Nem a Harry hercegért ácsingózó nőket verték át először társkereső műsorban: hasonló koncepcióval működött például az azóta már klasszikussá vált Joe Millionaire, ahol egy milliomosért versengtek a nők, akiről aztán kiderült, hogy igazából kétkezi munkásként dolgozik építkezéseken. Választottja ennek ellenére úgy döntött, hogy kell neki a férfi, mire a készítők meglepték őket egy egymillió dolláros csekkel - a pár elfelezte a pénzt, de nem sokáig maradt együtt.
A műsor viszont óriási siker lett, a fináléra átlagosan 34,6 millió néző kapcsolt oda, a reality műfajában ennél jobban csak a Survivor izgatta az amerikaiakat. A producerek érthető módon meg akarták lovagolni a sikert, így elkészítettek egy második szezont is, amelyre már angolul jól beszélő európai lányokat válogattak, akik feltehetően nem hallottak az eredeti produkcióról. Másodjára azonban a műsor már korántsem durrant akkorát, a végjátékra csupán 9 millióan voltak kíváncsiak.
Hasonló koncepcióra, ám durvább átverésre épült a There Is Something About Miriam című párkereső, melynek férfi játékosai a műsor végén jól meglepődtek, miután kiderült, hogy a bombanőnek álcázott nagy ő igazából transznemű. Erről nem is írnánk sokat, elég látni a finálét:
Űrutazást szimuláltak, nem létező lánybandába kerestek embert
A társkeresők műfajától független, de legalább ilyen emlékezetes átverős műsor volt a 2005-ös Space Cadets is, ahol a három versenyző azt hitte, hogy egy űrutazáson vesz részt. Igazából el sem hagyták a stúdiót, csak a profi technikával megoldott, szimulált fellövésnek, a vetített háttérnek, no meg az űrhajósokat alakító színészeknek köszönhetően vették be a trükköt. A leleplezés ráadásul a lehető legcikisebb formában történt: a szereplők lelkesen készültek első űrsétájukra, nagy komolyan szkafanderbe is öltöztek mind a hárman, csakhogy amint kiléptek a hajóból, a csillagok helyett a nézőkkel teli stúdió várta őket.
2009 óta fut az Egyesült Államokban a Reality Hell, amely hasonló módon játszik a szereplőkkel: minden epizód tulajdonképpen egy kamureality, tehetségkutató műsortól kezdve feleségcserélős játékig, ahol a célszemélyt kivéve mindenki statiszta. Az átvertek közül nem mindenki nevetett utólag, egy Malena Brush nevű nő be is perelte a produkciót: a forgatás során végig azt gondolta, hogy jelöltje egy tehetségkutatónak, amely egy lánybandához keresi a hiányzó tagot, amikor pedig szembesült azzal, hogy átverték, "szellemi és érzelmi sokkot" kapott, és úgy érezte, erkölcsileg is megkárosították, emiatt kért kártérítést.
Az első ilyesféle reality talán a 2003-as The Joe Schmo Show volt, amely látszólag a hagyományos beköltözőshow-k (mint a Big Brother vagy a Való Világ) sémájára készült, azzal a különbséggel, hogy a lakók között valójában csak egyetlen versenyző akadt, a többiek beépített emberek voltak. A humor forrását az adta, hogy az áldozatnak számos abszurd helyzettel kellett szembenéznie, miközben a többiek jókat röhögtek magukban.
Fordítottak egyet aztán a dolgon az I Get That a Lot készítői, akik ismert embereket helyeztek hétköznapi munkahelyekre, és kíváncsian várták, hogy a járókelők felismerik-e a benzinkutasként dolgozó Paris Hiltont vagy a parkolóban serénykedő Snoop Doggot - akinek pedig váltig bizonygatnia kell, hogy csak hasonlít az adott sztárra:
Titkosszolgálati módszerekből nőtte ki magát a kandi kamera
Az átverős műsorok műfaját egyébként egy bizonyos Allen Funt teremtette meg, az ötlet még a második világháború idején pattant ki a fejéből. Az amerikai férfi rádiósként vett részt a harcokban, ekkor nyert betekintést a titkosszolgálati módszerekbe, a rejtett mikrofonok, poloskák világába, a háborúból hazatérve pedig megpróbálta a szórakoztatóiparban hasznosítani a harctéren tanultakat.
Első átverős műsorát rövid előkészítés után, 1947-ben valósította meg. A produkció kezdetben a rádióban ment, Candid Microphone címmel, de az óriási sikert látva egy évvel később már a tévé is átvette - a műsor ekkor kapta azóta már köznévvé vált címét, a Candid Camerá-t. Az átverőshow rövid idő alatt óriási népszerűségre tett szert, kisebb-nagyobb késéssel más országokban is elkészültek a helyi változatok: Nagy-Britannia már 1960-ban kijött a saját verzióval, de Ausztráliában például 1990-ig kellett erre várni.