Horgas Eszter: Mondtam nemet nagyon komoly pénzekre is

Mióta a Hungary's Got Talent zsűrijében ül, azok is felismerik az utcán, akik korábban nem ismerték a munkásságát. Horgas Eszter fuvolaművészként százezrek előtt lépett már színpadra, az RTL Klub show-jában szombat esténként több mint egymillió néző figyeli – a nagyobb népszerűség azonban nem feltétlenül jár több pozitívummal. A válogatás alatt hisztisnek és elégedetlennek tűnhetett, noha ő csak a művészi értéket, az egyediséget és az igazi tehetséget kereste – erről is mesélt az Origónak.

• Vannak dolgok, amikhez nem adja a nevét, a szakmaiságát.
• Nagy jelentősége van az életében a tehetséggondozásnak.
• Nem az a lázadás, hogy valaki felmegy a színpadra, és lehúzza a gatyáját – véli.
• Máig vannak napok, mikor hét-nyolc órát a kezében van a fuvola.
• Fél, hogy felmerül a kérdés a közönségben, hogy mit keres egy tévés tehetségkutató zsűrijében.
• Érik bántások és csalódások, de tanult is a Got Talent-től.

Mennyire érzed meg a hétköznapokban, hogy többen megismertek a Got Talent-nek köszönhetően?

Abszolút megélem, és bevallom őszintén, ez nem mindig könnyű. Mindig telt ház előtt játszom, tízezrek, százezrek ismertek eddig is, de most kibővült a közönségem a televízió miatt. Ez sok olyan dologgal jár együtt, ami nekem idegen és nagyon fura, mert valahogy nem érzem igazinak.

Mire gondolsz, mi nem igazi?

Akik ismernek személyesen, mint mondjuk a növendékeim, a szüleik, a barátok és a családom, mind csodálkoznak azon, amit a tévében és az újságokban látnak. Furcsa vagyok nekik, mert akik közel állnak hozzám, azok nem ilyennek ismernek – a rólam sugárzott kép fura nekik, és nekem is. Mintha egy egész más nőről beszélgetnénk. Abban a pillanatban, amikor valami információnak megváltozik a környezete, megváltozik a jelentése is. Máshova kerülnek a hangsúlyok, más lesz az értelme.

Fél évvel ezelőtt például nem nyilatkoztam volna a bulvárnak, és nem azért, mert bárkit lenéznék, hanem mert tudom, hogy torzítanak. Egy igaz történet is teljesen másként hat, ha eltolódnak az arányok, vagy ha olyan címet kap. A saját könyvemből vett idézetre alig ismerek rá, annyira el van torzítva. Ez nagyon érdekes dolog, és a művészetre is igaz. A tanításban vesszőparipám, hogy milyen iszonyatosan fontos az arány. Elég, ha olyan hétköznapi dologra gondolunk, mint a főzés: ha tudjuk, mennyi sót, mennyi fűszert használjunk, ízletes ételt kapunk, de ha valamiből több kerül bele vagy kimarad, már nem lesz jó belekóstolni.

Mindenben fontosak számára az arányok Fotó: Marton Szilvia - Origo

Értek kellemetlenségek?

Felelős vagyok a gyerekekért, a zenésztársakért, és bizony zavar, hogyha valami nem fedi a valóságot. Egy dolgot nem bírok, a kamut. Már a nagyapám is mondta gyerekkoromban, hogy nem tudok hazudni, világ életemben őszinte voltam. Ha kísérletet tettem iskolás koromban arra, hogy eltitkoljam a rossz jegyet, rögtön elvörösödtem. Minden látszik rajtam, nem tudok semmit megjátszani, valahol a sikereket is ennek könyvelem el.

Az őszinteségnek?

Igen, mert olyan szinten oda tudom adni magam a koncerteken, hogy azt megérzi a közönség. Nem tudok playbackelni, nem tudok haknizni, minden megjátszás távol áll tőlem. Pont ezért esik rosszul, amikor nem ez a szempont érvényesül, hanem mondjuk az, hogy milyen volt a dekoltázsom a szombati adásban. Az első élő adásra felvettem egy gyönyörű piros ruhát, ami tény, hogy dekoltált volt, de nem volt közönséges. Attól, hogy szexis, még olyan volt számomra, mint egy erotikus festmény vagy vers. Elindította azt a pletykát, hogy megcsináltattam a mellemet, meg hogy elvitte a show-t a dekoltázsom. Rossz hangsúlyt kapott, rossz volt az üzenet, a nőiesség lett volna a fontos. Attól még, hogy valami erotikus, nem jelenti azt, hogy közönséges. Azt érzem, hadakozom ezzel a világgal.

