A hetvenes, nyolcvanas években állandóan jelen volt a képernyőn, manapság már jóval kevesebbet látni. Felismerik ma is az utcán?
Akikkel kirándulások során találkozom, azok mindig, miután ez egy viszonylag szűk réteg Magyarországon. De persze egyre kevesebben ismernek fel, ahogy egyre kevesebbet vagyok a képernyőn. A rekedt hangomról könnyebben eszébe jutok a nézőknek, volt olyan is, hogy Ausztriában síszemüvegben álltam a pályán, úgy beszélgettem valakivel, amikor odajöttek szlovákiai magyarok, azzal a kérdéssel, hogy csak nem a Juhász Árpádhoz van-e szerencséjük.
A 80. születésnapját mivel töltötte?
Van egy Kecske-hegy nevű régi kőfejtő Óbudán, már ötven éve oda járok születésnapot ünnepelni.
A Szépvölgyi út végén kell bemenni a helyre, teljesen függőleges sziklafalak veszik körül, rendkívül zárt, ami ad egy intim hangulatot. Idén százan voltunk, pedig nem szerveztem semmit, csak úgy jöttek az emberek. Miután száz ember nem fér el egyetlen tábortűz körül, a vége az lett, hogy három gócpont alakult ki, én pedig vándoroltam a baráti és családi körök között.
Másnap a családomnál voltam kint Pilisszentivánon, készítettek egy video-összeállítást azokból a családi emlékekből, amik egyáltalán megmaradtak – mert azért nyolcvan év alatt sok minden elkallódott. Nagyon megható volt, ahogy az unokáim és a gyerekeim összegyűltek, és együtt néztük ezt a filmet.
Volt hivatalos ünnepség is? A TV2 készült valamivel?
Meghívtak a Mokká-ba, és bár sejtettem, hogy ennek köze lesz a születésnapomhoz is, egy teljesen komoly témával kezdtünk. A szén-dioxid emissziójáról volt szó, a közelgő párizsi konferencia (a COP21, az ENSZ 21. klímakonferenciája – a szerk.) kapcsán, amelyre Al Gore korábbi amerikai alelnök felhívására egymilliárd támogató üzenetet várnak az interneten. A köztársasági elnöki hivatal más közszereplőkkel együtt engem is felkért egy üzenetre.
Szóval
komolyan vettem az egészet, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a két műsorvezető nem rám néz,
hanem folyamatosan kifelé tekinget. Az lett a vége, hogy Yvonne Dederick (a TV2 társtulajdonosa, ügyvezető igazgató, itt interjúztunk vele – a szerk.) betolt egy kis kocsit, amelyen egy földgömböt mintázó, óriási torta volt, a tetejére pedig még engem is rátettek marcipánból. Megható volt ez is.
A FEM3 közben összegyűjtött egy csomó régi fotót, hogy miként néztem ki kétévesen, vagy amikor kiscserkész voltam – kiderült, hogy az egyik fülem nagyobb volt, mint a másik, csak később egyenlítődött ki a küzdelem. Az Aktív is leadta azt az anyagot, amit fent forgattak a Kecske-hegyen, szóval aznap még a csapból is én folytam.
Annak idején hogy került a TV2-höz?
Az egyik alapítója voltam. 1997 nyarán már itt voltam, többekkel együtt terveztük az őszi műsorstruktúrát. Az első időszakban én voltam az a főszerkesztő, akihez a filmek és a hírműsorok kivételével minden más tartozott – ami akkor embertelen nagy feladat volt.
Technikailag is kérdéses volt, hogy október 4-én kimegy-e majd a kép,
azon kevesek közé tartoztam, akik szorongva figyelték, sikerül-e az első adás.
Most épp mi a napi munkája a csatornánál?
A hivatali munkám az, hogy a siketek és nagyothallók számára feliratoztassam a teletexten a TV2 műsorait. Itt inkább az élő adások a problémásak, arra van egy nyolcfős csapatom, a filmek, sorozatok és más, előre gyártott műsorok feliratozását egy angol cég, a Broadcasttext végzi. Az anyagi részért és a kapcsolattartásért vagyok felelős, a TV2 pedig – kvázi gesztusként – megengedi, hogy közben filmeket is készítsek.
