Tóth Vera: Nem a hang a fontos, hanem a sztori meg a jó fenék

Tóth Vera

Több mint tíz évvel ezelőtt ismerték meg az emberek, ez idő alatt a bulvárlapok egyik kedvenc célpontjává vált. Nem bánja, hogy egy tévés tehetségkutató indította el a zenei pályán, azt viszont nem érti meg, hogy miért aggatnak emiatt negatív bélyeget rá. Tisztában van vele, hogy miért nem juthatott ki az Eurovízióra, azért pedig máig küzd, hogy a Petőfi rádió játssza a zenéjét. Tóth Vera évekig deperszonalizációs zavarban szenvedett, most már azonban jól van, könyvet írt, és bátran felvállalja a véleményét – legyen szó szakmai széthúzásról vagy társadalmi problémákról. Az énekesnő az Origónak mesélt.

• A Megasztár után olyan hiányérzete volt, hogy majd beleőrült.
• Nem szabadna bélyegeket nyomni senkire – véli.
• Ha ritkábban kerülne képernyőre tehetségkutató, művészeti szempontból is lenne értelme.
• Úgy gondolja, idővel drasztikus lépéseket kell tenni a migránsügyben.
• Egyszer pánikrohamot kapott egy fellépésre menet, és mentőt kellett hívni.
• Bízik abban, hogy könyve elolvasása után is szeretni fogják.

Az elmúlt időben többször lehetett olvasni arról, hogy nem vagy jól, pszichiátrián is jártál, kezelésekre szorulsz. Mi igaz ezekből?

Nem jártam pszichiátrián. Ez a sztori négy éve történt, de a bulvár azóta is előszeretettel húzza rám a depressziós duci lány imidzsét. Nem értem, miért csinálják. Úgy, ahogy bárki mással is előfordult már, hosszú évekig széllel szemben mentem, de rájöttem, hogy nem az a helyes út, amin haladok. Mindent, ami ösztönösen jött, csírájában elfojtottam, mert nem voltam biztos magamban. A megérzéseket, a lelki oldalamat teljesen elnyomtam a hétköznapokban, a színpadon pedig mindig elő mertem hozni a lelkem mélységeit. Érdekes volt.

Nem értettem, hogy mi a franc bajom van, állandóan szenvedtem.

Kínlódtam. Azt hittem, nekem nem jár az élet jó oldala, még annak ellenére sem, hogy megnyertem a Megasztár-t. Sorozatosan elcsesztem a magánéletem. Azt éreztem, hogy a boldogság a szerelemmel egyenlő, semmi más nem lehet jó az életben. A lelki megpróbáltatások mellett fizikailag is kimerültem. Ez azt eredményezte, hogy egy idő után lefekvéskor annyira fáradt voltam, hogy minden szervemet külön éreztem. Tudod, milyen érzés ez? Mikor lefeküdtem aludni, a párnán éreztem a szívverésemet. Fel is húztam magamra harminc kilót abban az időszakban.

Ma már nincs semmi baja, elmúlt a nehéz időszak Fotó: Polyák Attila - Origo

Ez már teljesen elmúlt?

Ez tíz éve volt, szerencsére, ahogy jött, úgy ment, de ebből lettek újabb szorongások. Sodortam bele magam a negatív gondolatokba, hogy nem vagyok elég jó, és minden egyre rosszabb lett belül. Azt hittem, csak akkor fognak elfogadni, ha tökéletesen nézek ki. Kikészültem attól, hogy mindenhol csak a csillogás, a pénz meg a külső számít. Magányosnak éreztem magam attól, hogy be vagyok zárva a saját testembe, és azt hittem, képtelen vagyok változtatni rajta.

Szerettem volna máshogy kinézni.

Tizennyolc éves voltam, mikor a bulvársajtó a nyakamba ugrott, és azóta sem szabadulok meg a rosszindulatú, etikátlan, úgy érzem, hozzám méltatlan cikkektől.

Hogy indult?

Nagyon fiatal voltam, amikor elkezdődött. Az első rossz emlékem az, hogy a Megasztár ideje alatt bemegyek a szobámba, és egy fotós épp a kihúzott fiókban levő cuccaimat fotózza. Rászóltam, de azt mondta, a sajtós megengedte neki. Aztán szintén a Megasztár-házban készült egy címlapkép, ami szembesített a bulvár működésével. Akkoriban nagyon jó hármast alkottunk Dér Henivel és Mujahid Zolival. Az egyik énekpróba után hárman feküdtünk bent az ágyamban, majd jöttek a fotósok - illetve mindig ott voltak -, és készült néhány közös kép. Henit egyszerűen levágták róla, és mi Zolival kikerültünk a címlapra, mint friss szerelmespár.

