Hadházi László a Showder Klubból: Nem szeretnék megalázni másokat

A Showder Klub egyik állandó arca Hadházi László, aki - Litkai Gergellyel és Kovács András Péterrel együtt - az m1-en futó Munkaügyek-et is írja. Elsőként úgy publikált, hogy az egyik írását többen is beküldték a saját nevükben egy magazinnak; példaképe egy kevéssé ismert humoristapáros volt, az induló Roast-ban pedig nem szeretne részt venni, mert nem akar senkit megalázni.

A Munkaügyek alapvetően a magyar közigazgatást figurázza ki: mennyi ebből a saját élményanyagod?

Dolgoztam a közigazgatásban a nyolcvanas években, de nem tudom, azóta mennyit változott ez a szféra. Ettől függetlenül ezek nem saját történetek, mi találjuk ki azokat. Azért később megjelenik majd egy figura, akinek konkrét mintája van, őt mindhárman jól ismerjük, Litkai, KAP és én is.

Korábban dolgoztatok együtt A Föld 99 legkevésbé ismert csodája című könyvön is. Egyszerűbb így a közös munka?

Nem tudom, hogy a korábbi munkák megkönnyítik-e a jelenlegit, mivel András teljesen másként dolgozik: ő egy magányos harcos, és szédületes a tempója. Mi Gergővel együtt szoktunk írni, aminek az az oka, hogy elég régóta ismerjük egymást, és nagyon élvezzük is a munkafolyamatot. A sorozat témáit, azt, hogy milyen részek lehetnének - mondjuk farsang vagy céges buli -, közösen találjuk ki, megírjuk a saját gondolatainkat, aztán összefésüljük az egészet.

Hány rész lesz ebből?

Harminckettőt forgattak le nyáron, de sajnos kettesével adják a részeket - nagyon hamar le fog így menni, és aztán újra lehet dolgozni.

A forgatásba mennyire szólhattatok bele, miután leadtátok a forgatókönyvet?

Az a helyzet, hogy a rendező gyakorlatilag száz százalékig azt forgatta le, amit megírtunk, úgyhogy mindhárman maximálisan elégedettek vagyunk a megvalósítással. Amivel problémája volt, azzal mindig megkeresett minket: ha, mondjuk, technikailag nem lehetett megoldani egy adott jelenetet, kitaláltunk helyette valami mást.

Az első két részben rengeteg jó poén volt, de aztán mintha komolyodott volna kicsit a sorozat, inkább szatírába ment át. Ez mennyire volt szándékos?

Hazudhatnék bármit, de igazából az történt, hogy már tavalyelőtt leforgattak nyolc részt a sorozatból, és utána rendeltek még huszonnégyet. Ahogy megnéztük a nyolc részt, azt gondoltuk, hogy néhány dolog nem teljesen érthető benne, ezért elé írtunk pár részt. Így utólag már jobban látom a fejlődésvonalat, de ez azért is van, mert soha nem dolgoztam még filmen - Geri már írt többet is.

A dumaszínházas bemutatkozó lapodon azt lehet olvasni, hogy 1987 óta írsz, de az első írásaid csak 1995-ben jelentek meg a Kretén magazinban. Mi történt a közbenső időben?

Dolgoztam itt-ott, különféle helyeken, de 1988-tól már voltak fellépéseim is. A Kreténbe egyébként úgy kerültem be, hogy öten is beküldték az egyik írásomat a saját nevükben, a szerkesztőknek pedig ez nyilván gyanús lett, és úgy jelentették meg, hogy keresik a valódi szerzőt. Felhívtam akkor a főszerkesztőt, aki el is hitte, hogy az én írásom, és mutattam neki pár hasonló stílusút, amelyek szintén tetszettek neki.

Később megjelentél például a Kész átverés-ben és a Banánhéj-ban is, a Showder Klub indulásakor jóval több televíziós tapasztalatod volt, mint a többieknek. Kértek tőled tanácsokat?

Nem nagyon, mert tudták rólam, hogy egy "kötekedős geci" vagyok. Persze vannak azért kollégák, akik szoktak kérdezgetni, és elég jó a viszony a cégen belül, sok minden felmerül egy-egy beszélgetésben. Vannak közös improvizációs tréningek is, ahol tudatosíthatjuk az egyes szakmai fogásokat - mert hát a tréner, mint kívülálló, nyilván jobban látja azokat a dolgokat, amelyeket mi csak próbálunk kipuhatolni.

