ő például színházban játszik vidéken, de nagyon szeretném megnézni azt az előadást, és nyilván ő is figyelemmel kíséri az én munkásságomat, szóval nem szakadt meg a kapcsolat. Ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, akivel nem forgatok napi szinten, azzal nincs meg a napi kapcsolat. Nagy, mély barátságaim jellemző módon nem a Barátok közt-ben születtek, még csak nem is a színházi társulatomon belül. Nagyon szeretem persze minden kollégámat, de ha belegondolok, a legbelső baráti köröm civilekből áll, vagy legalábbis olyan emberekből, akik nem színészként vesznek részt ebben a világban, hanem mondjuk kulturális vezetőként vagy szervezőként. Nem tudok olyat mondani egyébként sem a színház, sem a tévé világában, akivel kifejezett ellenszenv lenne közöttünk, de úgy nem is lehet sokáig együtt dolgozni.

Mi volt a legemlékezetesebb sztori, amikor azonosítottak a szereppel?

- Főleg az idős néniket szeretem, akik közértben, vásárlás közben megállítanak, mindig szívesen beszélgetek velük, akár tíz-tizenöt percet is. Ők rendszeresen kommentálják a cselekményt, elmondják, hogyan kellett volna viselkednem, sokszor elhangzik olyasmi, hogy "Egy rendes férfi ilyet nem csinál", vagy hogy "Nőkkel így nem lehet bánni", máskor meg éppen hogy dicsérnek, amikor ennek vagy annak jól megmondom a magamét. A legviccesebb eset viszont egy rendőri igazoltatás során történt, akkoriban, amikor Bartha Zsolttal épp dollárt hamisítottunk a történet szerint. Az egyik járőr rögtön felismert, amint letekertem a kocsi ablakát, a másik viszont gyanakodva méregetett, és megpróbált mindenbe belekötni. A kollégája egy idő után megsajnált, mondta is a társának, hogy "Engedjük már el a színész urat!" - a másiknak csak ekkor esett le, hogy ki vagyok, mire így szólt: "Bocsánat, csak az volt meg a fejemben, hogy körözzük."

Még több kép Németh Kristófról itt!

Amikor a bokád megsérült, egy ideig Karalyos Gábor helyettesített a Barátok közt-ben. Beleszólhattál, hogy ki vegye át tőled Géza szerepét?

- Nem, ebben abszolút a producer döntött, de Gábor szerintem kitűnő választás volt, és innen is köszönöm neki, hogy kihúzott akkor a csávából. Én pedig a skizofrénia harmadik szintjére léptem, amikor azt láttam, hogy az általam sok éve játszott karakter ruháit egy másik ember viseli. Ezzel együtt nagy öröm volt nézni akkor ezt a figurát, mert addig csak úgy tehettem ezt, hogy saját magammal szembesültem: kritizáltam magam, kerestem a hibákat, abban a pár hétben pedig végre felhőtlenül szórakozhattam Géza kalandjain. A sorozatot akkor úgy néztem, mint bármelyik másik néző, hisz a Gáborral forgatott jeleneteket nem ismertem, nem kaptam meg a forgatókönyveket.

Gézával amúgy sok közös van bennetek?

- Kertész Gézához már hozzászoktam és hozzánőttem, de ami fontosabb, hogy folyamatosan alakítjuk egymást. Van itt egy virtuális személy - akit kitaláltak a mi karakteríróink annak idején, a producer, Kalamár Tamás pedig életre hívta -, és itt vagyok én, de mi ketten eleinte nagyon kevés dologban hasonlítottunk egymásra. Habitusban, játékosságban, humoroskodásban most már sokkal több közös vonás van bennünk. Egyrészt én is vettem át dolgokat a civil életbe, sokszor eszembe jut, hogy egy adott helyzetben mit csinálna Kertész Géza - mondjuk nem biztos, hogy pont azt kellene követni, de azért átgondolom. Másrészt a Barátok közt-ön nagyon sok emberrel dolgozom együtt nagyon sok ideje, jól ismerjük már egymást, így bízom benne, hogy a dramaturgok, dialógírók, storylinerek picit Németh Kristóf személyiségéből is építettek bele Kertész Gézába.