Volt, hogy tehernek érezted a hirtelen jött népszerűséget?

A Megasztár hirtelen hozta meg a hírnevet, pillanatok alatt felkapott sztárok lettünk, és az elején még fürdőztünk is ebben a sikerben. Később már terhessé vált a hírnév súlya, ez érthető, hisz akkora adagban kaptuk meg, és olyan gyorsan, hogy nehéz volt feldolgozni. Emlékszem, amikor véget ért, csak ültem a szobámban, és olyan hiányérzetem volt, hogy majd beleőrültem. Egyszerre hiányzott, és volt túl sok. Mindenesetre nem csinálnám másképp. A sajtó túlbuzgó viselkedését leszámítva minden pillanatát élveztem.

Azóta is szeretettel gondolok rá. Sok önbizalmat kaptam a stábtól, és megtanítottak megszeretni önmagamat, de sajnos ez nem mindig használt, még sok tapasztalat várt rám. Azt gondolom, nagyon kemény volt a vidéki életből hirtelen a nagyváros forgatagába kerülni, híresnek lenni, és közben alkotni úgy, hogy ne veszítsd el önmagad.

Rettenetes megfeleléskényszert éreztem. Mindig másnak akartam bizonyítani,

mintha magamnak nem lett volna olyan fontos. Ezért évekig elmentem a lényeg mellett, amire talán csak az elmúlt pár évben jöttem rá. A bulvár előszeretettel követett, én pedig simán megbíztam mindenkiben. Túl naiv voltam, és annyira elengedtem az újságírókkal szemben a gyeplőt, hogy gyakorlatilag azt csináltak velem, amit akartak. Hülye voltam, de tanultam belőle. Most már másképp csinálom.

Minden pillanatát élvezte a versenynek, nem bánta meg Fotó: Polyák Attila - Origo

Mi volt eddig a legdurvább?

Most perelek épp egy februári címlap miatt, ez az első perem, sokat tűrtem. Vannak rólam olyan cikkek, amik nagyon gyomorforgatóak, és durván félreértelmezettek, de azért van valamennyi igazságalapjuk, így azokkal nem tudok mit kezdeni, bár mások ilyenkor is perelnek. Viszont vannak olyanok, amik tömény hazugságból állnak. Gyenge pontom például a gyerek- és szüléstéma, egyszerűen azért, mert intim, nagyon személyes, nem tartozik senkire. Erre lehoztak egy olyan írást, hogy nem akarok szülni, a párom meg emiatt sokat veszekszik velem, és el akar hagyni. Ez természetesen nem igaz. Olyan szinten ütött szíven, és olyan etikátlannak tartottam, hogy nem bírtam reakció nélkül hagyni. Közben meg semmi vita nem volt köztünk a párommal, de rányomta a bélyegét a napunkra. Akaratlanul is belekerül a levegőbe.

Nem érzik rosszul magukat tőle, akik ezt megírják? Olyan felelőtlenek! Persze, aki ismert ember, számoljon azzal, hogy írnak róla. Szokták mondani, aki prostinak megy, tudod, ne csodálkozzon rajta, ha elviszik. Ezzel tisztában vagyok.

Ma már nem reagálsz a bántásokra a közösségi oldalon?

Megtanultam, hogy a Facebook veszélyes formája a véleményezésnek.

Ma már nem írom ki rögtön, ha valaki beszól, vagy valami nem tetszik, mert mindenből újabb cikk, újabb bonyodalom lesz. Tényleg nagyon súlyos dolognak kell történnie ahhoz, hogy a Facebookon tegyem tisztába a ferdített sztorikat.

Volt olyan pillanat, mikor megbántad, hogy bekerültél ebbe a világba? Gondoltál arra, hogy kiszállsz?

Nem, soha nem bántam meg. Semmi rossz nem származott a tehetségkutatóból, ezeket a „bajokat” magamnak csináltam, de kellettek a negatív sztorik is ahhoz, hogy tanuljak. Egyébként nem én jelentkeztem anno a Megasztár-ba, hanem az anyukám. Azt sem tudtam, mit jelent a casting szó, mikor megcsörrent a telefonom, és behívtak. Nem vágytam hírnévre, meg a szülők is úgy voltak vele, hogy jó élmény lesz a gyereknek, majd lesz mit mesélnie itthon. Aztán ez lett belőle, azóta is a zenével foglalkozom, szóval hálás vagyok anyunak és a Megasztár-nak.

