Hogy tetszik az új munka?
Lilu: Ez maga a valóság, csak egy másik vetülete, mint amihez eddig szerencsém volt. Azok a hús-vér emberek, akikkel az elmúlt években dolgoztam, szívesen szerepeltek, és nem zavarta őket, ha az emberek beleláttak az életükbe.
A Keresem a családom! szereplői sok éve mélyen őrzött titkaikat, fájdalmaikat, szégyenüket osztják meg velünk.
A műsor lényege, hogy jelentkezik valaki, aki keresi az évtizedek óta nem látott szüleit, testvérét, gyermekét, mi meg igyekszünk megtalálni, és összehozni egymással őket, és persze ott vagyunk a találkozás nagy pillanatában.
Hogyan kerültetek egy csapatba?
Máté Kriszta: Az RTL mindenképpen szerette volna képernyőre tűzni a Keresem a családom!-at. Ez leginkább dokumentum- vagy oknyomozó műsor, ezért olyan gyártót, műsorvezetőt akartak, akinek nem idegen ez a műfaj. Lilu a műsorvezető, Hadas Kriszta a főszerkesztő, én pedig a produceri teendőket látom el.
Hadas Krisztina: Sok országban fut, van, ahol Long lost family, máshol Find my family a címe. Adták Hollandiában, Ausztráliában, Oroszországban, Németországban, Izraelben, számos helyen. Mi pedig minden verziót ismerünk, természetesen.
M. K.: Mindegyik országban más egy kicsit ez a műsor, nekünk is tudni kell, mi való a magyar tévézőknek. Van, ahol egy, máshol két műsorvezetővel készül. Van, ahol sok a megrendezett jelenet, a kényes helyzeteket nem bízzák a véletlenre. A magyar verzióban csak valódi szituációk lesznek. Már most tudjuk, hogy olyan megindító pillanatokat láthatunk, amelyeket nem kell dramatizálni.
Lilu: Hetek óta meséljük egymásnak a legkülönfélébb emberek legbelsőbb titkait, történeteit. Az egész stáb, és én is a hatásuk alatt vagyok.
Hihetetlen, hogy Magyarországon szinte minden családban akad egy régóta nem feszegetett ügy,
amelyben valaki okkal, de leginkább ok nélkül haragszik a legközelebbi hozzátartozójára, sok év elteltével már nem is igen tudja, miért. Nagyon meglepő, hogy általában a szülők néznek szembe legnehezebben azzal, hogy elhagyták a gyereküket, még akkor is, ha a gyerek nem haragszik rájuk.
Úgy hallottam, hogy kimozdul a produkció Magyarországról, nem csak itthon forgattok. Hová megy a stáb?
Lilu: Volt, akit Európa egy távoli szegletében találtunk meg, de más kontinensekre is el kell majd utazni. Ausztrália, Afrika, Amerika is célpont lehet. Magyarországon rengeteg család szakadt szét a háborúban, az ötvenes években, a rendszerváltáskor, vagy a rengeteg válás, örökbeadás miatt.
Gondolom, nem a Facebookon keresgélitek a régóta elveszett rokont. Milyen módszerek vannak?
H. K.: Valóban, ezekben a történetekben olyan kétségbeesett, szomorú emberekről van szó, akik évtizedek óta nem találják mondjuk az örökbe adott testvérüket, aki a világ másik pontján, más néven él, így nincs hozzá út közösségi portálon keresztül sem.
Sokakat születésükkor elhagytak, vagy örökösödési viszály dúlt szét családokat,
netán az új házastárs nem akarta a régi gyereket, a legcifrább sztorik, ki sem lehetne ilyeneket találni. De közös mindegyikben, hogy az egyik szereplő szeretne megbocsátani vagy szembenézni múltbéli tettével. Akit pedig 2015-ben nem találni a Facebookon, azt nekünk is nehéz lokalizálni.
M. K.: Egy-egy ügyön a lelkes szerkesztői csapatunk több tagja hetekig dolgozik, anyakönyvi hivatalba, bíróságra szalad adatokért, vagy odautazik, hogy személyesen nyomozza ki, hogy az illető hova költözött, ki tud segíteni a nyomára bukkanni, netán hogy egy-egy családtag személyesen mondjon el olyasmit, amit telefonban nem lenne képes.
Milyen sztoriból van sok?