A most induló Roast-ban is benne leszel?

Az első adásban biztosan nem leszek benne, de később sem tervezem, nem nagyon szeretnék bemocskolni vagy megalázni másokat. Hozzám inkább a klasszikus stand-up comedy áll közel, illetve a kabaréjelenetek.

A Dumaszínházba hogy kerültél annak idején? Litkai rántott be?

Amikor a Dumaszínház elkezdődött, én már régóta csináltam a stand-upot. A rendszerváltással megszűntek az ifjúsági házak és más fellépési helyek, jóformán csak a céges rendezvények maradtak, ahol viszont nem lehetett kísérletezni. Egy idő után már annyira hiányzott az önállóság, hogy elkezdtem magamnak szervezni fellépéseket. Lement az első egy pesti szórakozóhelyen, két napra rá pedig már jött a Litkai, hogy ajánlottak neki egy üres helyet a belvárosban, ahol stand-up esteket lehetne csinálni. Persze egyből rárepültem, hiszen ez volt az álmom.

Hogy emlékszel azokra a - ma már jól ismert - arcokra, akik a kezdetekkor felléptek ott?

A mostani showder klubosok szinte kivétel nélkül később jöttek, az elején még olyan nevek voltak ott, mint Farkasházy Tivadar, Hajós András, a Szőke-Badár páros, Varga Ferenc József vagy Gulyás Zoli - akik közül viszont sokan nem akarták ezt hosszabb távon csinálni, vagy úgy érezték, hogy nem nekik való a műfaj. Ezután indult csak el - Litkai kezdeményezésére - a tehetségek felkutatása és gondozása. Az a mai napig a sarokpontja ennek a dolognak, hogy akinek van hozzá bátorsága, az kipróbálhatja magát nálunk.

Kőhalmi Zoltán mondta egyszer, hogy egy vicces fellépés mindenkiben van. Ezzel mennyire értesz egyet?

Persze, mindenkinek van legalább egy vicces története, de ahogy talán Charles Bukowski mondta: "A sikernek nem titka van, hanem ára". Dolgozni kell folyamatosan, az ötletek nem úgy jönnek, hogy egyből összeáll egy anyag: egy-egy előadáson nagyon sokat kell gondolkodni.

Amikor belekezdtél az egészbe, mennyire ismerted a műfaj amerikai hagyományait?

Semennyire, de persze voltak azért emberek, akik inspiráltak. Nyíregyháza és Debrecen környékén éltem, ahol volt egy humoristapáros, Resovszky Gyuri és Orbán Béla, akik két gitárral hülyéskedtek - őket imádtam. Ők voltak, akiket testközelből láttam, mert hát falun akkoriban nem jutott eszébe az embernek, hogy feljön Pestre, megnézni Hofi Gézát. A mi mostani sikerünknek abban is nagy szerepe lehet, hogy az ember könnyebben jut jegyekhez egy-egy előadásra: csak felmegy az internetre, és megrendeli magának.

Ha már szóba került Debrecen: másként készülsz egy hazai fellépésre?

Nem. Mindenhol ugyanúgy játszom, nem is gondolkodom azon, hogy kik ülnek a nézőtéren. Nincs is értelme ezt előre elgondolni, mert mindig csak az adott helyzetben derül ki, hogy a közönség mire vevő - az már az első néhány percben kiderül, hogy milyen témákkal érdemes előrukkolni. Bár ez ma már nem is feltétlenül igaz, hisz az ismertséggel az is együtt jár, hogy az emberek tudják, milyen vagyok: csak akkor jönnek el egy-egy fellépésemre, ha szeretik azt, amit képviselek. Ha nem jön be nekik a humorom, akkor egyszerűen másik fellépőt választanak.

2011-ben tiéd lett a Karinthy-gyűrű, de előtted már olyanok is - Bödőcs Tibor, Kőhalmi, KAP - megkapták, akik nálad talán kevesebbet tettek le az asztalra. Ez soha nem bántott?

Nem, dehogyis. Inkább annak örültem piszkosul, hogy elismerik a munkámat.