Amúgy szerintem a TV2 jobban szerette volna, ha Oláh Ibolya nyeri a szériát.

Több lett volna benne a médiának izgalmas sztori, árvaház, roma származás, ezzel szemben bennem csak az volt az izgi, hogy duci voltam, ez pedig a rengeteg túlsúlyos embernek adott egy löketet. Ibolyára nagyon rá volt startolva a tévé a műsor után, amit én nem bántam, mert nekem így volt terem építeni.

Nem bánta, hogy nem csak vele foglalkoznak: volt tere építeni Fotó: Polyák Attila - Origo

Már ekkor tudtál az alkotásra koncentrálni?

Arra koncentráltam, hogy egyre jobb és jobb legyek a szakmámban. A nagy öregek is elfogadtak, mint Demjén Ferenc, Charlie, Balázs Fecó, Somló Tomi. Az éjszakai klubzenészéletben is rengeteget mozogtam, és brutál jó jam session esteken vettem részt a magyar zenei krémmel. Erről persze nem olvasnak az emberek, hisz nem kérdezi senki. Nagyon sokat dolgoztam a háttérben a fennmaradásomért.

A számomra fontos körök elismernek, és ez jó érzés számomra, hisz nem érzem feleslegesnek a sok befektetett munkát. Volt olyan a harmadik lemezem írásánál, hogy hajnali kettőkor már mentem kifelé a taxiba, mikor útközben eszembe jutott egy új dallam. Visszafordultam, és reggel nyolcig dolgoztunk rajta.

Szeretsz itthon alkotni, Magyarországon élni és zenélni?

Szeretek, de tény, hogy több olyan zenei stílus is érdekel, ami nem ide való. Úgy érzem, hogy itthon nem lenne közönsége, persze ez nem tántorít el attól, hogy mégis csináljam. Isteni ötlet volt ez a Random Trip Delov Jávortól. Ezernyi stílusú előadót, muzsikust, MC-t összeengednek, és hadd szóljon a színtiszta zene. Én ebben látom a jövőt, néha össze kell ereszteni az éneseket. Hidak kellenek közénk. Inspiráló. Szerintem többféle zenét kell hallgatni ahhoz, hogy kifinomult stílussal, érzékkel tudjuk alkotni a saját muzsikánkat. Azért mert én underground vagyok, te meg pop vagy, ő meg rock, nem kellene elfordulni egymástól.

Érzed az előítéletet, a féltékenységet a szakmán belül?

Érzek a Petőfi rádió szerkesztői stábján némi előítéletet a tehetségkutatóból jött előadók iránt. Nehéz oda bekerülni egykori megasztárosként, de szerencsére már látok egy kis enyhülést.

Nem szabadna bélyegeket nyomni senkire.

Én szívvel zenélek, és soha nem előítéletekkel teszem ezt. Szeretném, ha nem e szerint döntenének egy dal sorsáról, amiben rengeteg lelkes, lelkiismeretes munka van. Általában mindenkivel jóban vagyok, de látom, hogy van féltékenység a szakmán belül. Bennem soha nem volt ilyen.

Az nem zavar, hogy a testvéred, Tóth Gabi többet van képernyőn nálad?

Nincs köztünk ebből semmi konfliktus, engem nem vonz annyira a tévés világ. Visszavonultan, csendben alkotok. Annyi felszínes dologgal találkoztam már életemben, hogy néha totál besokalltam. Sokáig azt hittem, hogy minden a külső meg a szereplés, most máshogy látom. A lelkem és az elmém békét kötött egymással, megtaláltam a harmóniát, és nem kellett hozzá csontra fogynom, vagy feltöltetnem a cicimet.

Te milyen véleménnyel vagy a tévés tehetségkutatókról?

Nem akarok oda kakilni, ahol kezdtem a pályám, de ma már ömlesztik ezeket a műsorokat, és így nem látom sok értelmét. Nincs idő kifuttatni a tehetségeket. Mindig jönnek az újak helyettük, és néhány tényleg zseniális előadót túl hamar felejtünk el. Ez pedig néhányukhoz nagyon méltatlan és szomorú. Ha ritkábban kerülne képernyőre kereskedelmis tehetségkutató, akkor talán művészeti szempontból is lenne értelme, így csak az anyagi világ rabszolgáivá válnak ezek a fiatalok.