Az általad szinkronizált színészek - Ben Affleck, Joseph Fiennes, David Boreanaz - közül ki áll hozzád a legközelebb?

- Személyes kedvencem az Angel című sorozat, David Boreanazzal, sajnálom is, hogy a Dr. Csont-ban már nem én szinkronizálom a színészt - ettől függetlenül mostani magyar hangja, Széles Tamás egészen kitűnően végzi a dolgát, és talán lehet is valami közös a hangszínünkben, nemegyszer előfordult már, hogy ő vett át tőlem egy karaktert. Életem legelső szinkronszerepét egyébként tizenegy évesen kaptam, azt az egy mondatot kellett elmondanom, hogy "Ó, micsoda krizantém!", de a krizantémról csak annyit tudtam akkor, hogy valamilyen növény. Az első komolyabb szerepet a klasszikus, Disney-féle Micimackó-ban kaptam: én voltam Róbert Gida magyar hangja, a tékákban a mai napig ez a változat van meg. Nagyon vicces ezt visszahallgatni, sőt megmutatni a hároméves kisfiamnak, aki még nem nagyon érti, hogy ez apa hangja, de mégsem olyan hang, mint a mostani.

Még több kép Németh Kristófról itt!

A kisfiad a Barátok közt-öt is nézi már?

- Igen, és amikor megnézi, akkor mindig el kell utána játszani, ami az adott epizódban történt Gézával. A kisfiam olyankor azt mondja, "Te vagy Géza Apa", és akkor én megint Géza leszek, ő meg Zsolt. Kedvencei a verekedős, pisztolyos részek, és ezeket kitűnően utánunk is tudja csinálni, megtanult már komplett jeleneteket. Utána egyből visszaváltozik Lócivá, vagyis Lőrinccé, én meg Géza Apából Apa Apává, abszolút tudja tehát kezelni azt, hogy én színész vagyok: tudja, hogy a tévében szerepet játszom, és tisztában van azzal, hogy mit csinálok, amikor forgatni vagy próbálni megyek. A múlt évadban visszahívtak egy pár előadásra a Vígszínházba, A padlás egyik szerepére, úgyhogy otthon is sokszor megnéztem a musicalt - azóta a kisfiam is kívülről fújja a dalokat, szóval hihetetlenül reagens az ilyen dolgokra, persze ezzel együtt nem szeretném terelgetni semmi felé, főleg nem hároméves korában.

Te viszont hamar kezdted a pályát, tizenegy évesen szinkronizáltál, két évvel később már egy tévéfilmben láthattunk. Hogy kerültél ebbe a közegbe?

- Bicajozás közben ismerkedtem meg Földessy Margit fiával, Márkkal: nagy BMX-esek voltunk mindketten, és egyszer összeütköztünk a Városmajorban, ahol akkoriban laktunk. Most is arrafele lakom egyébként, a fiam pont oda fog járni óvodába, körülbelül tíz méterre onnan, ahol ez történt - remélem, az ő ütközései is ilyen szerencsések lesznek majd, mint az enyémek voltak. Én ugyanis ezután kerültem Földessy Margit Színjátékország nevű kreativitás- és készségfejlesztő iskolájába, ami nem kifejezetten színitanoda volt, de ugyanúgy tanultunk beszédtechnikát, foglalkoztunk zenével és énekléssel, darabrészleteket adtunk elő, verseket szavaltunk, és minden évad végén volt egy nyílt nap, amikor a szülők és barátok megnézhették a vizsgaelőadásunkat. A családból végül Márkkal lett a leglazább a kapcsolatom, miután felnőttünk; Földessy Margittal azóta is nagyon jóban vagyunk, és az ő édesanyjával, Komlós Juci nénivel is, akivel pedig a Szomszédok-ban dolgoztam együtt.

Ott kétszer is láthattunk, egyszer kisgyerekként egy epizódban, aztán pedig Julcsi barátjaként több évig.

