Ábel Anita: Sokszor kaptam nemet az életemben

Ábel Anita magyar színésznő, televíziós műsorvezető.

Ötévesen került be a média világába, és a múlt hónapban töltötte be a negyvenet, a köztes idő alatt szinte folyamatosan képernyőn volt. A Szomszédok-ról már nem szívesen mesél, a Heti Hetes-től a megbélyegzés miatt tartott, leginkább pedig egy hangszer hiányzik az életéből. Hivatásként tekint a színészetre, a televíziózás pedig számára maga a szerelem - noha a legtöbben tévés személyiségként gondolnak rá, Ábel Anita az elmúlt években több mint ötven színházi darabban játszott, és folyamatosan szinkronizált.

• Vegyesen élte meg gyerekként, hogy mindenhol felismerik
• Megvan a véleménye mindkét politikai oldalról, mint a legtöbb magyar állampolgárnak
• Hülyeségnek tartja, mikor egy színész művészkedik, és sznobizmusból nem vállal tévés szereplést
• A buddhizmusban találta meg a választ a kérdéseire

A múlt hónapban töltötted be a negyvenet, ami sok nő életében olyan kor, amivel nehezen köt békét. Nálad ez könnyen ment?

Nem tagadom, fura érzés. Az ember egy bizonyos idő után tisztában van azzal, hogy ez bekövetkezik, de igazán csak a születésnapom előtti héten foglalkoztatott a kérdés. Visszagondoltam az életemre, és belegondoltam, hogy túl vagyok a felén. Negyven évből általában húszat tölt az ember a szülők közelében, aztán a saját lábára áll, és maga felel a döntéseiért. Nagyon jó korszakon vagyok túl, és a lányom születése óta érettebb ember is lettem. Emlékszem,

gyerekkoromban a negyvenes nőket olyan öregnek láttuk, de én nem így tekintek magamra,

nem látom magam annak. Nem vagyok fiatal huszonéves, de nem is cserélnék most a huszonéves Ábel Anitával.

Nem cserélne régi önmagával Fotó: Bielik István - Origo

Gyerekként kerültél be a színészek világába, aminek, gondolom, az árnyoldalát is hamar megismerted. Volt olyan érzésed, hogy nem is olyan jó ez az ismertség?

Az emberek fejében borzasztó téves kép van arról, hogyan működik ez. Nyilván sok pozitívuma van, de ezeket tinédzserként nem nagyon érzékeltem. Mikor a gimnáziumba ballagva körbevettek tizenévesen a Nyugati pályaudvarnál, nem volt jó érzés, és nem is tudtam igazán mit kezdeni vele. Húsz évvel ezelőtt teljesen más volt a világ, nem ért minket ennyi inger, és nem is voltunk ennyire tudatosak. Nem arra gondoltam tizenhárom évesen, hogy a Szomszédok számomra óriási mérföldkő, csak elmentem forgatni, és élveztem ezt a munkát. Ugyanaz foglalkoztatott, mint a többi diákot: elenged-e anyukám pénteken a többiekkel a városba vagy miből írunk dolgozatot holnap. Nem a sztárságra koncentráltam, gyerekként ez nem volt fontos.

Vegyesen éltem meg, hogy mindenhol megismernek, és talán emiatt is tűnök sokszor zárkózottnak vagy elutasítónak.

Próbáltam a csalódásokat nagyszájúsággal és szarkasztikus humorral elkerülni, voltak egészen nehéz időszakok is, de tudatmódosító szer és alkohol nélkül sikerült végigvinnem, végül normális felnőtt lett belőlem.

Rengetegszer álltál színpadra, és a szinkronban is dolgozol, mégis inkább a tévéből ismernek. Ezt hogy éled meg?

Ha bemész a stúdióba, és szinkronizálsz, az nem elég látványos mutatvány ahhoz, hogy megjegyezzék az emberek. Közel ötven darabban játszottam az elmúlt években, de nem a központi, nagy színházakban, hanem kisebbekben, amik szintén nem elég látványosak. Attól még, hogy az ember nem a Nemzeti Színházban lép színpadra esténként, még igenis létezik. Most is öt darabban játszom, a szinkron is megy, a hivatásom mindig a színészet marad, a televíziózás pedig szerelem. Ha nem vezetek Rising Start-t vagy az X-Faktor-t, akkor tévés sem vagyok? Vannak a pályán kevésbé látványos dolgok is, amiket csinálunk, én ezerrel pörgök akkor is, ha épp nem vagyok képernyőn.

Amikor elvállaltad a Heti Hetes-t, nem féltél a politikai megbélyegzéstől?

Sosem mutattam magam másnak, mint ami vagyok, és tudom jól, hogy ezt valaki szereti, más meg herótot kap tőle. Aki erre a pályára jön, annak tisztában kell lennie ezzel, és olyan nincs, hogy mindenki imád - ha mégis van, akkor ott nagy a gáz. Valóban elgondolkodtam azon, hogy vajon fognak-e rám bélyeget nyomni, ha beülök a székbe.