Úgy tudom, már be is pereltél egy lapot, amióta elindult a műsor. Miért döntöttél így?

Soha életemben nem jelentettem fel senkit, nem vagyok az a típus, és már többször perelhettem volna, de mindig sajnáltam rá az energiát. Amikor húszévesen a pályára kerültem, mindig az volt a téma, hogy szőke, csinos és szexi vagyok, de azóta eltelt harminc év. Most már nem így kellene rám tekinteni, nem úgy kellene kezelni, mintha tinilány lennék. Egyrészt persze

nőként hízelgő, másrészt jobban örülnék, ha szakmai, gondolati, művészi szempontból lennék érdekes.

A per egy címlap miatt zajlik, épp vásároltunk a gyermekemmel, amikor megláttuk a fényképemet és a nyomdafestéket nem tűrő feliratot. Idéztek – de idézőjel nélkül – attól az embertől, akinek a válogatón megmondtam, hogy a produkciója lélekölő és borzalmas volt. Már a színpadon ingerülten kérdezgette, hogy mert, ki vagy te, aztán az utcán folytatta. A mocskolódó mondatát kitették címlapra. Én még ilyet életemben nem láttam.

Több ilyen lélekölő produkcióval is találkoztál?

Volt olyan, hogy kimentem a válogatás alatt a színházból. Bizonyos dolgokhoz nem vagyok hajlandó adni a nevemet, a szakmaiságomat. Így döntök a Got Talent-ben is, nem tudok másként, holott tudom, hogy ez egy show, egy játék. Nekem nagyon fontos a tehetség, sokat foglalkozom ezzel a képernyőn túl is, ha tudok, segítek. Gyerekeket tanítok, támogatok anyagilag, szakmailag, emberileg. Most gondolj bele, ha ők meglátnak egy ilyen mocskolódó címlapot, hogy esik nekik? A szülők is iszonyatosan ki voltak akadva.

A show indulása előtt azt mondtad, hogy nem aggódsz a nagy médiafigyelem miatt. Kellett volna?

Arról szólnak a hírek, hogy százmilliót örököltem Vukántól, de arról nem, hogy ebből egyetlen forintot sem élvezek sem én, sem a gyerekeim, és az összeg sem stimmel egyébként. Újra lehet olvasni arról, hogy megvertek, hogy tönkreteszem a férfiakat, vagy ők engem. A mellemmel foglalkoznak, meg a többi külsőséggel. Én valóban hittem azt, hogy ezeknél sokkal érdekesebb, hogy világsztárokkal dolgozom, hogy huszonöt CD-m jelent meg, hogy a gyerekeim, a hitem, a tanítványaim, a munkatársaim, a gondolataim miről szólnak, merthogy én ez vagyok.

Szerinted miért van ez így?

Valamiért ezt találják érdekesnek és eladhatónak.

Egyébként jól érzed magad a zsűriasztal mögött?

Az életemben nagy jelentősége van a tehetséggondozásnak, a Got Talent pedig helyet és lehetőséget ad azoknak, akikben van valami plusz, emiatt nagyon szeretek ott ülni. Jó látni, hogy vannak itthon is sikeres, minőségi előadók, és szeretem, hogy mondhatom, amit gondolok.

Szereti, hogy tehetségekkel találkozhat, és elmondhatja a véleményét Fotó: Marton Szilvia - Origo

Ha nem a képernyőn vagy, akkor is foglalkozol a tehetségekkel. Most is vannak növendékeid a konzervatóriumban?

Tizenhat növendékem van jelenleg, két éve kezdtem el úgy felvenni a gyerekeket, hogy kezdettől én foglalkozom velük. Azt a tapasztalást és rendszert, amit ennyi év alatt megtanultam, igyekszem maximálisan átadni nekik. Nagyon új út, amit bejártam, ennek nincsenek tradíciói, a saját szisztémámat tudom továbbadni, amiben nagyon sok minden van a szakmán túl. Pszichológia, színpadi jelenlét és az a tudás, amit az összművészeti kurzus nyújt – én nagyon hiszek ebben.

Iszonyú erős dolog, a 21. században megkerülhetetlen, hisz a globalizáció a művészetekre is hatással van. Elképesztő, milyen tempóban fejlődnek a gyerekek, és milyen fogékonyak:

aki tehetséges, annak ki kell próbálnia magát a táncban, a színházban, a festészetben, a zenében.

