Egyszer egy kollégád azt mondta, hogy igazi kaméleonalkat vagy. Bármilyen szerepet kapsz, 100%-ban átalakulsz a karakterré, legyen az akár A nyomozó figurája, vagy a Hacktion, vagy Wolf, akit Az éjszakám a nappalodban alakítasz. Ezek az átalakulások megviselnek?
Nagyon megtisztelő, ha így látják. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, és szerintem manapság kevesen vagyunk ilyenek, hogy azt csinálhatjuk, amit szeretünk. Forgatni nagyszerű dolog, és ezen belül, ha az ember még a külsejével is hozzáidomul ahhoz a karakterhez, akit alakít, az nagyon jó játék. Ilyen szempontból szerencsés alkat vagyok, mert nagyon könnyen meghízom; aztán mondjuk elég keservesen, de vissza tudok fogyni. Ezzel a lehetetlen színű hajammal is mázlim van, mert végtelenül meg tudja változtatni az arcomat, mint például egy hajfestés, vagy egy szakállfestés, ami a Hacktionben volt.
Egyébként vannak olyan alkatok, akik ezzel szerencsések. Nekem olyan neutrális fejem van, amit szerintem könnyű változtatni. Ami az egyik oldalon előny, az a másikon nyilván veszteség. Tehát nem vagyok az az elképesztően jóképű, sármos pasas, mint például Kamarás Iván. Meg hát ez azért is hízelgő, mert ebben a nagy előd Robert De Niro. De félreértés ne essék, nem akarom hozzá hasonlítani magam, és még az is röhejesen hangzik, hogy a példaképem, pedig az. Azt a színvonalat, amit ő csinált a Dühöngő bikában, nehéz megütni.
Gigor Attila filmjében, A nyomozóban azért te is hasonlítasz rá, nem?
Az mondjuk szerencse is volt, mert épp akkor találkoztam vele, amikor egy színházi előadás miatt híztam meg és lettem kopasz. Egerben voltam társulati tag, és Radoslav Milenkovic, aki a Három nővért rendezte, közölte, hogy szeretné, ha én játszanám a nővérek testvérét, Andrejt. Erre mondtam neki, hogy „Na jó, akkor én meg Robert De Niró-skodom egy kicsit, és erre felhízok", és akkor felszedtem legalább 15 kilót. Éppen ebben az időszakban találkoztam Gigor Attilával. Történetesen egy közös barátunkat – aki egyébként ennek a filmnek (Az éjszakám a nappalod – a szerk.) a főszereplője – Czukor Balázst véletlenül egyszerre látogattuk meg a kórházban Attilával, és ott ismerkedtünk meg. Ahogy vele szemben ültem egy zöld csempe előtt, ott, abban a kórházi környezetben a dagadt, kopasz fejemmel, ő akkor kapott egy lövést, érezte, hogy megtalálta a főszereplőjét A nyomozóhoz.
Azért ahhoz nagyon jóban kell lenned magaddal, hogy ezeket a nagyméretű változásokat nyugodtan kibírd.
Igen, szeretek eljátszani azzal, hogy külsőleg is hozzáalakulok a karakterhez. De egyébként említhetek még egyet, amit Eperjes Károly csinált magával egy 15-20 évvel ezelőtti filmben, A turnéban, hogy iszonyatos méretűre felhízott, felszedett legalább 20 kilót. Az is megragadt bennem. Mindent meg lehet élni könnyedén, meg úgy is, hogy hú, én most micsoda áldozatot hoztam, de szerencsére én az a típus vagyok, aki ezt élvezi, vagy játéknak tartja.
Tudod, olyan ez, mint egy hajfestés. Mondjuk a Hacktionnél két-három napig eltartott, amikor a tükörbe nézésnél minden alkalommal jött a meglepődés, hogy „Ja igen, ez én vagyok". De aztán megszokja az ember. Olyankor inkább az a furcsa, hogy találkozom kollégákkal, vagy megérkezem a forgatási helyszínre, és néznek, hogy ki ez. Sokszor előfordul, hogy nem ismernek fel. Persze, akkor mindenkinek újra be kell mutatkozni, de ez nagyon jó játék.
