A folyamatos netezés pótcselekvés, nem az élet

Für Anikó színésznő ad interjút Apats Gábornak az Örkény színházban 2015 november 25-én

Für Anikó szatyrokkal megpakolva, sietve érkezik az Örkény Színházba, próba előtt beszélgetünk a hazai színjátszásról, a tévés szerepekről, arról, hogy normális-e, ha Lear király iparűzési adót fizet. Szerinte az élet a beszélgetésekben, a természetben, a valóságban zajlik, az például egyáltalán nem érdekli, hogy mi van az interneten, még e-mail címe sincs.

• Mindennap próbálja megúszni zuhanás nélkül a kötéltáncot.
• Nem izgatja a monitoron befogadható világ.
• Jólesik neki, ha megismerik, de nem zavarja, ha nem.
• A jó színháznak szerinte politizálnia kell, de csak áttételesen.
• Legközelebb a Készhelyzetben láthatjuk a képernyőn.
• Valós a veszélye, hogy nem lesz nyugdíja.

Legutóbb a Terápiá-ban vállaltál tévés munkát az HBO-nál, voltál az Aranyélet castingján is?

Nem.

De el tudnád magad képzelni abban a szerepben, amelyben most Ónodi Eszter van?

Szerintem minden színésznő el tudná képzelni magát Ónodi Eszter helyében. Még csak az előzetest láttam, de az alapján nagyon erősnek tűnik a sorozat, Eszter és Szabolcs nagyszerű színészek, a történet is izgalmasnak ígérkezik.

A dolgozó, családos nők életét éli Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szoktál tévét nézni?

Mikor? Reggel próba, napközben szinkron, este előadás, szóval a színészek szokásos mindennapjait élem. Minden egyes nap próbálom megúszni a kötéltáncot zuhanás nélkül, összehangolni a hivatásomat és a családi életemet – de ez nem egy szokatlan sors, gondolom, minden dolgozó, családos nőnek ilyen az élete.

A Google szerint a legtöbben olyasmikre keresnek rá a neveddel kapcsolatban, hogy „Für Anikó férje” vagy „Für Anikó fia”. Nem zavar, hogy a magánéleted jobban érdekli az embereket, mint a szakmai sikereid?

Nem foglalkozom ezzel, abszolút nem érdekel. A monitoron befogadható világot amúgy sem szeretem, nem is értek a számítógéphez, egy barátnőm működteti a Facebook-oldalamat is. Nem vagyok up to date, és nem is akarok az lenni, megszűröm a világot.

Nem akar up to date lenni, megszűri a világot maga körül Fotó: Szabó Gábor - Origo

Jobbak a dolgok a maguk csendességében?

Nem mondanám azért, hogy csendesség van, annyi a dolgom, hogy alig győzöm. Egyszerűen nem akarok még emellett marhaságokkal foglalkozni. Biztosan csodás dolgok vannak az interneten, de én úgy vagyok vele, hogy aminek el kell jutnia hozzám, az úgyis eljut. Ezen nem múlik semmi.

Nem értem amúgy sem, hogy mi ez a hisztéria a sok információ körül.

Attól nekem nem lesz sem jobb, sem rosszabb, hogy tudok minden eseményről a világban,

ha tenni úgysem tudok érte vagy ellene. Az állandó információvadászat nekem pótcselekvésnek tűnik, mintha sokan ettől éreznék, hogy élnek, minél több dologban benne akarnak lenni, minél több mindenbe beletapicskolnak felszínesen. De szerintem nem ez az élet.

Akkor mi az élet?

Nem én fogom megfejteni ezt az emberiséggel egyidős kérdést. Mindenkinek más az élet, valakinek pont az, amiről az előbb beszéltem, hogy mindenről tud valamennyit, mindenben kompetensnek érzi magát. Én nem így élek, de úgy sem, ahogy igazából szeretnék. Szeretnék sokkal többet együtt lenni a családommal, a szeretteimmel, szemlélődni, sokat olvasni, minőségi dolgokat – egyszóval szeretnék lassan élni, ennek dacára agybeteg pörgés minden napom. De persze nem akarok itt nyavalyogni, az sokkal nagyobb baj lenne, ha a kutyának se kellenék.

Mindenkinek más az élet Fotó: Szabó Gábor - Origo

Szokták mondani, hogy felgyorsult a világ, de igazából nem a világ, hanem mi, emberek, pontosabban a pénz gyorsította fel – mi pedig hagyjuk magunkat az orrunknál fogva vezetni szép pórázokon, miközben észre sem vesszük, hogy a fogyasztói társadalom csapdáiban vergődünk, különféle csilivili státusszimbólumok rabjaként.

Neked milyen telefonod van?

Nyugodtan meg lehet nézni, ötéves, kopott, már a billentyűk közül sem működik rajta mindegyik. Lassan már kénytelen leszek lecserélni, de biztos, hogy nem okostelefonra.

Mit olvastál legutóbb?

Nagyon szeretek olvasni, de leginkább elalvás előtt, erre pedig ritkán van energiám, miután gyakran késő éjjel kerülök ágyba. Szerencsére munkaköri kötelességem is az olvasás, legutóbb Dragomán György novelláit mondtam fel hangoskönyvre Anger Zsolttal, most készült el az Oroszlánkórus a Kossuth-Mojzer Kiadó gondozásában.

