"Legszívesebben azonnal nemet mondtam volna a műsorra" - Pokorny Lia a Beugróból

A Viasaton látható Beugró Plusz állandó csapatának egyetlen női tagja Pokorny Lia, aki a négy évvel ezelőtti próbafelvétel után kapásból visszaadta volna a munkát, és maga is meglepődött, hogy a nézők - főleg a fiatalok - mennyire megkedvelték a produkciót. Első színházi felvételijén még westerncsizmában kickboxozott, aztán a Bárka kezdő társulatában is benne volt, filmekbe viszont a mai napig nem nagyon hívják, szerinte a kora miatt. Az Új Színház büféjében beszélgettünk vele, ahol költözködésről, sminkről és Rudolf Péterről is esett néhány szó.

A Beugró jó pár csatornát megjárt, egy ideje pedig Beugró Plusz néven megy a Viasaton. Érezhető valamilyen változás, akár a gyártási folyamatban, akár az attitűdben?

- Technikailag nincs sok különbség, az elejétől kezdve ugyanúgy a Centrál Színházban, ugyanazon a színpadon vesszük fel a jeleneteket, csak a díszlet változik néha. Most a Viasatnál azért más, mert hihetetlen energiákat érzünk a hátunk mögött: az ember érzi, hogy ő maga is fontos, nem csak a nézettség. Hihetetlen apróságokra oda tudnak figyelni a csatornánál, folyamatosan jelen vannak az előadásokon is, látszik, hogy otthont szeretnének teremteni a műsornak.

Érdekes egybeesés, hogy - akárcsak a produkció - ön is rengeteget költözött, főleg gyerekkorában. Ezt hogyan élte meg?

- Arra már nem emlékszem, hogy kezdettől fogva nem viselt meg, vagy csak a későbbiekben, kényszerből alakult ki bennem, de a sok költözés soha nem okozott nekem gondot. Jöttek az újabb és újabb lakóhelyek és közösségek - harminc után már nem számoltam -, én pedig mindenhol pillanatok alatt be tudtam illeszkedni, de ugyanolyan könnyen el is tudtam engedni az embereket. Ha otthagytunk egy helyet, le is zártam azt a korszakot, soha nem volt olyan barátom, akivel utána levélben tartottam volna a kapcsolatot. A tárgyfüggőség viszont roppant erős bennem, nagyon nehezen dobok ki dolgokat - valószínűleg éppen ezért, mert mindig csak az volt az enyém, amit magammal vittem.

Menjünk tovább az életúton: főiskolára nem járt, a Pinceszínházba huszonhárom évesen került. Mi történt az érettségi és az első színházi munka között?

- Néha vannak olyan időszakok - nem tudom, hogy másnál is vannak-e -, amikor az emberrel látszólag nem történik semmi, minden olyan mozdulatlan. Ez akár évekig is eltarthat, aztán hirtelen, látszólag a semmiből, jön egy nagy változás. Nálam az érettségi után volt egy ilyen bebábozódás: semmit az égvilágon nem csináltam, csupán szerelmes voltam, és annak a szerelemnek éltem. Közben végig azt éreztem, hogy egyszer még dolgom lesz a színházzal, de huszonhárom éves koromig - azon kívül, hogy az általános iskolában szavalóversenyekre jártam - egyáltalán nem foglalkoztam ezzel. Nem tudom, hogy a Pinceszínház stúdiójába miért vettek fel, mert szerintem nagyon rossz voltam: westerncsizmában kick-boxoltam ahelyett, hogy megtanultam volna egy verset.

Aztán a Bárka kezdő társulatába is bekerült. Ez mit adott a karrierjéhez?

- Ott is stúdiósként kezdtem, de így is meghatározó élmény volt, egészen rendkívüli társulat gyűlt ott össze. Az első olyan színház volt, ahol úgy éreztem, hogy otthon vagyok: megkaptam Tóth Manci szerepét a Lila ákác-ban, és miután eljátszottam, a társulat megszavazta, hogy legyek én is társulati tag. Rengeteget tanultam ott, nagyon fontos szakasza volt az életemnek.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Most pedig már jó ideje az Új Színháznál van - van e mögött valami hitvallás, vagy egyszerűen ide került?