Többen kétkedve nézték azt a lépésedet, hogy a Hacktionben elvállaltad a főszerepet.
Miért?
Azt mondják, hogy eltávolodtál a művészi vonaltól, és beleálltál egy olyan mainstreambe, ami az egyszerűbb szórakoztatást szolgálja. Te hogy látod ezt?
Egyszer hallottam egy beszélgetést Alec Baldwinnal (és most megint, félreértés ne essék, hozzá sem akarom hasonlítani magam), aki azt mondta, hogy ez ugyanúgy egy szakma. Én nem játszhatom azt, hogy állott teát iszom, és csak azért is művész vagyok, és kenyérserclit eszem, és nem vállalok el szerepeket. Ahogy Alec Baldwin mondta, ha kijön a vízvezeték-szerelő, bemegy a konyhádba, és azt mondja, hogy „Milyen ez a csap?! Hát én ehhez hozzá nem nyúlok!", akkor is hozzá kell nyúlnia, meg kell szerelnie, mert neki az a foglalkozása. Az én egyik foglalkozásom az, hogy színész vagyok, és ha kapok egy feladatot, amiben kihívást látok, akkor megcsinálom.
Nyilván van azért egy mérce, egy küszöb, ami alá az ember nem megy. De azt kell, hogy mondjam a kétkedőknek meg a szkeptikusoknak, hogy a Hacktionre sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy nincsen igényesen kiállítva. Biztos vannak betegségei, gyengeségei, de a Hacktion olyan, hogy én azt ország-világ előtt vállalom. Azt is, amit én csináltam benne, és magát az egész alkotást is.
Azt gondolom, hogy ez egy vállalható krimisorozata a 2010-es évek Magyarországának, amin lehet fanyalogni, de el is lehet kapcsolni másik csatornára. Volt 300 ezer stabil nézője, ami 300 előadás a Vígszínházban. Több mint 400 fantasztikus színésszel dolgozhattam benne, tulajdonképpen partnerem volt majdnem az egész magyar színésztársadalom. Nagyon jó találkozásaim voltak, például Fonyó Gergővel, aki a sorozat vezető rendezője volt, Madarász Istivel, aki szintén rendező. Vele kezdem majd ősszel forgatni a Hurok című filmjét.
Arról nem is beszélve, hogy 270 nap forgatás azért nem adatik meg mindenkinek. Nekem ez egy fantasztikus iskola volt. Rengeteget tanultam, rengeteget kísérletezhettünk. Szerintem ez egy olyan dolog volt, amit iszonyatos nagy ostobaság lett volna visszautasítani pusztán azért, mert „én egy művész vagyok". Pláne, hogy – lehet, hogy ez hülyén hangzik – nekem gyerekkori álmom volt, hogy egyszer egy krimiben én lehessek a nyomozó, és így ez most nekem megadatott.
Ez sok kisfiú álma.
Igen, és én ezt sohasem fogom szégyellni, erre mindig büszke leszek. 49 epizódot forgattunk, voltak jobbak és rosszabbak, gyengébbek meg nagyon jók, de azt gondolom, hogy az egésznek a színvonala teljesen vállalható.
Mennyire élvezted az akciójeleneteket?
Szerinted? (nevet) Te is játszottál cowboyosat, meg nyomozósat gyerekkorodban. Ez mindenkinek megvolt. Baromi élvezetes dolog!
Ilyenkor úgy keltél fel reggel, hogy ma lelövök valakit?
