Cikksorozatunk első részét itt, a másodikat itt találja. A harmadik rész, amelyben a 11–15. helyezettek vannak, itt olvasható.
Nem tiszta, hogy dráma vagy komédia, mindkét műfajból merít, a vége felé pedig kevesebb a vicces helyzet. Az alapsztori szerint egy kissé idegesítő és merev hangmérnökhöz, illetve fiatal feleségéhez egy időre beköltözik a hangmérnök állástalan, művész haverja, aki színész lenne, meghallgatásokra jár, továbbá új lakó lesz a házban a fiatal anyuka húga is, aki szintén keresi a helyét az életben.
Így már négy felnőtt él együtt két kisgyerekkel, mindnek megvan a maga önértékelési problémája, mindet lehet szeretni valamiért, egyes sorsokban pedig felismerheti magát – de legalábbis egy ismerősét – a tévéző. Hol megrázó, hol elgondolkodtató, hol bájos, de általában kellemes, nyolcrészes első évadot kaptunk 2015-ben. Az utolsó részt követően jócskán maradnak kérdések a nézőben, de nyugi, jön a második évad 2016 februárjában.
Az első egy-két rész még akár unalmasnak is tűnhet annak, aki olvasta a sorozat alapjául szolgáló könyveket, utána azonban igencsak elválik az eredeti mű és az adaptáció cselekménye – amin nincs is mit csodálkozni, hiszen egy könyvtrilógiát kellett egy tízrészes sorozatba sűríteni.
A finálé rendesen odaveri a nézőt,
a Wayward Pines az a fajta sorozat, amelyet utólag teljesen másként látunk, mint miközben néztük. Hogy az önmagában is kerek első évadhoz a már berendelt második mit tud még hozzátenni, az még kérdéses.
A bemutatóról és a cselekményről bővebben itt írtunk, a főszereplővel, Matt Dillonnal készült interjúnkat itt olvashatja, az íróval, Blake Crouchcsal pedig itt beszélgettünk.
Egészen új darab, 2015-ös. Van benne valami a Dexterből, ha arra gondolunk, hogy a főhőst gyerekkorában trauma érte, az apjával való kapcsolata nem épp hagyományos, szociopata lett, hosszú monológokkal magyarázza tetteit és gondolatait, határozott elképzelése van az igazságról, a bűnről, bűnhődésről, az életről, és olyanokat mond, mint „nem hagyhatom élni" vagy „el kell tüntetnem". Ugyanakkor
van benne valami az Amerikai Psychóból is,
főleg, ha az elképzelhetetlenül gazdag öltönyös, sznob bagázsra gondolunk, ahol téma lehet egy nyakkendő márkája, vagy Tyrell Wellickre, aki önmagát szuggerálja és pofozza a tükör előtt, olyannyira szeretne vezérigazgató lenni – vagy elmegy hajléktalant verni, netán kéjgyilkosságba keveredik.
Az E Corporation megbuktatása, az adósok milliói terheinek a lenullázása, egyfajta virtuális térben induló, majd a valóságban folytatódó pénzügyi, társadalmi forradalom a cél a sorozat elején, ebbe a nem kis kalandba csöppen bele a depressziós, de legalábbis mélabús, világból kiábrándult, a kapitalizmust utáló, a pénzt, anyagi javakat megvető, álmatlansággal küzdő, drogfüggő Elliot. A srác kiváló programozó, remek hacker, és hamar nagy bajban találja magát. Ne a nagyival nézzük, és adjunk neki két-három résznyi időt.
Az első évad bámulatosan feszes és izgalmas volt: ha épp nem történt semmi, akkor is végig feszültségben tartották a nézőket, ha percekig meg sem szólalt senki, akkor is lekötötte a tévézőt a sztori. Brody történetét aztán húzták, amíg lehetett, sőt, még annál is tovább, és az évadra lendületet veszített a sorozat.
Szerencsére közben felépítették Peter Quinn karakterét,
hogy a női hősnő és az öreg mentora mellé azért legyen egy fiatal férfi főszereplő is: az ő szála ebben az évadban még izgalmasabb is volt, mint Carrie Mathisoné.
Szomorúan aktuális volt az évad, az Iszlám Állammal, az európai terrortámadással, de az első és a negyedik évad jobb volt, mint az idei – így a Homeland csak hetedik a listánkon. Mindennel együtt egy okos, igényes és fontos sorozat, csak néha leül tíz-húsz percekre.
