Amikor az előbb a Madách téren készítettünk pár fotót, többen odajöttek, hogy beszóljanak valami – szerintük – vicceset. Sokszor előfordul ilyen? Sűrűn felismernek, megállítanak?
Pont itt a közelben történt egy vicces eset, odajött hozzám egy srác azzal, hogy mennyire szereti az előadásaimat, a legnagyobb rajongóm azonban a barátnője – akinek éppen szülinapja volt, és itt várta a srácot az egyik bár előtt. A fiú megkért, hogy köszöntsem fel a lányt, amit én meg is tettem, még a fülét is meghúztam, miközben ő döbbenten nézett. Amikor elindultam, annyit hallottam csak a hátam mögül, hogy a lány megkérdezi: ez meg ki volt? Többnyire pozitívak egyébként a visszajelzések, csak az éjszakai buszon fárasztanak le néha a túl lelkes fiatalok, de mindenképp jó, ha felismernek, hiszen azt jelenti, hogy néznek, követnek.
Meg is tudsz már élni a stand-upból? Nem kell mellette informatikusként dolgoznod?
Már nem kell, de ez nyilván fokozatosan alakult ki, ami az otthontól való elszakadást is megkönnyítette. Először havi egy fellépésem volt csak, közben otthon dolgozgattam, programoztam – aztán a következő hónapban már kétszer jöttem, és így tovább, míg nem egyszer csak már többet voltam itt, és eljött a költözés ideje.
Erdélyben vagy Romániában elképzelhetetlen lett volna egy hasonló karrier?
Erdélyben ugye alapból nem él annyi magyar, mint itt, románul meg nem beszélek olyan jól, mint ahogy illene. A mikrokörnyezetemben mind magyarok voltak, olyankor kellett csak románul beszélnem, amikor a boltba mentem, vagy valami hivatalos ügyet intéztem – ma már persze bánom, hogy nem tanultam meg jobban, mégiscsak egy extra tudás lenne. Stand-upolni biztosan nem tudnék románul, nagyon koncentrálnom kéne, amitől nem tudnék annyira jelen lenni a színpadon.
Angolul viszont stand-upoltál már, az hogy jött?
Amikor román környezetbe hívnak fellépni, ott is angolul szerepelek. Nem tudok jobban angolul, mint románul, de ha románul makogok, az ciki, hiszen ott nőttem fel – míg angolul vicces is tud lenni ugyanez. Valamennyire azért megtanultam New Yorkban az angolt, de nekünk Romániában az is jó edzés volt, hogy a tévében nem nagyon szinkronizálják a filmeket, a legtöbb eredeti nyelven, felirattal megy. Így a kiejtést is könnyebb elsajátítani.
New Yorkban mit csináltál?
Egyetemista voltam, Romániában pedig elég erősen szervezték azt a programot, hogy a hallgatók Amerikában tölthessenek három plusz egy hónapot – ami abból állt, hogy az első három hónapban dolgoztál, a negyedikben meg elköltötted a pénzt, amit megkerestél. Én kihasználtam ezt a lehetőséget, világot láttam, közben tanultam a nyelvet is. Persze ezek a munkák nem szakmai gyakorlatok voltak, mosogattam, mekiztem, étteremben dolgoztam.
Kiss Ádámmal készítettétek a Juróp Tour című websorozatot, ott az utazgatás során melyik ország tetszett a legjobban?
Inkább városonként, mint országonként néztem a helyeket, hiszen voltunk például Bristolban és Londonban is, ami mindkettő Anglia, mégis teljesen más, London nekem már túl nagy. Amszterdamot nagyon szerettem, barátságos, emberléptékű hely, nincsenek hatalmas épületek. Szép múzeumok is vannak, hiába csak a fűvel meg a kurvákkal azonosítja mindenki a várost. Nem mondom, hogy nem kell ezt-azt kipróbálni, de vannak a városnak más értékei is.
Ti is kipróbáltatok ezt-azt?