Lehet jókat nevetni az elején a nulla hangú csávókon, de a kiválasztottak közül sem látok sokszor valódi karaktereket, akikre évek múltán is emlékeznénk.

Ezekbe a műsorokba már nem egyéniségek kellenek.

Még a tesóm pasijában, a Tha Shudras frontemberében látom a különlegességet, az izgalmas személyiséget, akiből lehetne nagy sztár, mert ő amellett, hogy emberileg nagyon rendben van, végtelenül kreatív is.

De alapvetően azt látom, hogy a kis időre felkapott énekesek a műsor lecsengése után vagy kimennek külföldre, vagy itthon maradnak civil munkát vállalni, és közben nagyon csalódottak. Eltűnt a ragyogás a szemükből, mert elveszik tőlük a lelkesedést ezek a műsorok. Néha fel sem fogjuk, mekkora rombolást tudnak végezni ezekben a lelkekben.

Szeret visszavonulva, magányosan alkotni Fotó: Polyák Attila - Origo

Ez korábban veletek is így volt?

Annak idején nem volt előttünk minta, nekünk fogalmunk sem volt, mire vállalkozunk. Ettől volt egy bája az egésznek, emiatt is emlékeznek ránk az emberek a mai napig. A mostani műsoroknak totál megváltozott a lényege.

Már nem a hang a fontos, hanem a sztori, a pofi meg a popsi.

Alkotóművész kevés van köztük, a legtöbben kész dalokat kapnak és énekelnek. Rúzsa Magdi, Caramel, Oláh Ibolya mint alkotók, és ide sorolom Király Viktort is, aki nagyon ügyes, aki szintén nagy kedvencem. Én abban hiszek, hogy nincs rossz zene, csak tudni kell, mire jó. Ezt Bornai Tibi mondta nekem, és abszolút elgondolkodtató.

Zsűritagnak nem hívtak még ilyen műsorokba?

Volt szó arról, hogy ott leszek a Rising Star-ban, de nem választottak be. Túlságosan is lelki síkon mozgok, és nem tudnám azt mondani olyanra, hogy csodás volt, ami nem tetszik. Nekem az a véleményem a zsűritagokról, hogy nem mindig őszinték a reakciók, bár Gabi fején például nem lehet nem észrevenni, ha valami nem tetszik (Tóth Gabi - a szerk.). Hiába erőlködik, azt még a hülye is látja, hogy mit gondol.

Tapasztaltál is ilyet? A Dal-ban nagyon kemény kritikát kaptál Pierrot-tól.

Azt nyertem a Megasztárban, hogy Pierrot-val dolgozhatok, de helyette Rózsa Istvánt választottam produceremnek, és az ő kiadójával készítettem lemezt. Egyáltalán nem bántam meg ezt a lépést azóta sem, csak akkor még nem tudtam, hogy mekkora csalódást okozok neki ezzel. Nyilvánvalóan megorrolt rám, ami érthető, és ezt a felszínes, puskaporos hangulatot érzem köztünk akkor is, ha ő mindig olyan kedves velem. Egyrészt van egy ilyen fura helyzet köztünk, másrészt ő celebnek gondol, mert nem figyeli a munkásságomat, és azt mondta, hogy egy celebet, aki nem jó dolgot képvisel itthon, nem engedhet ki a zsűri egy világszerte figyelemmel kísért versenyre.

Nagyon rosszul esett, mert 2008 óta azon dolgozom, hogy ne a celeb kategóriába soroljanak. Nekem az lett volna a jó, ha el sem indulok. Nem akartam elhinni, hogy az utolsó helyen áll a dalom. Végre volt Tóth Verán szakmailag is egy fogópont, amit ki lehet törni az alappillérből. Azt éreztem, hogy direkt, vezényszóra alakult ez így. Az igazság bajnoka vagyok, ezért iszonyatosan ugrom az ilyenekre. Elfogadom én a kritikát, ha arra van egy szakmai magyarázat. Pierrot egyébként azt mondta, megóv attól, hogy eurociki legyen a dalomból. Lehet, hogy tényleg meg akart csak óvni? Nehéz elképzelni, de ez is lehet egy nézőpont.

Túlzásba vitték a lehúzásomat, átlátszóvá vált.

Nem próbálnád meg később még egyszer?