Úgy keltem fel, hogy „Úristen, mennyit kell ma még melózni!". Az másfél éven keresztül kőkeményen 5 órás, vagy fél 5-ös kelés, és reggel 6-tól este 6-ig iszonyatos koncentrált, kemény meló. Sokszor leülni sem volt időm, mert rettenetesen kellett rohanni. Ezen mindig sápítozunk, hogy mennyi pénzt emészt fel egy ilyen sorozat, vagy konkrétan a Hacktion. Ha összehasonlítod mondjuk a Cobra 11-gyel, hogy nekik milyen anyagi lehetőségeik vannak, és a Hacktionnek milyenek voltak: ég és föld.
Nagyon feszes a tempó, mert borzasztóan ketyeg a pénz. Egy forgatás anyagi szempontból egy feneketlen kút. Mérhetetlen pénzeket igényel a világ legegyszerűbb forgatása is, és bármennyire is soknak hangzik Magyarországon ez a néhány százmillió forint, de itt vagyok, látom, tudom, hogy a háromszorosát meg a tízszeresét is el lehet rá költeni. Mint ahogy a németek a Cobra 11-gyel – amiben minden epizódban van egy tömegkarambol az autópályán és fölrobban ezer autó, meg helikopter repül, meg minden – el is költik rá a nyolcszorosát, tízszeresét. Ebben biztos vagyok.
A film mellett újabb tévésorozatot is forgattál, már be is mutatták.
Így van, ez a Fapad. Litkai Gergely és Vinnai András írja, és nagyon régen volt a kezemben olyan forgatókönyv, amin már olvasás közben is jóízűt nevettem. Ez egy 24 részes komédiasorozat, egy úgynevezett áldokumentumfilm, ami egy fapados légitársaság alapítását, egy kis munkaközösség életét mutatja be, nagyon abszurdba hajló, vicces szituációkkal. Ez az úgynevezett szitkom – szituációs komédia. Talán A hivatalhoz hasonlítható. Ennek a fapados légitársaságnak a vezérigazgatóját alakítom, akit úgy hívnak, hogy Szemlő Róbert. Ő egy Micimackó-archetípus, egy szociopata önző dög, akire nem lehet haragudni.
A tévézés előtt a szinkronból ismerték sokan a hangodat. Ennyire fontos a szinkron az életedben, vagy ez esetben tettek egy jó ajánlatot?
Az ellopott élet például jó feladat volt. Hornyák Misivel én sosem találkoztam, csak a nevét ismertem, és elég nagyra tartottam a munkáit, amiket hallottam tőle, és tudtam, hogy ő egy alapos pasas. Megtisztelő volt a felkérése, és megpróbáltam mindent megtenni, hogy a Hacktion mellé valahogy be tudjuk préselni, hogy megcsinálhassam. Ebben nagyon nagy érdeme volt a gyártásvezetőnek, Vígvári Áginak, akinek nagy kézcsók jár visszamenőleg is, mert hihetetlen rugalmasan lehetővé tette, hogy tényleg képtelen időpontokban mehessek szinkronizálni.
Az a török sorozat egy nagyon különleges feladat. Ági beszélt róla, hogy mi ez, és mondtam, hogy ez engem nagyon érdekel. Ez egy olyan iszonyatosan izgalmas és érdekes, elég kemény társadalomkritikával fűszerezett sorozat, amely a mai Törökországban, egy mai kisembernek a hatalommal és az igazságtalansággal vívott harcáról szól. Ajánlom mindenkinek.
Sokáig úgy lehetett hallani, hogy szinkronban te nem is vállalsz sorozatot, csak egyedi filmeket. Igaz ez?
Nem, ilyen nincs. Vállalok én mindent. Sok Discoveryt is szoktam mondani. Élvezem. Jó játék a szinkron, mert egyrészt láthatok filmeket, másrészt például Ewan McGregor magyar hangja vagyok, ami marha jó dolog, hogy van egy színész, akit ilyen behatóan ismerek. A Csillagok háborúja új trilógiájának első része, a Baljós árnyak húzott be engem, és azóta én lettem az állandó hangja. Hangkép alapján választottak ki Amerikában, és ha már így történt, valahogy kialakult, hogy utána is engem kezdtek el a McGregorra hívni.