Persze, ha már legális, az ember meg kíváncsi. A füves süti átverés szerintem, megettem, ültem, de nem történt semmi, azon gondolkodtam, hogy vajon ezt is ugyanúgy le kellett volna tüdőzni, mint a cigit? A prostik inkább voltak ijesztők, mint szépek, de meg kellett őket nézni, ha már arra járt az ember. Ugyanúgy, ha elmész a Louvre-ba, megnézed a Mona Lisát, pedig ezerszer láttad már – még meg is csókolod, ha kretén vagy. A lényeg, hogy ami miatt egy hely ismert, azt szerintem mindenképp látni kell.
Ha már szóba kerültek a tudatmódosítók, az alkohollal hogy állsz? A Dumaszínházban sok piás sztori kering, de rád nem annyira jellemző, hogy ilyeneket mesélnél.
Igen, sokan szeretnek piás sztorikat mesélni, nekem erről nincs olyan sok történetem. Szoktam persze én is inni, néha jólesik kiereszteni a gőzt, és volt is, hogy megjártam, amikor vegyesen ittam mindent. Még sulisként kiszöktünk a haverokkal, hogy vegyünk a boltban valamit, de aztán az nem ízlett annyira, úgyhogy a maradékot odaadtuk egy kéregetőnek, és vettünk helyette mást. Kevertük még az után is, amitől másnap olyan rosszul voltam, hogy megfogadtam, soha többé nem iszom. Persze egy pár hétig vagy hónapig tartott csak az elhatározás.
Visszatérve a stand-upra, április 30-án lesz legközelebb önálló ested. Mit mondanál erről annak, aki nem látott még színpadon?
A Showder Klub-ban már biztosan láttak, amikor másokkal együtt lépek fel, ott mindenkinek jut tíz perc, más közös fellépéseken pedig húsz-harminc. Itt viszont kiélhetem magam, kétszer ötven percig csak én vagyok a színpadon, nagyobb ívű gondolatokat is megoszthatok, jobban ki tudok bontakozni, van idő a dolgokra.
Jobban is szereted ezt?
Olyan szempontból igen, hogy ide olyan közönség jön, amely kifejezetten rám kíváncsi. Más ez, mint, mondjuk egy céges buli, ahol lehet, hogy csak a marketingesnek vagyok a kedvence, a többiek pedig jobban érdeklődnek a svédasztal iránt. Persze az ilyen fellépés sem feltétlenül rossz, mert kihívás, ami formában tart. Egy ilyen helyzetben állandóan harcolni kell, sosem lehet ellazulni, mert akkor a nézők már elkezdenek beszélgetni, szóval sokat lehet tanulni az ilyen fellépésekből is. És van, hogy az ember ilyenkor könyvelheti el a legnagyobb sikereket is. De ezek persze sarkalatos helyzetek, a leggyakrabban a céges rendezvények is élvezetesek, nemcsak a közönségnek, de nekem is.
Van olyan közönség, amellyel egyáltalán nem tudsz mit kezdeni?
Pont a napokban volt egy kerek évfordulóm, az 1024. fellépésem, az eddigiek közül pedig volt pár olyan, amely menthetetlen volt. Harcoltam, küzdöttem, de egy idő után eljutottam oda, hogy tényleg értelmetlen, nem érdeklem a közönséget. Nem is a bekiabálós közönség a legrosszabb, hanem amelyik leszar. Képzeld el, léptem fel úgy diszkóban, ahova nem tettek le székeket, csak néhány bárpultszerű asztalt, sötét volt, és még a zene is ment valamiért, én meg úgy álltam ott a színpadon, hogy a hangosítás inkább felém volt fordítva. Húszan így is előrejöttek, de ők se hallottak, mögöttük meg állt a hatalmas tömeg, beszélgettek, jöttek-mentek az emberek.
Az erdélyi közönség más egyébként valamiben, mint az itteni?