- Igen, olyan tízéves lehettem, amikor bevettek a Szomszédok negyedik epizódjába, a kártyázós jelenet aztán előkerült pár éve a YouTube-on is. Engem ott egyébként megtanítottak rendesen ultizni, én meg elmondhatatlanul büszke voltam rá, hogy engem a Zenthe Feri bácsi tanított kártyázni. Aztán évekkel később, már kamaszként alakítottam Julcsi udvarlóját, és hat évig benne voltam a sorozatban. Nemsokára a televízióban meg fogjuk egyébként idézni ezt az időszakot: az Esti showder-be érkezik a Dallas Lucyje, Charlene Tilton, akihez nekem annyi közöm van, hogy a Dallas-ban én voltam a pasijának a magyar hangja. Ábel Anitával, Trokán Péterrel és Nemcsák Károllyal mi is ott leszünk, hogy megidézzük kicsit a Szomszédok-at.

Még több kép Németh Kristófról itt!

A Barátok közt indulásakor gondoltad volna, hogy legalább akkora sikere lesz, mint a Szomszédok-nak?

- Szerintem senki nem gondolta, legalábbis ezt mondják a sorozat kitalálói is. A hit nyilván mindenkiben megvolt, de azt senki nem gondolta volna, hogy történelmet írunk, hisz a hazai televíziózás történetében nem volt még sorozat, pláne nem napi sorozat, amely ilyen hosszú ideig futott volna. A Szomszédok majdnem ennyi ideig tartott, de ne felejtsük el, hogy az kéthetente ment, itt meg naponta van új epizód - ami egyébként a munkatempóban, a gyártási stílusban is meglátszik. Én az első év után kerültem egyébként a Barátok közt-be, a történet szerint akkor jöttem ki a börtönből, addig csak beszéltek rólam.

Melyik volt a kedvenc időszakod?

- Azt hiszem, hogy soha nem tudjuk már visszahozni azt az időszakot, ami a Barátok közt hőskora volt, az indulás utáni első pár esztendő. Mindannyiunk számára új volt akkor még a műfaj, és új volt az ismertség is, pontosabban az a fajta népszerűség, amit ez a sorozat hozott. Ezt együtt éltük meg, együtt szocializálódtunk ebbe az újfajta ismertségbe, ami annak is volt betudható, hogy nagyjából ekkor indult el Magyarországon a kereskedelmi televíziózás, ekkortájt vált egyeduralkodóvá a tévé. Csoda szép időszak volt, de az embert persze mindig meg is csalja kicsit az emlékezete, mert hát még egy dolog van, amit biztosan nem lehet visszahozni: hogy mindannyian tizenvalahány évvel fiatalabbak voltunk. A Barátok közt-től függetlenül szívesen emlékszem vissza az akkori önmagamra, jóval kevesebb felelősség volt rajtam, mint ma, és a saját igényeim, egzisztenciális elvárásaim is jóval kisebbek voltak - igaz, ez sem jelenti azt, hogy a mostani helyzetemet ne élvezném.

Változott szerinted azon színészek megítélése, akik színházból mennek a tévébe? Amikor elkezdtétek ezt az egészet, volt ennek egy negatív felhangja.

- Attól függ, kinek a szemében. Annak a kétmillió embernek bizonyára kedvesek vagyunk, aki esténként leül, hogy megnézzen minket. A kritika és a színházi szakma bizonyos rétege pedig kapásból elutasítja azokat az embereket, akik bármilyen műfajban a televízióban szerepelnek. De erről csak az a kis bonmot jut az eszembe, hogy mi a hasonlóság a kritikus és a nőgyógyász között? Mind a kettő ott keresi a bajt, ahol más az örömöt. Mi, ha valamit csinálunk, abban az örömünket keressük, nyilvánvalóan semmit nem csinálunk úgy, hogy egy nagy kupac rosszat akarunk letenni az asztalra. Ahol persze fát vágnak, ott hullik a forgács, van tehát, amikor jól sikerülnek a dolgok, van, amikor kevésbé, de szerintem ennek semmi köze ahhoz, hogy az ember a televízióban jelen van-e vagy sem. Egészen kitűnő kollégákat ismerek, akik tehetséges színházi színészek, közben egy ország tévésztárjai, és ismerek olyanokat is, akik szintén tehetségesek, de a színházba járó szűk rétegen kívül más nem is tudja róluk, hogy milyen csodákat produkálnak. És persze ennek az ellenkezője is igaz, nagyon sok tehetségtelen kutyaütő, kontár van, aki közben tévésztár, és nagyon sok tehetségtelen kontár van, akiről senki nem tudja, hogy színházi színészként mit csinál.