Jelenleg 65 filmem forog a TV2-n,
jobbára szombaton és vasárnap reggel, ami nem a legjobb idősáv, de azért kialakult egy nézői tábora. Ezeket a filmeket kivétel nélkül a szabadságom alatt, saját kamerámmal forgattam, és az utakat is én finanszíroztam, a TV2 a vágókapacitást biztosítja számomra, és, ami a legfontosabb, az idősávot.
Ezek ismeretterjesztő filmek, vagy inkább útifilmek?
Félig ez, félig az. Az a helyzet, hogy önmagában a geológiából nem lehet ismeretterjesztő filmet csinálni, mert ebben a témában jóformán csak a tűzhányók meg a földrengések érdeklik az embereket. Meg a dinoszauruszok.
107 országban jártam eddig, és óhatatlanul érdeklődtem az ott élő emberek iránt is.
Hogyan élnek? Mit esznek? Milyen az ottani családmodell? Milyen a vallásuk? Ezekből a kérdésekből állt össze az útifilmes sorozat.
Van olyan hely, ahová nagyon szeretett volna elmenni, de nem jutott el?
Az Antarktiszra már nem fogok eljutni, pedig voltam már nagyon közel hozzá. Volt olyan pillanat a Magellán-szorosnál, Punta Arenasban, Chile déli részén, amikor, ha lett volna nálam még száz dollár, átmehettem volna az Antarktiszi-félszigetre. De nem volt, úgyhogy haza kellett jönnöm.
Az Antarktiszra egy magyar ember, Csejtey Béla miatt szerettem volna eljutni,
aki nekem osztálytársam volt a gimnáziumban, később az egyetemre is együtt jártunk egy ideig – csak aztán ő 1956-ban kiment az Egyesült Államokba, és az amerikai geológiai szolgálatnál, a USGS-nél lett kutató. Mindig hideg vidékeken járkált, Alaszkában és az Antarktiszon is volt többször, utóbbi helyen az amerikaiak el is neveztek róla egy addig névtelen pontot. Ez a Mount Csejtey, ahová jó lett volna kitűzni egy kis magyar zászlót, de ez valahogy nem jött össze.
Mindig sátras, hátizsákos turista volt, vagy aludt azért néha hotelben is?
Kilencven százalékban hátizsákkal, bakancsban jártam a természetet,
általában sátorban aludtam a kalandozásaim során. Nagyjából huszonöt könyvet írtam, az egyiknek az a címe, hogy Sátorral az Egyesült Államokban. A kisebbik lányom akkor tízéves volt, negyven nemzeti parkot sátraztunk vele végig. Gyönyörű nyár volt.
Nagyon érdekes volt számomra, hogy a gyerek mire reagál, mi fogja meg a legjobban, más, mint engem. Nem akartam nagyon befolyásolni, de adtam neki egy diktafont, hogy amikor kedve van, mondja rá, hogy mi tetszett neki. Végül hat hatvanperces kazetta telt meg, ezeket aztán elvittem magammal a Pamírra egy hegymászó expedícióra. Ott az alaptáborban az embernek sok ideje van, volt időm visszahallgatni az anyagot, és írtam is belőle egy gyerekkönyvet, az a címe, hogy Kati Amerikában.
Szokott ma is kirándulni?
Persze, minden hétvégén, de azért komolyabb hegyeket már nem másznék meg.
Legutóbb a Nagy-Hideg-hegyen és a Csóványoson bóklásztam a Börzsönyben,
de ez inkább csak karbantartás, miközben az erdei lét hangulata még mindig vonz.
Mi a legszebb emléke, ami természeti környezethez kötődik?
Talán az, amikor végeztem a Stanford Egyetemen egy forgatással, beültem a bérelt autómba, és felmentem a Sierra Nevadába. Az ott található hegyi mamutfenyők a világ legnagyobb tömegű élőlényei, három nagy ligetben élnek, a Sequoia, a Kings Canyon és a Yosemite nemzeti parkokban.