- Amikor a Bárkából eljöttem, szabadúszó lettem - dolgoztam Tatabányán, Debrecenben -, de mindenki azt kérdezgette, hogy miért nem hívok fel embereket munkáért. Valahogy nem éreztem szükségét, inkább csak vártam valamire - és végül fel is hívott Márta István (az Új Színház igazgatója - a szerk.), aki akkor még csak hallott rólam, de mondta, hogy szívesen megnézne valamiben. Utána meg is hívott, hogy játsszak nála. Amit a Bárkánál éreztem, az van most az Új Színháznál is: olyan, mintha az otthonom lenne, most már a kilencedik évadomat kezdem itt.

Színházban komoly, sőt akár tragikus szerepeket is sűrűn bíznak önre, miközben a Beugró-ban kifejezetten életvidám nőnek tűnik. Melyik az igazi énje?

- Mind a kettőt nagyon szeretem. Naivaszerepeket is játszottam sokat, de ahogy idősödöm, egyre kevésbé vágyom ilyesmire. Idén betöltöm a negyvenet, és negyven év alatt annyi minden történik az emberrel - fájdalmak és örömök egyaránt -, hogy arról beszélni szeretne valahogyan. Amikor színpadra állok, az felelősséggel is jár, minden kimondott mondatnak üzenetnek kell lennie - és mivel alapvetően életvidám ember vagyok, az üzenetnek tragikus szerepek esetén is annyinak kell lennie: élni. Nem hiszek abban a színházban, amely a nihilről szól, szerintem éppen a tragédiákon keresztül lehet legjobban beszélni az életről. Az Új Színházban játsszuk most a Szonya című darabot, amely a Bűn és bűnhődés alapján készül: én Katyerina Ivanovnát játszom, aki egy tüdőbeteg asszony, a végén meg is hal, de addig is az élete ellen él. Itt is azt tartom fontosnak, hogy az ő tragédiáján keresztül a néző azt érezze, ő nem akar így élni. Mindig van döntési lehetőség, soha nem mások tehetnek arról, hogy mi éppen hol tartunk.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Mennyire jó reklám a színházhoz a tévés szereplés? Többen mennek el, mondjuk, a Szonyá-ra, ha ön játszik benne, akit hétről hétre látnak a tévében?

- Igen, de ezt csak a jegyárusítók és a jegyszedők elmondásából tudom. Nagyon sok a fiatal is, akik nagy rajongói a Beugró-nak, velük sokat szoktam beszélgetni: van egy kis csapat, amelynek tagjai minden második, harmadik nap itt ülnek a színházban, nem is tudom, hányadszorra látnak egy-egy előadást. Ez nekem nagyon nagy boldogság, mert én korábban mindig azt gondoltam, hogy a fiatalok porosnak tartják a színházat. Amikor elkezdtük a Beugró-t, még akkor is azon gondolkodtam, hogyan fogja az lekötni a fiatalokat, ha mi négyen kiállunk egy székkel.

Hogyan került egyébként annak idején a műsorba?

- Négy éve tavasszal volt egy próbafelvétel, akkor még nem lehetett tudni, hogy egyáltalán lesz-e valami a műsorból. Kapitány Iván (a műsor rendezője és producere - a szerk.) hívott fel, hogy nagyon szeretné, ha elmennék, mert volt ugyan előttem egy másik jelölt, de ő úgy döntött, hogy nem vállalja. Én előtte már játszottam Bácskai Juli Pszichoszínházában, volt némi tapasztalatom az improvizációban, gondoltam, megpróbálom ezt is. A Beugró azonban teljesen más, nekem nagyon komoly idegi megterhelést jelentett, úgyhogy a próba után én is úgy voltam vele, mint az előző jelölt: legszívesebben azonnal nemet mondtam volna a műsorra. De nem tartottam szükségesnek, mert azt gondoltam, a többiek is látták, hogy én nem vagyok erre alkalmas. Végül szeptemberben felhívott megint Iván, és közölte, hogy a Tv2 megvette a produkciót, én meg nem győztem csodálkozni: hogy nem vették észre, hogy ez nekem nem megy?