Még több kép Németh Kristófról itt!

A színházban mennyire jó reklám a tévés szereplés? Többen mennek el - mondjuk - a Liliom-ra, ha te játszod a címszerepet?

- Azért nehéz ezt megítélni, mert nálunk nem nagyon láttam még kevés nézőt. A Budapesti Kamaraszínházban - pont most hangzott el egy értékelésen -, amikor a legkevesebb néző ült be, akkor volt 96 százalékos a kihasználtság; ha több jött, akkor meg 115 százalékos, a pótszékekkel együtt. Szerintem bárki játszhat nálunk címszerepet, úgy tűnik, szeretnek minket a nézők. Emellett azért is nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert soha nem játszottam úgy a Liliom-ot, hogy nem szerepeltem tévében, nincs meg az összehasonlítási alapom. Nem szabad viszont lebecsülni a színházba járó közönséget: a nézők nagyon jól tudják, hogy a tévében van egy állandó karakterem, akit több mint egy évtizede játszom, és emellett a színházban újabb és újabb szerepeket kapok - a kettőt nem keverik, helyre tudják tenni a dolgokat. Azt viszont konkrétan tudom, hogy voltak olyan iskoláskorú gyerekek, akik életükben először azért jöttek színházba, mert az egyik kedvenc televíziós szereplőjük is ott volt a színpadon - és közülük sokan itt ragadtak, színházba járó emberek lettek belőlük. Én úgy érzem, hogy ennek határozottan pozitív hatása van, azt kevésbé tudom elképzelni, hogy azért, mert én a tévében játszom, valaki ne ülne be az előadásra.

Miért pont a Kamaraszínháznál kötöttél ki annak idején?

- A színművészeti egyetem elvégzése után nem voltam abban a helyzetben, hogy válogathattam volna a színházak között, nem volt négy-öt hely, ahova mehettem volna: a Vígszínháznál voltam, aztán a Kamaraszínház hívott, pontosabban Szűcs Miklós igazgató úr. Mondta, hogy ha igent mondok, akkor már el is kezdhetjük próbálni Az öreg hölgy látogatásá-t, amelynek Psota Irén volt a főszereplője - erre szerintem senki nem mondott volna nemet. A következő évad elején Szerencsi Évával - aki már nincs közöttünk, isten nyugosztalja -, Andai Györgyivel és Csiszár Imrével - akit nemzetközi szinten is a szakma egyik legjobb rendezőjének tartok - kezdtem el próbálni Ugo Betti művét, a Bűntény a Kecskeszigeten című darabot: itt már a férfi főszerepet játszottam. Nagyon el voltam tehát kényeztetve az elején, és később is, évadról évadra építettek rám a rendezők, úgyhogy bennem fel sem merült, hogy otthagyjam ezt a csapatot, már tizenhárom éve velük vagyok. Én a társulati színházban hiszek, és most már itt vannak a legszorosabb kapcsolataim.

Min dolgozol most, illetve mik a további terveid?

- Folyamatosan játszom - sok egyéb mellett - Molnár Ferenc Liliom-jának a címszerepét, amit Lukáts Andor rendezett - akit én nagyon tisztelek, számomra nagy elismerés, hogy engem választott a szerepre. A színházamon kívül próbálok aztán még egy színházi produkcióban, januártól pedig a Takács Alice című darab férfi főszerepét fogom eljátszani: ez egy Szomory Dezső-darab, és egykori osztályfőnököm, Benedek Miklós rendezi majd.