A Sequoia és a Kings Canyon határán van egy bungalótelep, ahol nyáron soha nem lehet helyet kapni, én azonban november végén voltam ott, rajtam kívül egy lélek nem járt arra. Az évszak és a kétezer méteres magasság ellenére iszonyúan jó idő volt, egy szál pulóverben mászkáltam, éjszaka pedig lementem az egyik mamutfenyőligetbe, a Grant-ligetbe.
Fantasztikus volt ott üldögélni a hatalmas fák között, amelyeket csak a hold világított meg.
Amerika mindig ilyen nagy szerelem volt?
Az indián kultúra miatt igen. Már 1941-ben kiscserkész lettem – vagy, ahogy akkor hívtak minket, farkaskölyök –, minden hétvégén kirándultunk, megismertük a fákat, köveket, virágokat. 1948-ban megszűnt a cserkészet, mi pedig átvedlettünk indiánokká. Akkor kaptam az indián keresztségben a Kóborló Farkas nevet, amihez a mai napig igyekszem hű maradni.
A huron törzshöz tartozónak vallottuk magunkat, de később már ezt nem nagyon emlegettük, mert ahogy jobban beleástuk magunkat a témába, kiderült, hogy a huronok egy roppant véres, skalpolós társaságot alkottak. Igaz, a maga törzse, az apacsok (az interjút Apats Gábor készítette – a szerk.) sem volt egy szelíd népség, az indiánok közül ők harcoltak a legtovább a fehérek ellen, nagyon nehezen adták meg magukat.
Itthon sem volt egyébként veszélytelen dolog ez az indiánosdi, hiszen
abban a rendszerben mindenki ellenségnek számított, aki nem fért bele abba a rigid keretbe, amit az ifjúságnak szántak.
Az őrsvezetőnket, aki felnőtt létére indián fejdíszt hordott, szervezkedés miatt el is vitték Recskre, utána meg Várpalotára rabnak, csak 1956-ban szabadult. Aztán disszidált Németországba.
Amikor először visszajött Magyarországra, valamikor a kilencvenes években, elvittem őt azokra a helyekre a Pilisben, amelyek egykor nagyon kedvesek voltak nekünk. Felvettem vele két harmincperces interjút is, indulat nélkül, egy baráti beszélgetés keretében elmondta, hogy mi történt vele, de eddig nem volt egy csatorna sem, amelyik leadta volna – pedig talán szükség lenne rá, egy mai fiatalnak felfoghatatlanok ezek a dolgok.
Hogy engedték ki külföldre annak idején?
Akkor még nem utaztunk, csak Magyarországon belül. Az egyetemre 1953 és 1958 között jártam, ott
úgy tanultunk vulkánokról, gleccserekről, magashegységekről, hogy nem mehettünk el megnézni azokat.
Nemcsak, hogy nem utazhattunk ki egy vulkánhoz vagy egy gleccserhez, de reményünk sem volt, hogy valaha is láthatunk ilyet.
A tévézés hogy jött az egyetem után? Hogy emlékszik az első szereplésére?
Olyan volt, mintha egy kútba estem volna bele. 1960 nyarán volt, pont júniusban, vagyis – most gondolok bele – éppen 55 éve. Azért ez elég ijesztő, főleg, hogy a mondás szerint a tévében minden év duplán számít. De a lényeg, hogy a tévébe a Ki miben tudós? című földrajzi vetélkedővel kerültem be.
Akkor már voltak rádiós előadásaim, Rockenbauer Pált az egyetemen kívül onnan is ismertem – ő hívott fel ezelőtt 55 évvel, egy hasonlóan meleg nyári napon azzal, hogy a Ki miben tudós? elődöntőit vezető tanár, Abella Miklós megbetegedett, be tudnék-e ugrani helyette a döntőre.