Műfajának nagy klasszikusa lett, noha csak öt éve indult. Az első két évad parádés és sokkoló jelenetei után a boszorkányos és rémcirkuszos szezonok lejjebb vitték a szintet, de a most futó ötödik megint brutális. Nagy ötlet volt Lady Gagát leszerződtetni, a nézettségen is javított, nem is csapnivaló színésznőként, dermesztően kegyetlen tud lenni vámpírnőként. Nagyon kevés viszont a szabadban vagy más helyszíneken játszódó jelenet, hosszú távon igen nyomasztó a szálloda zárt, fülledt közege.
Csak a horror műfaj kedvelőinek ajánljuk, és brutális, néha gyomorforgató jelenetei miatt ne éjjel, elalvás előtt nézzük, mert rémálmaink lesznek. A véres orgiák, üvegkoporsókban fetrengő kisdedek miatt gyerekektől is tartsuk távol!
Erős már az évadkezdés is, ugyanis a temetőben az Egyesült Államok elnöke, Kevin Spacey lepisálja az apja sírját, miközben népes kíséret vár rá kicsivel odébb, nem is merik háborgatni nagy fájdalmában. Az első rész azonban mégsem annyira Francis Underwoodról szól, inkább Doug Stamperről, a vívódásairól, gyötrődéséről.
A második rész elején már kifarol az elnök mögül a pártvezetés, magára marad, a First Ladyvel is csak bonyodalmak vannak. A folytatásban felbukkan az orosz Petrov elnök, akiben nem nehéz felismerni Putyint. A roppant előkelő vacsorán, ahol 750 ezer dolláros vodkát szolgálnak fel, kissé becsiccsent a díszes társaság,
az orosz államfő mindenki előtt lesmárolja az Egyesült Államok elnökének feleségét,
és még a Pussy Riot is botrányt csinál. Egyszóval, izgalmasabb a sorozat, mint amilyen egy valódi hétköznap lehet a Fehér Házban. Nagy ívű, igényes, profi darab, az Elnök emberei méltó utódja.
Látványos, szépséges, erős évadot kaptunk, szerencsére Bran nyomorúsága nélkül, viszont több kiváló alakítással. A Havas Jon-féle történeten (meghalt? nem halt meg? visszatér? élőhalott lesz vagy varázslatot vetnek be?) hónapokig csámcsogott a sajtó, Daenerys pedig végre nem olyan, mintha egy sorozatba ágyazott spinoff lenne. Mindenki várja már, merre kanyarodnak a sztorik, ugyanis eléggé kezd szétválni a könyv és a sorozat története.
A Trónok harca idén rekordot is döntött, miután a Creative Arts Emmy-díjátadóján szerzett nyolc elismerés mellé még négy „nagyot" is megkapott, összesen tizenkét Emmyvel zárta tehát az évet, ez eddig még egyetlen produkciónak sem sikerült.
Másban is jeleskedik, de ennek az HBO aligha örül:
a TorrentFreak adatai szerint a BitTorrentről 2015-ben is a Trónok harcát töltötték le a legtöbbször, a sorozat ezzel már zsinórban a negyedik évet nyeri. Miközben a tévében nagyjából 8,1 millió amerikai látta a legutóbbi, ötödik évad fináléját, addig a sorozat egy epizódját 14,4 milliószor töltötték le világszerte.
A History nagyon jól tette, hogy belevágott a fikcióssorozat-gyártásba, mert rögtön az első egy kifejezetten tetszetős, kalandos, epikus darab lett, az indokoltnál nem több vérengzéssel, történelmi tényekre támaszkodva, ám azokat itt-ott kicsit átírva. Az első pár rész még nem szippantja be az embert, kell idő hozzá, de a történet egyre izgalmasabb, az új karakterek is jellegzetesek, passzolnak a sztoriba. Az idei évad látványban nagyon erős volt, elég csak Párizs ostromára gondolni.
A Vikingek az eddiginél hosszabb és a hírek szerint még véresebb évadra készülnek, a negyedik szezonra 20 epizód forog, aminek csak örülni tudunk. Február 18-án térnek vissza a képernyőre Ragnar, Rollo és Floki: lemegy 10 epizód, és 2016 őszén valamikor érkezik a folytatás. Mi már várjuk.
Az itthon is vetített sorozat egy kiválóan összerakott, fordulatos, komplex kémdráma, amely a nyolcvanas évek Amerikájába visz: egy szovjet házaspárról szól, a férfi és a nő minden részben izgalmas kalandokba keveredik. Philip évadonként lefekszik ugyan egy-két nővel (nem kéjhajhász, szigorúan az orosz világbefolyás megszerzése érdekében!), Elizabeth viszont annál szemérmesebb, kevesebb pikáns jelenetben látható. Épp ezért örültünk meg annak a két másodperces jelenetnek, ahol mutatott valamit. (2015 emlékezetes meztelenkedéseit itt gyűjtöttük össze.)