Ez az elmúlt 10 év, amit vele a szinkronstúdiókban töltöttem, nagyon érdekes tanulmány. Mintha mikroszkóp alatt látnám. Az ember olyan behatóan tudja vizsgálni a játékát, a tekintetét vagy a jellemét, hogy sokszor már előre megérzem, mikor vesz levegőt, mikor fog megszólalni.
Nem vágysz arra színészként, hogy valamelyik bulvármagazin címlapján viríts?
Nem. Én olyan jól elvagyok így. Boldogan dolgozom, és örülök, hogy úgy élhetem az életem, ahogy élem.
De hát a színésznek kell a rivaldafény. Vagy neked elég a színpadi taps?
Figyelj, ezt nem azért csinálja az ember. Persze jólesik, amikor néha érzem a közönség szeretetét. De most például, mióta a Hacktion után újra szőke lettem, elmennek mellettem az emberek. Amikor a Hacktiont csináltuk, és egy sok ember által látogatott helyre, mondjuk egy plázába besétáltam feketén, volt, hogy odaszaladtak, és kértek autogramot. Ez szerintem nagyon sok energiáját leköti annak, aki már nem tud végigsétálni az utcán anélkül, hogy ne rohannának oda hozzá. Adott esetben persze nagyon hízelgő, meg jó is tud lenni, de egy idő után óriási teherré válik.
Van erről sztorid?
Annak idején nagyon jóban voltam Ákossal, de már legalább tizenöt éve nem találkoztunk. A Vígszínházban volt egy Baal című előadás, amit Bertold Brecht írt, és Eszenyi Enikő rendezett, annak ő volt a zeneszerzője. Akkor, ott jóba lettünk, meg sokat dumáltunk, és egyszer mesélte, hogy arra ment haza, hogy az egész lépcsőház, a lift, és amíg a rácson beért a kezük, minden össze volt firkálva, hogy Ákos így, meg úgy, meg amúgy. Akkor felhívta a rajongóit, hogy ha már összekoszolták a falat, akkor jöjjenek, és takarítsák is le. És el is jöttek! Egyszer csak arra ment haza, hogy ott van 300 ember, és sikálják meg festik a falat. Aztán eltelt 48 óra, és megint össze volt firkálva. Ez egy humoros epizód, meg nyilván kicsit szélsőséges is, de azért tényleg terhes tud lenni.
Magánéletedről beszélsz?
Az az igazság, hogy ezen kívül nem nagyon van magánéletem. Már a Hacktion előtt is, amikor színházaztam – voltam a kaposvári színház tagja, a Vígszínház tagja, voltam egri színész, és rengeteg helyen játszottam – tulajdonképpen ébredéstől elájulásig csak a színház volt. Most elkezdődik, és hajnaltól éjszakáig, éjszakától hajnalig csak forgatás van, sokkal kevesebbet mozgok a valóságos világban, mint egy átlagember. Nekem az életem 80%-át tényleg a munka teszi ki.
Lehet, hogy én ezt innen máshogy érzékelem, de úgy érzem, nincs sztáröntudatom, vagy ilyesmi. Csak imádom, amit csinálok, és igazán szerencsés vagyok a kollégáimmal, legyenek azok bárkik a konyháslánytól kezdve a legközvetlenebb színészpartnereimen át a rendezőkig. Szerencsésnek mondhatom magam, mert nagyon jó, elszánt, eltökélt emberek vesznek körül, és elképesztő munkamennyiséget tesznek bele abba, hogy amikor ott van a képem a kamera előtt, a „tessék"-től az „ennyi"-ig nekem semmi másra ne kelljen gondolnom, csak arra, hogy ott a legjobb legyek.
A teljes interjú a magyarszinkron.hu oldalon lesz olvasható.