„Mindig olyan munkát akartam, aminek nincs köze a külsőhöz. Történelem szakra jelentkeztem, de mivel magas pontszámot kaptam a felvételin, felvettek esztétika szakra is. Az esztétikán sok érdekes tantárgy volt, Spiró György volt a témavezetőm a szakdolgozatnál. Itt találkoztam Székely Anna szinkrondramaturggal, ő indított el a pályán. A szakdolgozat mellett kezdtem fordítani, amit már akkor egy nagyon kreatív, izgalmas feladatnak tartottam. Szerencsésnek érzem magam, mert én osztom be az időmet, a munka pedig mindig más, ezért nem lehet megunni" – kezdte egy lendületre.
Imád moziba járni, ami örök szerelem számára. Az általa fordított filmeket nem nézi meg, mert mire bemutatják, már biztosan látta ötször-hatszor. „El szoktam olvasni viszont a filmeket érintő kritikákat. Ilyenkor legtöbbször azt érzem, hogy a véleményt formálónak fogalma sincs arról, hogy a megrendelő milyen feltételeket szab a szinkron elkészítőinek. A nagy blockbustereknél például mindig kapunk egy kreatív levelet, amiben pontosan leírnak mindent arról, hogy mit hogyan fordíthatunk. Ez egy amerikai előírás, mivel nekik fontos, hogy a film minden nyelven pontosan ugyanúgy szóljon" – jelezte.
„A Magányos lovas-nál felrótta egy kritikus, hogy miért beszél olyan bután Johnny Depp. Ennek az volt az oka, hogy az eredetiben is így szólalt meg, és ettől én nem térhettem el. Meg kellett őrizni a rossz nyelvtaniságot. Fontos volt, hogy következetesen rosszul beszéljen, és ebbe még poénokat is kellett írni. Néhány esetben a magyar változat jobb, mint az eredeti, de voltak helyek, ahol egész egyszerűen nem lehetett az eredeti poénokat hűen visszaadni" – mesélt egy konkrét példát.
Ilyenkor nemcsak a dramaturg, de az egész stáb segít a végső eredmény elkészítésében. Ráadásul ilyen nagy filmeknél érkezik egy supervisor, aki minden egyes mondatot külön jóváhagy. „Sokszor behívunk olyan embereket, akiknek nincs közük a felvételhez, és rajtuk teszteljük helyben a poénokat. Amikor lehet, bent vagyok a forgatáson, mert ha kell, rögtön tudunk a szövegen javítani" – tette hozzá.
Az európai filmeknél, a kisebb moziknál, televíziós sorozatoknál nincs ilyen probléma. „A Két pasi – meg egy kicsinél rengeteg poén van, ott teljesen szabad kezet kaptam, egyedül a korhatáros besorolásra kellett figyelnem. Az USA-ban más a tűréshatár, így ami ott belefér egy tizenkét év alatti korosztálynak, az itthon nem biztos, hogy elfogadott. Nagyon sok sikamlós poén van, amit meg lehet oldani úgy, hogy a durvább változatokat finomítjuk, ügyelve arra, hogy ne öljük meg a poént" – mesélte.
Irodalmi alapanyagoknál sokszor előfordul, hogy valamennyit csalni kell, mert egy Arany János-i Shakespeare-fordítás nem biztos, hogy pont szájszinkronra illeszthető. Ilyenkor előfordul, hogy egy picit bele kell nyúlni, ami nem biztos, hogy örömteli, de a végeredmény miatt ezt meg kell tenni. Ezt igyekszik úgy betoldani, vagy alakítani a szövegen, hogy az eredeti irodalmi érték ne változzon. „Hangalámondásoknál viszont, ahol valamilyen tudományos téma van napirenden, sokszor a kutatás, a szakmai felkészülés tovább tart, mint maga a fordítás" – panaszolta.
Soha nem vágyott arra, hogy a maga által fordított filmekben megszólaljon. Egyszer ugyan a Frászkariká-ban volt egy „Jelen!" megszólalása, de úgy érzi, hogy ezzel le is tudta a benne rejlő szinkronszínészi ambíciókat. Szakmailag a helyén érzi magát, de egyszer szeretne egy nagy történelmi családregényt is írni.
Boros Karina olyan sorozatokat fordított, mint a Két pasi – meg egy kicsi, A szerelem rabjai, a Spartacus – Elátkozottak háborúja, a Tara alteregói, a filmek közt pedig olyan címek vannak, mint az Aranyhaj és a nagy gubanc, a Gnómeó és Júlia, a Merida, a bátor, A hercegnő és a béka, a Csillagkapu: Az Igazság ládája vagy a Csillagkapu: Continuum.