Egyik oldalról sem jövök, nem vagyok se jobb, se bal, se közép.

Egy negyvenes dolgozó anya vagyok, aki imádja ezt az országot, ahova született, itt dolgozik, és esze ágában sincs innen elköltözni. De van véleményem az itt folyó dolgokról, vannak, amik felidegesítenek, és azoknak hangot is adok, de nem bocsátkozom politikai elemzésekbe, mert azokhoz nem értek. Ugyanúgy megvan a véleményem mindkét oldalról, mint a legtöbb magyar állampolgárnak, a közéleti témákban bátran kimondom, mit gondolok.

Tisztában van azzal, hogy nem szeretheti mindenki Fotó: Bielik István - Origo

Mi az oka annak, hogy a Szomszédok-ról egy jó ideje nem mesélsz?

Olyan sokat beszéltem róla, hogy már nincsen mit mondanom, megfakult az én olvasatomban. 1999-ben vége lett, és bár azóta minden évben előhúzzák, számomra ez a munka véget ért, és megyek tovább.

De az is te voltál.

Nyilván az életem része marad, hiszen tizenhárom éves koromtól játszottam Julcsit, de soha nem lovagoltam meg a sikerét. Kiépítettem egy teljesen más életet, és ugyanannyi ideje vagyok már a kereskedelmi televíziózás világában és a színházban, mint ott voltam. Nincs erről mit mondanom. Elhiszem, hogy az emberek nosztalgiával nézik, teljesen más világ volt, mint most. Én is meglepődöm, ha odakapcsolok, hogy például akkoriban milyen kevés autó volt az utcán. De a sorozatról mindig ugyanazok a kérdések jönnek elő, nincs új dolog, amit mesélhetnék.

Volt olyan munkád, ami máig hiányzik? A reggeli műsor vagy a rádiózás?

Nem foglalkozom azzal, ami elmúlik, megyek tovább, nem nosztalgiázom. Ugyanígy vagyok a Reggelivel, amit 2000 és 2005 között vezettem, és ilyen a Danubius rádió reggeli műsora is számomra. Az ember életében lezárulnak korszakok, és mennie kell tovább. Sosem gondolok arra, hogy de jó lenne újra ezekben a székekben ülni. Megyek tovább, jön más.

Ha sorozatszereppel kínálna meg valamelyik csatorna, vállalnád?

Hülyeségnek tartom, amikor egy színész művészkedik, és nem vállal tévés szereplést, csak a színpadi szerepeket tartja valamire. Színészek vannak, akik hol sorozatban játszanak, hol mozifilmekben, hol szinkronizálnak, és tévében is szerepelnek. Én a szerepre mondok igent vagy nemet. Amivel tudok azonosulni, azt vállalom. Ha megkeresnének olyan felkéréssel, hogy egyetlen mondatom sem lenne a mozifilmben, de csak én tudok egy jelenetet eljátszani, akkor is vállalnám. Feladatok vannak, amikben jól kell érezni magad, és nem szabad olyat csinálni, amibe bele vagy kényszerítve.

Feladatokra mond igent vagy nemet Fotó: Bielik István - Origo

Az elutasítást hogy éled meg?

A mi pályánk és a kudarcérzés szervesen összekapcsolódik. Mindennapos dolog, hogy elmész egy castingra, és nem téged választanak, nemet mondanak. Sokan abban a tévhitben vannak, hogy feltett lábbal ülünk, és válogatunk a televíziós show-műsorok és szerepek között. Nem így van. A válogatáson megmérettetünk tíz vagy harminc percben, aztán várjuk az értesítést, hogy számítanak-e a munkánkra.

Fel kell tudni dolgozni a nemleges választ úgy, hogy a saját magadba vetett hitedet ne veszítsd el.

Úgy állok hozzá, hogy a formátum, a lehetőség nem rám várt, de megadtam az esélyt. Sokszor kaptam nemet az életemben, ez hozzá tartozik ehhez a világhoz, és sokszor kaptam igent is, ami másnak nemet jelentett.

Van olyan dolog, ami hiányzik az életedből?

Sajnálom, hogy nem tanultam meg hangszeren játszani. Vannak bennem késztetések, hogy írjak zenét és dalszöveget, ehhez pedig hiányzik ez a tudás. Irigylem azokat, akik leülnek a zongora mellé, és előcsalnak egy új dallamot, hangszeren lehet igazán alkotni. Különösebben nem gondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha máshogy alakultak volna a dolgaim. Mindig vannak új álmaim és vágyaim, ezek nélkül nem is lehetne élni.

Ha épp nem tévéfelvételen vagy a színházban vagy, akkor mivel töltöd az idődet?

Igyekszem a családommal lenni, sok időt tölteni a kislányommal. Folyamatosan játszom vidéken, vannak budapesti előadások, a Heti Hetes felvételei és a szinkron, de nem tudok olyan fáradt lenni, hogy ne én vigyem reggel oviba, ha már este nem vagyok otthon. Most még megtehetjük, hogy egy-egy napot nem megy oviba, és velem van, de szeptembertől iskolás lesz, és akkor ez már nem fog menni.