H. K.: Nagyon sok elhagyott gyerek keresi a szüleit, és sok a disszidenstörténet. Volt olyan apa például, aki sok éve elment, senki sem tudta hová, mi pedig egy nagyon távoli országban találtuk meg. Volt, akit kerestek, de meghalt, és senki sem tudta, hogy lett új családja – ebben az esetben a segítségünket kérő ember apát keresett, de testvért találtunk neki. Ha mindketten akarják, összehozzuk őket.
Lilu: Egészen szívbe markoló telefonhívások, üzenetek vannak. Sokáig tudnám mesélni, és nagyon össze kell szednem magam, hogy megértsem, meg akarjam érteni. Mondjuk, amikor egy anya nagyon régen elhagyta a kislányát, aki azóta már felnőtt, ő pedig hetvenéves. A gyerek nem haragszik rá, szívesen találkozna vele.
Mi megtaláljuk az anyát a világ másik végén, de őt nem érdekli a saját múltja, a lánya, és le is ráz minket.
Lélekpróbáló példák vannak.
H. K.: Iszonyatosan nehéz szembesülni azzal, milyen volt, mit tett az ember negyven éve. Sokakban egy ilyen megkeresés éppen ezért agresszivitást vált ki. Sokan képtelenek szembesülni, visszanézni.
Hányan vagytok a stábban?
MK: Az alapstáb 10-12 fő, végig ugyanazok az operatőrök, a technikusok, a külsőben pedig családfakutató cég, civilszervezetek és mások.
Hány rész lesz?
MK: Heti műsor ősztől..., ha sikeres, sokáig megy majd. Az RTL Klubon lesz, este, pontos időpontot még nem tudunk.
Hogyan épül fel egy adás?
HK: Egy epizód két sztori. A két történet párhuzamos építkezik, amíg eljut a csúcspontig. Mindegyik történetben mindkét fél elmeséli a múltat a saját szempontjából.
Nektek van olyan rokonotok, aki él, de eltűnt?
M. K.: Nálunk nincs ilyen a családban, de elképesztő, hogy amióta ezen a műsoron dolgozom, és erről mesélek az ismerőseimnek, szinte mindenkinek van. Sok a haragtartó ember Magyarországon, semmiségen összevesznek, és képtelenek túltenni magukat rajta. A történelem sok mindenre magyarázatot ad, a nagyvonalúság nemigen jellemző az emberekre, és keveseket segít át a dacon a szeretet.
Lilu: Nálunk sincs elveszett rokon, sőt, a miénk nagyon nagy és összetartó család. Talán épp ezért áll ez a műsor közel a szívemhez. Mi nyaralni is negyvenöten járunk családilag, és mindenki mindent tud a másikról.
Van általános üzenete a műsornak?
Lilu: Nagyon ki vannak éhezve az emberek a pozitív üzenetekre, és mi megpróbálunk ilyeneket adni. Szeretnénk, ha az emberek nagyvonalúbbak lennének, megpróbálnának szembenézni a múltjukkal, befogadóbbak lennének azokkal, akik évtizedek óta várnak rájuk. Hátha párhuzamot vonnak a saját életükkel, és segítünk olyanoknak is, akik csak nézik a műsort.
Ez nem békülőshow lesz, ez más műfaj. Nincs stúdió, mindenkihez elmegyünk.
H. K.: Nem az a cél, hogy vígan elszaladjanak kéz a kézben a naplementébe, nem is lesz könnyű dolga Lilunak. Neki mediátorként kell jelen lennie olyan esetekben is, amelyeken egy pszichológusnak ötévnyi munkája lenne, annyi fájdalom van ezekben az élettörténetekben! Azt tapasztaljuk, hogy sokaknak felszabadító érzés erről beszélni, mi meg segítünk abban, hogy az első lépést megtegyék.
Lesz adás hepiend nélkül, kudarccal?
M. K.: Lehet, hogy lesz, még nem tartunk itt, minden képlékeny, sokan nem adják magukat egykönnyen, és az is lehet, hogy valaki hiába érzi magát képesnek a találkozásra, az utolsó pillanatban összeomlik.
És olyan rokonotok van, akinek nem tudtok megbocsátani, vagy elfelednétek örökre?
Lilu: Nekem nincs ilyen.
M. K.: Nálunk sincs. Érdekes, hogy Lilu is, Hadas Kriszta is, én is anyák vagyunk, családban élünk, talán emiatt, talán másért, de hasonló empátiával figyeljük ezeknek a történeteknek az alakulását. Minden megnyilvánulásunkkal tisztességesek vagyunk azzal, akit megkeresünk, pedig időnként könnyebb lenne adagolni az információt, hiszen nehéz dolgokat kell közölnünk. Nem hazudunk senkinek.