Isten ments, hogy újra menjek! Soha többet... Borzalmas időszak volt. De közben nem foglalkoztam mással, csak a dalommal. Azt akartam, hogy lássák az emberek, itt vagyok, és alkotok. A dallal nagyon sok szép üzenetet szerettem volna átadni ebben az értékvesztett világban. Már a sajtótájékoztatón megbántam az egészet, néhány ember nem is nézett a másikra. Már el is felejtettem, hogy van ilyen ebben a szakmában.

A társadalmi problémák érzékenyen érintenek?

Foglalkoztat a menekültkérdés, egész nap be van kapcsolva a rádió, megnézem este a híradókat. Az a bajom a témával, hogy vagy nagyon balos, vagy nagyon jobbos a hozzáállás, és senki nem foglalkozik azokkal, akik középen állnak, akik az eszükkel is, szívükkel is, minden oldalról tájékozottan állnak hozzá. Az a baj, hogy a politikai nézet olyan, mint a vallás, tehát ha igaza is van az egyik oldalnak, a másik akkor sem fogja elfogadni, ha nyomós indokok támasztják alá az adott politikus vagy szakember igazát.

Mit gondolsz a helyzetről?

Ha emberi szempontból nézzük ezt az egészet, és nem foglalkozunk a politikával, én nagyon sajnálom ezeket az embereket. Szerintem valaki nekik azt mondta, hogy induljanak el. És ők nekivágtak az ismeretlen, de kecsegtető lehetőségekkel teli Európának. Nehéz lesz elfogadtatni velük, hogy ez a hely, lehet, nem olyan, amire vágynak.

Teljesen más kultúrából jönnek,

mi el sem tudjuk képzelni, hogy mi jár a fejükben, hogyan gondolkodnak, és ők sem igazán értenek minket. Innentől kezdve nem tudunk ítélkezni felettük. Ugyanolyan áldozatok, amilyenek mi vagyunk. Ők is megszívták, és mi is. De ha már itt vannak, valamit kell csinálni, közösen kellene megtalálni a megoldást.

Szerinted mi lenne az?

Úgy gondolom, idővel drasztikus lépéseket kellene tenni az ügyben. Teljesen jónak tartottam annak a milliárdosnak az ötletét, aki felajánlotta, hogy vesz egy szigetet, ahol felépülhetne egy új otthon számukra, de ez el lett felejtve. Ha ez nem perspektíva, akkor? Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani, de nyilvánvalóan jó valakinek, hogy rázúdítják a menekülteket Európára. Szerintem e mögött anyagi, hatalmi érdek áll, csak még nem derült ki, hogy kié és mi. Persze nap mint nap hallok ezekről az elméletekről, de várjuk ki a végét.

Közösen kellene megtalálni a megoldást Fotó: Polyák Attila - Origo

Művészként mennyire érzed feladatodnak, hogy állást foglalj?

Semennyire. Foglalhatok állást magánemberként, de nem nyilvánosan. Nekem nagyon nem tetszik, mikor különböző politikai nézetek miatt emberek összeugranak.

Az emberek egymáshoz való viszonyulása egy krízishelyzetben totálisan megbukott. Ha komoly társadalmi probléma lép fel, uszítják egymást a közösségi oldalakon, kitörölgetik azokat, akik nem a pártjukon állnak. Engem ugyanúgy érdekel egy balos, mint egy jobbos poszt. Sokszor azt látom, hogy eltűnik az ismerősök egy része, mert rákattintottam, és kiposztolta az oldal az adott cikket, amit a migránshelyzettel kapcsolatban elolvastam.

Annyira hülyék az emberek egymással, teljes itthon és másutt is az elmebaj.

Sok mindenről nyíltan elmondom, amit gondolok, de ebben a kérdésben nyilvánosan nehéz állást foglalni. Sajnos azt látom, hogy még az emberek egymás ellen uszítása is olyan, mintha direkt történne. Ugye, a római korban is megmondták, hogy a társadalom összetartása nem tesz jót a hatalomnak. Elgondolkodtató.

Októberben jelenik meg Gyémánt című könyved. Hogyhogy nekivágtál az írásnak?

Elég távol állt tőlem az írás, de mikor egy közeli barátom 37 évesen meghalt, összeszedtem a gondolataimat a halála kapcsán, és megosztottam a rajongókkal. Eszméletlen, felfoghatatlan volt, hogy egy példás apa így elmegy. Zavart, piszkált ez a dolog, nem tudtam rajta túllépni, míg ki nem írtam magamból. Nagyjából arról szól, hogy ne anyagi szempontból keressük az értékeket, hanem a lelkünkben, és hogy becsüljük meg egymást.

Tudnunk kell, hogy mennyire szerencsés az, akinek van családja.