És a sport?

Szerves része volt az életemnek, tizenöt éve rendszeresen futok, télen ugyan nem bírom rávenni magam, de most a napokban indult újra a szezon. Pont hétfőn mentem le futni a Margitszigetre, és amikor sétáltam át a hídon hazafelé, hihetetlen boldogságérzet kapott el, imádom az ottani levegőt, a nyugalmat.

A nyugalom megtalálásában, ha jól tudom, a vallás is sokat segített. Hogy ismerted meg a buddhizmust?

Mindig kerestem valamit, ami válaszokat ad a kérdéseimre. Erősen református családból származom, a nagymamám nagyon vallásos volt. Abban az időben, amikor a bátyámmal születtünk, nem volt divat a keresztelkedés, felnőtt fejjel - a nagymamám emlékére is - fölvettem a református vallást, majd amikor állapotos voltam a kislányommal, betértem Buddhához menedéket venni.

Nálam ötvöződik a két vallás, van egy erős istenhitem, mellette pedig hiszek Buddhában,

ami kicsit furán hangozhat, de én ebben találtam meg, amit kerestem. Amikor a Reggeliben dolgoztam, eléggé beszippantott a kereskedelmi televíziózás, és vágytam másfajta közegre. Egy feng shuival foglalkozó barátnőmet kerestem fel, aki a Buddhista Egyetemen tanított, három évet tanultam ott. Nem lettem hivatásos buddhista tanító, mert a diplomamunkát nem írtam meg, de jólesett nagyon, sokat kaptam ez idő alatt.

Sokat kapott a buddhizmustól Fotó: Bielik István - Origo

Buddhista elvonulásokon is részt veszel?

Eszméletlen élmény egy elvonulás, több alkalommal is részt vehettem ilyenen. Fura, hogy egy ismert ember is ott alszik harminc emberrel egy sátorban, és nincs más nála, csak a hálózsák meg ruha néhány napra. Különös dolgokat éltem át, volt, hogy öt napig csendben kellett lenni, egy szó nélkül éltünk, máskor nyitott szemmel meditáltunk a sátorban. Kemény volt, de szükségem volt ezekre, kicsit visszahúztak a média világából. Egyrészt reálisabban láttam ezek után a világot, másrészt remek önismeret. Szeretem a csillogó tévés világot, a kamerákat, stúdiókat, de nagyon jó, hogy van ilyen része is az életemnek, ez a kettő tart egyensúlyban engem.

Nemrégiben fehérneműs fotók jelentek meg rólad, a cég kért fel, hogy reklámozd a termékeit. Rögtön igent mondtál?

A kampány első része egy film volt tavaly, ami nagyon jól sikerült, akkor csak beszélgettünk a fehérneműkről. Egy percet sem gondolkodtam, amikor megkértek, hogy ezt ilyen formában folytassuk. Számomra jó érzés, elismerés, hogy egy ilyen márka az arcának választ. Tetszett az elképzelésük, a fotók nincsenek túlretusálva, megmutatják, hogy igazi, hús-vér nők vagyunk. Remek képsorozatok születtek, Liptai Claudiával pont azon nevettünk, hogy legközelebb nem a szép fehérneműs fotókon csodálkoznak majd az emberek, hanem már annyi idősek leszünk, hogy járókerettel pózolunk a kameráknak.

Régi vágyad vált valóra a napokban indult SufniVarázs nevű oldallal, vagy hirtelen jött ötlet volt?

Régóta tervezgetem, hogy létrehozunk egy online közösséget, a napokban pedig kezd valóra válni ez az álom SufniVarázs néven. Nagyon komplex dologról van szó, a cél egy olyan online közösség létrehozása, ahol érdekességeket lehet találni kézművességről, lakásfelújításról, trendekről, egészségről és szépségről. Dóri a társam a projektben, aki gyerekkora óta nagyon kreatív, szédületes tárgyakat varázsol egyszerű technikákkal, az én oldalam inkább a természettel kapcsolatos. Hiszek abban, hogy a nagyanyáink, dédanyáink tudtak gyógyító, szépítő praktikákat, néhányat mi is használunk a családban.

A közeljövőre tervezett LélekSufniról mit lehet tudni?

A következő lépés ennek az oldalnak a beindítása lesz, lényegében egy láthatatlan barátnő szerepét igyekszik majd betölteni. Nem megmondóember akarok lenni, aki tanító képében tetszeleg, hanem egy külső szemlélő, aki ha tud, segít. Negyvenévesen van tapasztalat a hátam mögött, és saját tapasztalatból tudom, hogy jó, ha egy külső szem ránéz a problémákra. Sokan nem tudnak vagy nem mernek kihez fordulni, talán az által, hogy egészen gyerekkorom óta látnak a képernyőn, van bizalom felém. Távolságtartó vagyok, de mindig szóba lehet elegyedni velem az utcán – az oldalon pedig a feladatom lesz, hogy egy jót beszélgessek azzal, aki megkeres.