Mitől válhatott végül is ilyen kedveltté a műsor?

- Nagyon fontos, hogy játékról van szó, játszani, kicsit gyereknek lenni pedig mindenki szeret. A másik része ennek az improvizáció, amely folyamatosan fenntartja a feszültséget, kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a színész hogyan fog reagálni. A produkciónak nincs kiszámítható dramaturgiája, de az már talán önmagában is érdekes lehet, ahogy két ember kiáll, és minden ízével egymásra figyel.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Egy negyvenperces adáshoz viszont egy körülbelül négyórás előadást vesznek fel - hogyan lehet ennyi időn keresztül fenntartani a feszültséget?

- Ez számomra is kérdés, mert a végére mindig nagyon elfáradok, és szerintem a többiek is. Én az utolsó egy órában már azt érzem, hogy csak úszom az árral, egyáltalán nem vagyok magamnál. Néha viszont éppen abban az egy órában történnek a legizgalmasabb dolgok, szóval nem lehet kiszámítani.

Van kedvenc feladata?

- Azokat a feladatokat szeretem, amelyek szituációra épülnek, például a Zsebszöveg vagy a Váltóláz. Kevésbé érzem magaménak, amikor folyamatosan beszélni kell: ez alól egyetlen kivétel a Segítő kéz, ahol - egy zakóba bújva - egy másik színész keze gesztikulál az enyém helyett. Ott nagy könnyebbségnek érzem, hogy ott van ez a kéz, amelyet követni kell, lehet mibe kapaszkodni.

A színészek mennyire vesznek részt az új feladatok kitalálásában?

- Az elején nagyon sok olyan feladat volt, amely a mi színészi tapasztalataink alapján, korábban játszott gyakorlatokból alakult ki, sok játéknak pedig közösen találtuk ki a szabályát. Most már van egy egész írócsapat, amely ezen dolgozik, illetve van egy amerikai származású tréner, Andy Hefler, aki improvizációs tréningeket tart itt, tőle is kaptunk egy csomó ötletet.

A képernyőn úgy néz ki, mintha a Beugró csapata civilben is baráti társaság lenne. Milyen a kapcsolata a többiekkel?

- Ahhoz képest nem nagyon járunk össze. Illetve mindig megbeszéljük, hogy összejövünk, beülünk együtt valahova, de aztán soha nem lesz belőle semmi: ha az ember ennyit dolgozik, inkább annak örül, hogy végre hazamehet a családjához. Vannak néha ottalvós csapatépítő tréningek, de azokat is nagyon nehéz összehozni.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Az új évadban feltűnt viszont Fodor Annamária is, aki az ön egyik legjobb barátnője. Vele milyen volt dolgozni?

- Nagyon vicces, mert Ancsinak rendkívül jó humora van, és mivel a barátnőm, egy csomó olyan dolog is eszünkbe jutott, amelyekről a nézőnek valószínűleg fogalma sem volt, hogy miért került bele a jelenetbe. Egy csomószor arról szólt a játék, hogy miközben folyt egy jelenet, kettőnk között is ment egy privát jelenet. Egyébként nekem teljesen olyan, mintha mindig ott lett volna, annyira része volt a csapatnak.

Rudolf Péterrel pedig dolgozott már a Beugró-n kívül is, több általa rendezett darabban szerepelt. Olyankor más a közös munka?

- Teljesen más a viszonyunk, amikor ő rendez. Az teljesen más történet, mint amikor ketten keresünk megoldást egy színpadi helyzetre: ő ott irányítószerepet tölt be, lent ül a nézőtéren, onnan szemléli az egészet. A próba is fegyelmezetten zajlik, pontos szövegtudással, időre kell érkezni - míg a Beugró-ban a kezdéskor még mindenki a cipőjét keresi.

