Csak a duma

Az HBO új, Terápia című sorozatában nem történik más, mint hogy pszichológus és páciense beszélgetnek egy szobában ülve. Ahhoz, hogy ez érdekes legyen, halálpontos forgatókönyvre és briliáns alakításokra lett volna szükség.

Örvendetes, hogy az utóbbi években csúnyán megtépázott magyar filmgyártásnak dobnak olyan mentőöveket, mint az HBO Terápia című sorozata: legalább azoknak van munkájuk, akik ezeken dolgoznak. De ez persze nem elég ok arra, hogy egy sorozat megszülessen. Az HBO mindent megtett azért, hogy nézzék is: jelentős marketingkampányt állítottak mögé, és még a Magyar Pszichoanalitikus Egyesület konferenciáját is támogatták, ahol pszichológusok többek közt arról beszélgettek, vajon milyen hatással lesz a munkájukra, ha pácienseik ezentúl azt várják tőlük, hogy olyanok legyenek, mint Mácsai Pál a sorozatban. Egy biztos: én nem örülnék, ha Mácsai Pál lenne a pszichológusom.

Mácsai fantasztikus színész, ehhez kétség sem férhet, de itt és most sem ő, sem színésztársai nem képesek azoknak a mélységeknek az érzékeny megjelenítésére, amelyek a Terápia amerikai változatát felülmúlhatatlanná tették. Merthogy - akárcsak a Társas játék - a Terápia eredetije egy izraeli sorozat volt, amit aztán In Treatment címmel amerikanizált az HBO, és így született meg minden idők legszuperebb kamarasorozata. A magyar változat - bár vizuálisan egyértelműen az amerikait idézi - az izraeli adaptálása, vagy, ha pontosabban és őszintébben fejezzük ki magunkat, akkor a fordítása. Ez egyáltalán nem baj, sőt, nagyon is szerencsés, hogy az iszonyú feszes, precíz eredeti forgatókönyvre épül a magyar verzió.

Heti öt epizódban követjük egy András nevű terapeutának (Mácsai) és pácienseinek a találkozásait. Hétfőnként jön a vonzó Laura (Marozsán Erika), aki beleszeretett Andrásba, kedden egy sikeres, nem túl önreflexív vállalkozó (Nagy Ervin), szerdán egy tizenéves tornászlány (Sztarenki Dóra), akit tisztázatlan okból baleset ért, csütörtökön pedig egy házaspár (Szamosi Zsófi és Nagy Zsolt), akik nem tudják eldönteni, megtartsák-e születendő gyereküket. Pénteken pedig András látogat el egykori szupervízorához (Csákányi Eszter). A huszonnéhány perces epizódokban nem történik más, mint hogy András és aznapi társa beszélgetnek.

Világos, hogy egy ilyen sorozat csak akkor működik, ha a párbeszédek és a színészi alakítások is briliánsak. Ha kicsit lötyög a szöveg, rögtön unatkozni kezdünk, egy fals gesztus valamelyik színésztől, és máris egy szót sem hiszünk az egészből. Az In Treatment a székbe szögezte az embert, lebilincselő volt, Gabriel Byrne terapeutája pedig egyszerre volt éleslátó, empatikus, hiú és megtört. A pácienseivel folytatott beszélgetései annyira izgalmasak voltak, mint a legjobb thrillerek, gyönyörűen kibontakoztak az emberi játszmák és az igazi nagy drámák. Öt rész alapján úgy tűnik, a magyar Terápiá-ba sajnos ezekből az árnyalatokból keveset sikerült belecsempészni.

Marozsán Erikát leszámítva, aki (az első epizódban legalábbis) nem nagyon találja az egyszerre csábító és megsebzett nőt, akit játszania kéne, korrektek az alakítások. Az újonc Sztarenki Dóra igazi felfedezés, de az első öt epizód közül az egyetlen valóban élvezetes mégis csak a pénteki, amit két olyan színésznagyság, mint Mácsai és Csákányi együtt magasabb szintre emel, és végre bevonódunk abba, amit látunk. A többi rész nem ragad magával, a korrekt itt édeskevés. Nagy feladat lehetett a rendezőknek, Enyedi Ildikónak és Gigor Attilának, hogy kizárólag a színészeikre, a színészeikkel építkezhettek. Egy ízlésesen berendezett szobán kívül itt más nincs. De nem született meg a varázslat, csak nyomják a dumát, végeláthatatlanul.