Ezt sokan megkérdezik, épp ezért sokat is gondolkodtam már rajta, de azt kell, hogy mondjam, nem. Itt is, ott is ugyanazokon nevetnek, a különbség csak az, hogy vannak szavak, amiket itt vagy ott nem értenek. Például a ragasztószalagra itt azt mondjuk, hogy cellux, otthon meg szkocs. A répa meg murok, amire a párom először azt hitte, románul van. De ezeket ki lehet küszöbölni viszonylag hamar, illetve vigyázni kell a helyi aktualitásokkal is, mert nem biztos, hogy egyik helyen tudják, hogy máshol a közéletben mi történik épp.
Te mennyire figyelted annak idején az itteni híreket?
Én mindig inkább errefelé fordultam, ha például repülővel mentem valahová, budapesti indulást néztem, nem bukarestit, pedig nagyjából egyenlő távolságra volt tőlünk a két város. Apukám is rendszeresen nézi a magyar híradókat, persze a román tudósításokkal együtt, de mindenképp képben akar lenni az itteni helyzettel. Szerintem jobban képben is van, mint én, aki már régóta itt élek.
Mi az első emléked Budapestről?
Nem sokkal a felszabadulás, 1989 után egy-két évvel jártam itt először. Debrecenen keresztül jöttünk, ott megálltunk egy-két napra egy ismerősnél. Ott láttam először G. I. Joe-figurát, ami nekem döbbenet volt: addig csak fröccsöntött műanyag katonáim voltak, amelyek néztek egy irányba, nem lehetett velük semmit sem csinálni, ennek meg ide-oda hajlott a karja, hatalmas élmény volt. A másik, ami nagy hatással volt rám, az a Family Frost kocsija, ahogy zenélve ment körbe a városban. Budapesthez, ami nagyon köt, és amit most is fel tudok eleveníteni, az a metró szaga, az a sajátos illat. Nekem ez Budapest szaga, ha néha lemegyek a metróba, ma is felidézi azokat az emlékeket, amikor először jártam itt a családdal. Emlékszem, mekkora élmény volt, hogy amikor két vagy három év múlva újra jöttünk, már elértem a kapaszkodót.
Most a barátnőddel élsz itt?
Igen, vagyis már a menyasszonyom, júniusban házasodunk.
Gratulálok! És milyen esküvőt terveztek?
Amilyet a lány elképzel, mint mindig. Az elején úgy éreztem magam, mint egy biodíszlet, akinek csak le kellett csekkolni a ruháját, miközben én ugye nem is láthatom az övét. De ezt elfogadtam, mostanra bele is jöttem, már nekem is van kedvem az egészhez. A zöldbe szerveztük ki, hogy ne valahol a városban, betonon kelljen házasodni. Egy eldugott kis részen lesz az esemény, frissen nyírt füvön, sátorban.
Hogyan ismerkedtetek össze?
A csodálatos iWiW-nek köszönhetően. Látott engem a tévében, és úgy gondolta, hogy ír nekem – sokan mások is voltak ezzel így, de ő volt az, aki szimpatikus volt és kedves, meg lazán is írt, úgyhogy megvolt az alap az első találkozásra. Utána randi randit követett, egymásba szerettünk, és most össze is házasodunk.
Ezek szerint lehet a stand-uppal csajozni?
Ó, persze, lehet. Konkrétan a fellépés után nem nagyon szoktak odajönni, de sokan írtak már nekem, akkoriban az iWiW-en, az volt a menő. Az előző barátnőmmel is ott ismerkedtünk meg, csak aztán nem jött össze annyira a dolog. A stand-upban az a jó, hogy őszinte műfaj, nincs meg az a rajongói viszony, ami egy színésznél vagy a rocksztárnál: tulajdonképpen magadért szeret meg, aki megszeret, hiszen a te történeteidet, a te gondolataidat hallja, még ha azokat kicsit másként is adod elő, mint azt egy asztaltársaságnál tennéd.