Miközben színházi szerepekből nincs hiány az ön életében, filmen viszonylag keveset láthattuk. Ez tudatos döntés, vagy csak így alakult?

- Nem tudatos, egyszerűen nem nagyon szoktak hívni. Volt olyan ajánlat is, amelyet én utasítottam vissza, de általánosságban azt veszem észre, hogy pont az én korosztályommal nem tudnak mit kezdeni a rendezők: inkább a fiataloknak vagy az idősebbeknek adnak szerepeket - ellentétben Európa több részével, ahol szívesen dolgoznak a középkorúakkal. Közben viszont most megy a magyar HBO sorozata, a Társas játék, amelyet imádok.

Fotó: Tuba Zoltán [origo]

Amelyben óriási műorral játszik. Milyen a figura, amelyet alakít?

- Gabi nagyon életvidám ember: nem az a karakter lényege, hogy szerencsétlennek mutassunk be egy kevésbé dekoratív nőt, vagy azt láttassuk, hogy képtelen a boldogságra. Nagyon szeret élni, nagyon nyitott, csak épp állandóan azzal szembesül, hogy az orra sokkal nagyobb gondot jelent mások számára, mint neki magának. Ezzel együtt két férfi is van az életében, és csak a sorozat folyamán derül ki, hogy melyik az igazi.

A hatalmas orr mit tesz hozzá - vagy éppen mit vesz el - a színészi játékából?

- Egy jelmez, egy smink, egy haj mindig inkább segíti a színészt. Tényleg nagyon kevés filmet forgattam, egy csomó mindent még csak most tanulok, de azt tudom, hogy amikor a színházban az ember egy hosszú próbafolyamat után megkapja a jelmezt és a sminket, onnantól kezdve még egy dolog van, amibe bele tud kapaszkodni. Sokan kérdezték egyébként, hogy Gabit miért kell olyan színésznőnek játszania, akit el kell csúfítani, miért nem játssza olyan, aki alapból nem annyira szép. Egyrészt Magyarországon én még nem találkoztam kifejezetten csúnya színésznővel, másrészt valószínű, hogy olyan karaktert kerestek, akit jól ki lehet egészíteni ezzel a markáns külső jeggyel. Valahogyan más irányt is vesz ettől a figura: ha nem lenne rajtam ez az óriási orr, valószínűleg máshonnan fognám meg a karaktert. Egy olyan irányt ad, amely magamtól nem jutna eszembe.

Sorozaton kívül más tévés munkákról nem volt még szó?

- Hívtak napi sorozatba is, de nem éreztem, hogy ott tartana az életem, hogy ezt kellene csinálnom. Celebes vetélkedőt, Vacsoracsatá-t sem vállalok, de nem művészi fanyalgásból, hanem egyszerűen csak azért, mert nem érzem a magaménak, teljesen távol áll tőlem ez a műfaj. Nem mondom azt, hogy soha nem fognak engem ilyesmiben látni a nézők, elképzelhető, hogy öt év múlva már igent mondok. Sokszor felhívnak azzal is, hogy legyek ilyen vagy olyan műsornak a házigazdája, de arra azt szoktam mondani, hogy nem az én szakmám: csinálja az, aki ért hozzá.

A színészeten kívül nem is vállal mást?

- Nagyon szeretek mesét olvasni, úgyhogy hangoskönyveket szoktam csinálni, a Mojzer Kiadónál Hauff-mesék és Gerald Durrell művei is jelentek már meg az előadásomban. Kiskoromban én is sokat hallgattam mesekazettákat, amelyek ma is mélyen élnek bennem, Bánsági Ildikó hangját például nagyon szerettem, szeretem most is. Próbálkozom ezenkívül egy zenész barátommal, Nagy Jánossal, kortárs magyar verseket szeretnénk feldolgozni dzsesszes, sanzonos stílusban, az én énekhangommal.