H. K.: Nem törjük rá senkire az ajtót, nem hazudjuk azt, hogy a Svájcban élő magyarokról forgatunk, nem vádaskodunk, és nem ítélkezünk.
M. K.: Szerintem a forgatások során sokszor nemcsak a családtagok sírnak majd, hol örömükben, hol bánatukban, hanem olykor a műsorvezető vagy az operatőrök is. Féltem is Lilut...
Lilu: Én azért edzett vagyok!
M. K.: A legtapasztaltabb profi műsorvezető is elérzékenyül olykor, látom a külföldön sikeres adásokból. Amúgy nem leszünk erőszakosak, addig megyünk el, ameddig a családtagok engedik. Ha valaki nem akar megbocsátani harminc év után, rábeszélni nem tudjuk, nem akarjuk.
Hogy néz ki egy napotok?
H. K.: Holnap például elmegyünk három magyar faluba, hogy személyesen, kamera nélkül beszélgessünk az eltűnt rokonokról családokkal. Ahhoz, hogy őszinték legyenek, a szemükbe kell néznünk. Becsengetek, leülünk, emlékeket elevenítünk fel... és lehet, hogy sose lesz belőle tévében leadható történet. Ha nem érzi meg az az ember, hogy Lilu tényleg kíváncsi rá, akkor biztosan nem nyílik meg.
Személyesen, telefonon vagy e-mailben könnyebb nektek elsőre felkeresni valakit?
H. K.: Változó, a helyzettől függ, de az e-mail is működhet első körben. Van olyan, hogy van egy külföldi címünk – ilyenkor muszáj odamenni valakinek, személyesen. Azt kell először végiggondolni, kihez miképp közeledjünk. Két elveszett testvérnél könnyű a dolog, mert örömhírt hozunk mindkettőnek, de ha titkolnivalója van valakinek, akkor sokkal nehezebb.
Egy brit adás:
Miért te kaptad a műsort? A Házasodna a gazda ehhez képest egy falusi, romantikus álidillnek tűnik.
Lilu: Nyilván úgy látják, hogy meg tudom csinálni. Hangulatában talán jobban hasonlított ehhez, mint pár korábbi műsor, amit én vezettem. Ott is sok volt az előkészítő munka, sokat kellett beszélgetni a résztvevőkkel, megtudni, hogyan működnek. A Való Világ persze teljesen más, ott csak percek jutottak erre.
Ez alapvetően női műsornak tűnhet, bár a legtöbb országban együtt nézi a család, és van, ahol férfi a műsorvezető.
A Gazdának nem lesz folytatása?
Lilu: Az RTL is kap még leveleket, és engem is megállítanak a mai napig, hogy mi van Tomi gazdával. Nézett műsor volt, de nem tudok arról, hogy új vagy régi szereplőkkel folytatódna.
Inkább a férfiakkal vagy a nőkkel találod meg gyorsan a hangot?
Lilu: Szerintem mindenkivel. Én könnyen kommunikálok, mert megvan bennem az érdeklődés. Teljesen mindegy, hány éves, milyen nemű az illető. Ebben a műsorban sem tudnék részt venni, ha érzelmileg nem hatna rám.
M. K.: Lilu rengetegféle műsorban részt vett, nagyon jól megtalálja a hangot az emberekkel. Nem közszereplőkkel és nem celebekkel beszélget ebben a műsorban sem. Mi is csak most ismerkedünk, de azt látom, hogy vadidegenek könnyedén megnyílnak neki. Őt valóban érdekli az emberek sorsa, ezért olyat is elmondanak neki, amit a közvetlen rokonaiknak sem.
Egy nemzetközi promó:
Mikor kezdtek forgatni?
H. K.: Pár héten belül. A kutatás nagyon nehéz rész, de idővel rájön az ember, milyen metódusok vannak, és picit gyorsabban megy a keresés.
A bonyolult az, amikor már megvan a telefonszám a kezemben, és fel kell hívnom az illetőt.
Mondok egy példát: meg kell keresnünk egy testvért, akit örökbe fogadtak. Ha megvan, akkor is előbb meg kell tudnunk, hogy ő tud-e arról, hogy fogadott gyerek, ehhez viszont fel kell kutatnunk a szülőket, és megtudakolni tőlük. Mert ha ők nem mondták el a gyereknek, hogy örökbe fogadták, akkor nekünk sincs jogunk ehhez. Lehet, hogy három hét munkája válik semmivé.