Az idei évadban Moszkva már nagyon szeretné, ha az amúgy elég idegesítő Paige is a szovjet eszméket támogatná, így a szülei egy gyenge pillanatban elmondják neki, hogy az egész életük egy hatalmas hazugság, minden perce színjáték, és valójában nem amerikai hazafiak, hanem épp ellenkezőleg.
Ebből persze komoly bonyodalmak lesznek,
de eddig is furcsa volt, hogy a két gyerek nem buktatta le a rendre éjszakai, titkos bevetésekre induló szülőket egy álszakállakkal, parókákkal teli házban. Kis hibái ellenére izgalmas, fordulatos kémsorozat, a nyolcvanas évek hangulatával.
A Fargo kultikus film, és sokan össze is rezzentek, amikor kiderült, hogy az FX sorozatot készít belőle. Az első évad láttán aztán már senki nem fanyalgott, a hangulat megmaradt, a sztori új és változatos volt, a káprázatos színészi játékot pedig nem győztük dicsérni. Két Golden Globe lett a jussa, három Emmyt nyert, és volt még egy halom jelölése.
A True Detective-nek nem sikerült átvinnie a maga által magasra rakott lécet a második évaddal, de a Fargónak igen: ha nem is jobb a teljesen új szereplőkkel, 20-30 ével korábban játszódó évad, mint az első volt, azt a nagyon magas szintet hozza. Igényes, szépen fényképezett, karakteres gonoszokkal teli sorozatot kaptunk, itt méltattuk hosszabban.
Pablo Emilio Escobar Gaviria 1949-ben született és 1993 decemberében halt meg, drogbáróként mérhetetlen vagyont halmozott fel, főképp kokaintermesztésből és -kereskedelemből. Számos beceneve volt (El Doctor, El Patrón, El Padrino, Don Pablo, El Senor, El Magico, El Zar de la Cocaína), élete filmre, de még inkább sorozatra való. Szerette a neve köré épülő Robin Hood-legendát, a medellíni szegények zöme megrendült, amikor a halálhírét megtudta, a temetésére 25 ezren mentek el.
Magyar tévé még nem adta, ennek ellenére nálunk ez a széria lett az első idén. Egyetlen hibája van: túl gyorsan mutatja be Pablo Escobar felemelkedését, nagyjából az első rész végére már dúsgazdag, befolyásos gazfickó, noha tudtuk volna nézni egy fél évadon keresztül a kezdeti nehézségeket, az elképzelhetetlenül nagy vagyonra szert tett drogbáró birodalmának épülését.
A sorozat legalább annyira szól a két amerikai ügynökről, mint Escobarról. Bár a brazil Wagner Moura akcentusa miatt morognak a medellíniek, ő remek választás volt, noha amikor szomorú bociszemekkel néz, nehéz róla elképzelni, hogy bárkit gond nélkül lelövet, mint egy kutyát, legfőbb társait meg péppé veri.
Boyd Holbrook és a Trónok harcában is látott Pedro Pascal hiteles a szerepben,
jók együtt és külön is, és csak sajnálni tudjuk, hogy egy évad van hátra – hiszen a valós eseményeket feldolgozó, fikciós elemekkel picit feldíszített szériát nem lehet sokáig húzni a történelmi fordulatok ismeretében.
Nem állítjuk, hogy a kolumbiai drogbáró az új zombi, azaz annyira felkapott téma lenne, mint a tévét két-három éve ellepő élőhalottak, de a netflixes Narcos első évadja után a Sony Pictures Television is bejelentette, hogy sorozatot készít a Medellín-kartell uráról, ráadásul 70 részben. A széria a bukás időszakára, a keresésben részt vevő elit osztagra összpontosít majd.
-------------------
Csak ismételni tudjuk, hogy nagyon erős év volt az idei a tévé- és sorozatiparban: ezért is lett a tízes listánk valójában egy top 11. Mivel legalább 300 új sorozat indult az idén csak az angolszász világban, és mellettük futott még sok száz korábbi, mindet nem láttuk mi sem, így ez a lista is szubjektív.
Cikksorozatunk első részét itt, a másodikat itt találja. A harmadik rész, amelyben a 11–15. helyezettek vannak, itt olvasható. A magyar sorozatok külön ligában indultak, itt az idei toplistánk.