Legutóbb Dragomán György novelláit olvasta fel hangoskönyvre Fotó: Szabó Gábor - Origo

A hangod mindig jellegzetes volt. Megismernek akkor is, ha nem szólalsz meg?

Jólesik, ha igen, de nem zavar, ha nem. Nem érdekelt soha, hogy úgymond híres vagyok-e, csak az, hogy jól csináljam, amit csinálok. Lehet, hogy önzés, de ha tudom, hogy egy produkcióba 110 százalékig beletettem magam, akkor hogy a végeredményt jónak vagy kevésbé jónak ítélik meg, annyira már nem is fontos. Hazudnék persze, ha azt mondanám, nem esik jól, ha az utcán vagy üzletben megszólítanak, hogy elmondják, szeretik, amit csinálok, vagy akár ha szakmailag hátba veregetnek.

A rendszerváltás idején, 1989-ben végeztél a főiskolán, színészként mennyire nyíltak meg akkor a lehetőségek?

Talán csak annyira, hogy aki akart, már elmehetett külföldi castingokra is. Persze korábban is lehetett szerezni külföldi ösztöndíjakat, úgyhogy a szakmát igazából nem rázta meg a rendszerváltás. Annyiban változott csak a színházi lét, hogy a piacgazdaság létkérdéssé tette a jegybevételt, de közben pályázati rendszereket is nyitott, másfajta pénzügyi gondolkodásra késztette a színházakat.

A jó színház mindig is politikus volt szerinte Fotó: Szabó Gábor - Origo

Ma meg lehet úszni politika nélkül a színházcsinálást?

A jó színház mindig is politikus volt, de mindig áttételesen, szublimálva. Így marad érvényes, akár az ókori darabok, amelyeket a mai napig újra és újra előszednek.

Miért pont az Örkénynél érezted azt, hogy ehhez a társulathoz akarsz tartozni?

Meghívást kaptam, alapító tagja is voltam a társulatnak jó tizenöt éve. Mindazt megtaláltam itt, aminek a hiánya miatt a Madáchból – jó dolgom és szeretettségem ellenére is – elkívánkoztam. Volt bennem egy adag kíváncsiság, hogy milyen másokkal együtt dolgozni, és Mácsai Pál vezetésével házhoz jött a lehetőség. Azóta is nagyon jól érzem itt magam.

Mácsainak többször játszottad a feleségét, például a Terápiá-ban is. Amúgy is ilyen jó köztetek a viszony?

Kimondani is sok lenne, hogy Palit hány éve ismerem, azóta pedig sokan észrevették már, hogy mennyire jól tudunk együttműködni, szinte már egymás gondolatait is ismerjük, félszavakból is megértjük egymást, színpadon, filmen is.

Mácsai Pállal félszavakból is megértik egymást Fotó: Szabó Gábor - Origo

Legközelebb épp hétfőn látunk a tévében, a Készhelyzet-ben a Comedy Centralon. Habozás nélkül elvállaltad?

Nem szoktam semmit habozás nélkül elvállalni, most is utánakérdeztem, hogy mi ez a műsor, kik csinálják, kik lesznek a partnereim. Miután jól körbeszimatoltam, azután mondtam csak igent.

Végül jól érezted magad?

Nagyon. Szeretek improvizálni, szerintem nagyon jó dolgokat hoz ki az emberből. Egy bajom volt csak, hogy mire belejöttem volna, már véget is ért a jelenet.

Visszanézted a felvételt?

Nem szoktam visszanézni magam, a kontrollnak belülről kell jönnie. Ha csak külső szemlélőként tudom ellenőrzés alatt tartani a játékomat, az már régen rossz. Belülről kell érezni, hogy mi működik, és mi nem.

Nyolcvanévesen is kiállna a színpadra Fotó: Szabó Gábor - Origo

Meddig látod még magad a pályán? Nyolcvanévesen is ugyanúgy kiállnál a színpadra?

Hála istennek ez nincs korhoz kötve. Valószínűleg nem Júlia szerepében tündökölnék – bár még az is lehet, hogy igen, hiszen vannak extrém rendezői felfogások. Azt nem szeretném, ha nyolcvanévesen csak a megélhetés miatt kellene színpadra állnom. Például, ha valakire azt mondják, hogy „milyen fantasztikus, hogy még hetvenvalahány évesen is játszik”, sajnos nekem mindig eszembe jut, hogy talán azért is vállalt újabb szerepet, mert a sárga csekkeket neki is be kell fizetnie.

Belepofoztak minket a kilencvenes évek elején ebbe a vállalkozói, egészen pontosan kényszervállalkozói státuszba.

Számomra teljesen abszurd, hogy, mondjuk, Lear király iparűzési adót fizet.

És így a nyugdíjat is elfelejthetjük. Ez viszont valós fenyegetésként itt maradt, Damoklész kardjaként a fejünk felett lebeg. Jó lenne változtatni ezen a napi szintű aggódáson, hogy valaki tényleg ne csak a napi betevője miatt álljon ki nyolcvanévesen a színpadra, hanem azért, mert a belső játékkedve így kívánja.