Még életemben nem jártam a tévében, ráadásul az előző éjszaka a kettes stúdió leégett, úgyhogy
az élő adást úgy kezdtem, hogy még négykézláb húzkodták előttem a munkások a szénné égett kábeleket
– csak persze ezt a kamera nem mutatta. Közben iszonyatosan meleg volt, akkor még nem volt légkondi a stúdiókban, a lámpákkal együtt tényleg ötven fok volt, mint most Indiában, ahol halnak meg az emberek. Én túléltem, és aztán ott ragadtam.
Mi jött ezután?
Kezdetben főleg gyerekműsorokat készítettem, Rockenbauer Palival indítottunk gyermekexpedíciókat is, az egy jó időszak volt. A hetvenes évek derekán megalakult a tévés szabadegyetem, ott a földtudományok szempontjából főszereplő voltam, aminek nagyon örültem is, mert a geológiától nem akartam elszakadni. Ott vált ismertté Magyarországon a lemeztektonikai elmélet is.
1981-ben aztán kaptam egy önálló műsort is, a Kalendárium-ot, ami olyan tizennégy évig ment. Élő adás volt, és az akkori körülmények között interaktív is:
egy rossz telefonon keresztül tudtak bekapcsolódni a nézők.
Mindennapi tudományos műsor volt, én voltam az állandó házigazda, Vágó Pista, Radványi Dorottya és néha Sugár Ági váltották egymást műsorvezetőként.
1986-ban adtam be a derekamat, otthagytam a Természettudományi Stúdiót, ahol tizenhat évig voltam igazgató, és elmentem főállásba az MTV-be. Az akkori művelődési főszerkesztőség egy mamut volt, százan dolgoztak ott, ebből kaptam azt a szeletet, ami a természettudományra vonatkozott – hozzám tartozott a műfaj zászlóshajója, a Delta is.
Mennyire nőtt meg a geológus szakma utáni érdeklődés, miután ön feltűnt a képernyőn?
Nem akarok nagyképű lenni, de
több százan vannak olyanok, akik az én hatásomra váltak földrajzkutatóvá vagy geológussá.
Mindeközben a szakma sem vetett ki azért, mert televíziós lettem. Tiszteletbeli tagja vagyok például a Magyar Földtani Társulatnak, a szakma inkább értékelte, hogy népszerűsítem az amúgy nehezen emészthető geológiát.
Melyik tévés korszakra emlékszik a legszívesebben? Volt olyan műsor, amelyik kifejezetten kedves önnek?
Az aranykorunk a rendszerváltással érkezett el, akkor az MTV egész belső struktúrája átalakult, megjelentek a produceri irodák, amelyeknél lehetett pályázni különféle műsorokra. Ekkor készítettem egy sorozatot a magyar származású tudósokról, egy szál kamerával kimentem két hónapra az Egyesült Államokba és Kanadába, végigjártam a neves egyetemeket.
Jártam az akkor friss Nobel-díjas Oláh Györgynél, aki Los Angelesben tanított az UCLA-n, elmentem a Berkeley-re is egy Somorjai Gábor nevű fizikokémikushoz, aki akkora nagy ember volt, hogy már csak a súrlódással foglalkozott, erre építettek fel neki egy tízemeletes kutatóintézetet. Beszéltem egy Müller Iván nevű mérnökkel is, aki már a kilencvenes években óriási eredményeket ért el az intelligens közlekedés területén.
Nagyon jó koponyákkal találkoztam, és a többségük nagyon szépen beszélt magyarul.
A legszebben Bay Zoltán, aki a humánumáról is híres volt, az Egyesült Izzóban ő bújtatta a háború alatt a zsidó munkatársakat. Itthon a Tungsramnak volt a vezető tudósa, aztán Washingtonban élt, ő volt az első ember, aki a Föld és a Hold közötti távolságot lemérte radarral – az a címe a könyvének, hogy Aki letapogatta a Holdat.
Aranyos, jó humorú öregúr volt,
mindig egy általa életelixírnek nevezett katyvasszal itatott,
azzal a szöveggel, hogy aki ezt issza, örökké él. Whiskey-ben feloldott élesztő volt – az íze egészen szörnyű –, de talán mégis volt benne valami, hiszen Bay Zoltán 92 évesen halt meg, és én is még itt vagyok.