Hiszek abban, hogy az előadónak nemcsak technikailag kell jónak lennie, hanem olyan állapotba kell kerülnie, amit át tud adni a közönségének.

A gyerekek is meg tudják teremteni magukban ezt az állapotot?

Pont a napokban tartottam kurzust vidéken. Az egyik kislány, amikor megkérdeztem tőle, hogy milyennek érzi a darabot, amit játszik, azt válaszolta, hogy szomorúnak. Mondtam, hogy akkor szedjen elő olyan emléket magában, amikor szomorú volt, és ezt fuvolázza el.

Megállt a levegő a teremben, döbbenetes volt,

még a technikát is jobban megoldotta, megtöltődött a lelke, volt mondandója. Majdnem elsírtam magam, de csak megsimogattam, és megköszöntem. Élmények nélkül nincs művészet, ezt már Bartók is megmondta.

A Got Talent válogatóján is volt egy tehetséges kislány, aki négy igent kapott a zsűritől, de nem került be az élő adásba. Ösztöndíjat kapott tőlem, ingyen eljöhetett a kurzusra, januárban pedig együtt lépünk színpadra. Élményeket kapott, tanult, akárcsak a többi növendék. Az összművészeti képzés számomra csoda, amire országos szinten kellene nagyobb teret adni. Sok energiát ölök ebbe, de közben fel is töltődöm tőle: karkötőt, ajándékokat készítenek nekem a gyerekek, a bizalmukba fogadnak, olyan dolgokat adunk egymásnak, amivel jobbá tesszük a másik életét.

Megpróbálok megérezni másokat, meglátni bennük az értéket,

és bár az előadók élete inkább arról szól, hogy ők legyenek a középpontban, jó rájönni, hogy érdemes kíváncsinak lenni egymásra és a világra. Olyan dolgot kell adni és keresni, ami simogatja a lelket.

Azokat az előadókat hogy értékeled, akik lázadni, provokálni akarnak?

Van olyan műfaj is, és kell is, semmi bajom vele. Én lázadónak látom a hatéves kislányt is, aki bejutott az élő adásba, hisz a többi hatévessel ellentétben ő a szabad idejében verseket olvas és tanul. Az apukám költő, én ebben nőttem fel, de ma nem ez jellemző erre a korosztályra. Óriási a különbség lélekölő, tehetségtelen és lázadó produkciók között. Nem lázadó, aki részegen ordibál a színpadon üzenet nélkül.

Lehet káromkodni, sört fröcskölni, üvölteni, lehet ocsmány az eszköz, csak szóljon valamiről.

Nagyon nehezen viselem a céltalanságot, a butaságot és a zagyvaságot a színpadon. Az én fogalmaim szerint nem az a lázadás, hogy felmegyek a színpadra, és lehúzom a gatyám. Ha valaki úgy dönt, hogy előadóművész lesz, rengeteg munkát bele kell tennie, rengeteget kell gyakorolnia.

Az összművészeti képzés számára csoda Fotó: Marton Szilvia - Origo

Máig gyakorolsz a fellépések előtt?

Most is vannak napok, mikor hét-nyolc órát a kezemben van a fuvola. Zeneakadémista koromban volt időszak, amikor órákig skáláztam, hangképeztem, amikor kinyitottam reggel a szemem, folytak a könnyeim, hogy megint kezdődik. Kőkemény edzés, eszméletlen munka, a mai napig nincs olyan nyaralás, ahova ne vinném magammal a hangszert.

Ekkora rutinnal nem lehet magabiztosan színpadra állni?

Nem akarok. Csak azért, mert harminc éve ezt csinálom, nem engedhetem meg magamnak, hogy csak úgy kiálljak. Amint úgy érzi az ember, hogy kész van, és nem kell gyakorolnia, becsukhatja a tokot, és lejöhet a színpadról.

Annál nagyobb büntetést nem tudok elképzelni, mint hogy azt gondoljam, ennyi volt bennem.

A hangszer kegyetlen dolog, mert nem olyan, mint az alkotás, hogy mászkálsz a szobában, és telnek az órák, napok, hetek, hónapok, majd egyszer csak megszületnek azok a sorok, vagy odaállsz a vászon elé. Az izomzat leépül, a megfelelő légzést ismerni, gyakorolni kell, mint egy sportolónak.

Mindig ilyen céltudatos voltál, nem inogtál meg soha?