A posztom megtetszett egy női magazin főszerkesztőjének, aki felkért arra, hogy írjak náluk saját blogot. Sokat vacilláltam, végül igent mondtam, és több mint húsz héten keresztül írtam. De befejeztem, mert kicsinált a bulvár. Ha bármi olyat írtam, amit a saját életemből merítettem, máris szaftos cikkek születtek belőle. Ezt a blogot találta meg az Athenaeum, majd felajánlották, hogy kiadnák az első könyvem.

Miről írtál?

Látom a celebkönyveket, és szörnyűek, így biztos voltam abban, hogy nem akarok még egy ilyet a polcokra tenni. Elsősorban azoknak szánom, akik olyan pszichés rendellenességgel élnek, amiben négy éve én is szenvedtem. Képben vagyok ebben a témában, hosszú hónapokig szenvedtem a deperszonalizációs-derealizációs zavar tüneteitől.

Komoly valóságparám volt.

Sokan azért élnek tudatmódosító szerekkel, és azért bódítják magukat alkohollal, mert nem bírják elviselni a valóságot, a jelent. Én nem nyúltam drogokhoz, semmihez. Elég volt belül maradni az álomvilágomban, elég volt a saját álmaimat valóságnak hinni és menekülni a felelősség elől.

Hogy kell ezt a betegséget elképzelni?

Teljes káosz volt az egész. Az emberi szervezet és a psziché nem hazudik, előbb-utóbb tutira pofán csap, ha nem csinálsz valamit jól. Nem bírtam elviselni magam, fájt mindenem. Esténként megmagyarázhatatlan félelem, szorongás tört rám, jógával, vicces filmekkel, mindenfélével próbáltam elterelni a figyelmem erről. Aztán egyszer azt vettem észre, hogy nem múlik el, mintha a testemen kívül lennék. Nem tudtam ezt senkinek elmagyarázni, mindenki hülyének nézett.

Egyszer pánikrohamot kaptam egy fellépésre menet, és mentőt kellett hívni.

Aztán elkezdtem félni attól, hogy megismétlődik. Mikor már nem tudtam magam kellően gyógyítani, pár hónap után elhatároztam magamban, hogy segítséget fogok kérni egy szakembertől. Akkor már bevállaltam volna azt is, hogy befekszem a pszichiátriára, de az volt a mázlim, hogy van egy idősebb, tündéri barátnőm, aki az ápolási főigazgató volt a Péterfy Sándor utcai kórházban. Ő mindig segítőkész volt velem, és ezúttal sem fordult el tőlem.

Soha nem akart hibátlan sztárnak tűnni Fotó: Polyák Attila - Origo

Ebből mit érzett meg a közönség?

Semmit. Akkor mentem el az orvoshoz, mikor a színpadon is azt éreztem, hogy nem vagyok biztonságban, hisz az volt az egyetlen hely, ahol nem féltem akkoriban. Aztán egyszer csak ránéztem a közönségre, a zenekaromra, azt akartam, hogy valaki kapjon el, mert mindjárt elájulok. Érdekes ez az állapot: néha begyorsul a kép, a mozgás, a hangok, összekeverednek a tempók. Időérzék sincs. Ezekről a helyzetekről mind írtam, és naplóbejegyzésekkel egészítettem ki a könyvet. Kemény volt szembesülni az akkori önmagammal.

Nem féltél ennyire megnyílni?

Dehogynem, aztán végül úgy voltam ezzel az egésszel, hogy mindig őszinte, szókimondó ember voltam, azt gondoltam, most sem szépítek.

Soha nem játszom a hibátlan sztárt.

Ha magamat adom, abból nem lehet probléma. Szeretném kézen fogni azokat, akik elvesztek életük útjain, és remélem, segíthetek majd. Rengeteg fórumot olvasok a deperszonalizációs betegekről. Nem ér fel egy komoly pszichoterápiával, de bízom benne, hogy sokat adhatok azzal, hogy ennyire megnyíltam.

Mi lesz, ha kijön a könyv?

Akkor biztos elszabadul a pokol a sajtóban, sőt, már el is kezdődött. Hiszek a könyvemben, és számomra is nagy terápia volt az írás. Kerekké tette a történetemet magammal szemben is, és így most már bizton állítom, hogy túl vagyok rajta. Igyekszem szépeket alkotni, sokáig megmaradni és örvendeztetni a közönséget. Remélem, a könyv elolvasása után is szeretni fognak, és ezt nem véletlenül mondom.