Egyszer inogtam meg, amikor ellopták a mesterhangszerem, mert akkor azt éreztem, hogy vége. Elég erős spiritualitás van bennem, jelnek véltem. Céltalan gonoszság volt az egész mögött, egy számozott mesterhangszerről van szó, amit nem lehet eladni, azon fuvolista biztosan nem játszik. Olyan volt, mintha egy orvosi műszert lopott el valaki, hogy ne lehessen vele gyógyítani. Aznap egy kölcsönhangszeren játszottam az Operettszínházban, amit annyira feszítettem, hogy az előadás végére tiszta vér lett. Teljes horror volt. Kijöttem a színházból, és azt mondtam, itt valami véget ért. Nem is jöttem haza, csak zokogtam, éreztem, hogy nagy baj van.

Azóta sem került elő?

Nem, és több hónap kellett, mire elkezdtem újra álmodni, tervezni. Utána jött az életembe a legnagyobb váltás, amikor megismertem Al Di Meolát és teljesen más szintre kerültem. Lehet, hogy mindent le kellett bontani, hogy rá merjek lépni egy új útra, ami már ott volt bennem, csak nem voltam elég bátor.

Mindig tudtad, hogy ez az utad?

Ha valaki nekem azt mondja kamasz koromban, mikor Meolát rongyosra hallgattuk a barátnőimmel, hogy együtt lépünk majd színpadra, nem hittem volna el. Minden karácsonykor Natalie Cole lemeze szólt otthon, álomszerű volt, mikor ő konferált fel. Vannak pillanatok, amikor megkérdezem magamtól: ébren vagyok, ez tényleg így van? Ezek nagyon fontos események az életemben.

Ismersz más fuvolistát, aki szólókarriert épített?

Ez a hangszer nem arra lett kitalálva, hogy szólókarriert járjon be, az eredeti irodalmát tekintve zenekari hangszer, nem úgy, mint a hegedű vagy a zongora. A klasszikus irodalom nekik szól. Mozart egy fuvolaversenyt írt, Beethoven egyet sem, de ha tovább sorolnám a nagy zeneszerzőket, gyorsan a végére érnék. Aki fuvolával akar színpadra állni, annak sokat kell gondolkodnia, alkotnia. Annak idején én is zenekarral léptem fel, de egyszer csak rájöttem, hogy ki akarok szállni, a saját utamat akarom járni, így az életem nagyban különbözik más fuvolistáétól.

Nagyon különbözik az élete más fuvolistákétól Fotó: Marton Szilvia - Origo

Nehezen megy, ha nemet kell mondanod?

Ha úgy érzem, hogy valami távol áll tőlem, vagy nem jó nekem, akkor könnyen. Mondtam én már nemet nagyon komoly pénzekre is úgy, hogy épp nagyon jól jött volna. Ami nem én vagyok, ahhoz nem tudom az arcomat, a szakmaiságomat adni. A Got Talent is kérdéses volt, mert

nem akartam elveszíteni a közönségem, akik művészként, a színpadról ismernek.

Féltem, hogy ha meglátnak egy kereskedelmi csatornán, felmerül bennük a kérdés, hogy mit keresek ott, mihez adom a nevemet. De úgy érzem, sikerült olyan produkciókat mutatni a nézőknek a döntőben, amik értéket, tehetséget adnak át.

A továbbjutott harminc produkcióból mennyit vállalsz szívesen?

Húszat biztosan.

Mi az, amit te kaptál a műsortól?

Nagy tapasztalás, nagy élmény, amiket szeretek gyűjtögetni, szeretem, hogy nem a megszokott dolgok történnek velem. Kipróbáltam magam ebben a műfajban, kiderült, hogy spontán tudok-e értékelni, fel tudom-e venni a show ritmusát, tudok-e szellemes és okos lenni, ha kell. Izgalmas ennek megfelelni, de bele kellett tanulnom.

Az első nap zokogtam, annyira nem éreztem jónak magam ebben a szerepben, körülményesek voltak a mondataim, elfáradtam, azt hittem, hogy nem fogom bírni. Olyan fejgörcsöm volt délután, hogy fel akartam adni az egészet. Jó élmény, hogy ezt megoldottam. A fuvolázással is ez van, az emberben folyton ott a kétely, hogy elég jó-e, és tud-e tovább fejlődni. Vannak félelmeim, értek bántások, de már jóval erősebb vagyok, és kaptam egy pontosabb rálátást erre a világra.