Ragaszkodtál ahhoz, hogy itt, a 3K-ban találkozzunk. Miért olyan fontos számodra ez a kultúrház?
Végigkövettem azt, ahogy egy régi, ronda pártszékházból nagyon barátságos, finom hangulatú kulturális házzá, valóságos kultúrotthonná vált ez az épület. A barátnőm vállalta, hogy nekivág, de ezt sok aggódás és kétely előzte meg. Nagyon vele éreztem, mert annak idején a gimnázium után, amikor nem vettek fel, képesítés nélküli népművelő voltam Bonyhádon. Érdekes látni, hogy valakikből hogy lesz közösség, hogy lesz csapat.
Milyen szakra mentél volna?
Több minden szóba jött, a matektanár azt javasolta, hogy matematika szakra menjek, a magyartanár szerint a magyar nyelvvel vagy népműveléssel kellett volna foglalkoznom, és mivel sportoltam, a testnevelés szak is szóba jött. A színház, a színészet iránt érzett vonzódásomat pedig magamnak sem mertem bevallani. Nemrég azt mondta nekem valaki, hogy téged csak pontosan rá kellett volna rakni a rajtvonalra. Igaza lehetett.
Évekig kerestem az utam, és halmoztam a sikertelen felvételiket.
Több területen is tehetségesnek tartottak, én meg jól elvesztem a sok jó és annyira érdekes dolog között. Másrészt nehéz időszak volt ez a családban is, 18 éves koromban anyu sztrókot kapott, a ballagásomra a saját felelősségére jött ki a kórházból, és akkor jött rá, hogy nem tud írni, lebénult az egyik oldala. Szóval volt egy kemény lelki teher is, mivel azt gondoltam, hogy nekem mindent meg kell tennem azért, hogy még egyszer lássam nevetni.
A Színművészetit miért nem merted megpróbálni?
Térben, időben, korban olyan távol volt Bonyhád Budapesttől, hogy abból a kisvárosi létből egyszerűen lehetetlennek éltem meg. Végül a színháztudomány szak jött össze, ott tanultam. Aztán amikor otthon elindult a városi tévé, és a kisboltban megkérdezte egy ismerősöm, hogy nem maradnék-e ott híreket felolvasni, akkor nem mentem többet órákra. Közben az általános iskolám igazgatója hívott napközis tanárnak, hétvégente meg úszni tanítottam ovisokat, kisiskolásokat.
Először a bonyhádi, aztán a paksi városi tévében fejlesztettem magam, komolyan vettem az önképzést, közben pedig
figyeltem, hogy mit csinálnak az általam nagyra tartott televíziós személyiségek, Kepes, Vámos, Friderikusz.
A gyakorlati tapasztalatok mellé minél hamarabb szerettem volna az elméleti tudást is megszerezni, ezért elvégeztem a Teleschola média iskolát. Volt pár olyan ember az életemben, aki talán nem is tud róla, hogy egy-egy mondatával új világot nyitott meg előttem.
Németországba hogy jutottál? Több nyarat is ott töltöttél diákként.
Pénz nem igazán volt arra, hogy tanuljunk, 18 éves koromtól teljes mértékben próbáltam magam eltartani, ha tudtam, visszaadtam a szüleimnek. A színház szak alatt több nyarat is Németországban töltöttem. Írtam a kint élő keresztapámnak, hogy ha tud munkalehetőséget, szóljon. Egy kórházban talált takarítói állást, ott dolgoztam mindennap, hétvégén is.
Tetszett?
Egy másik rendszert ismertem meg. Láttam, hogy egy ország hogyan működik logikusan, hogyan kell egy szervezetet egymásra építve működtetni, ahol mindenki tudja, mi a dolga, és elismerik, ha jól csinálja. Marasztaltak, hogy tanuljak kint, akár munka mellett is biztos egzisztencia és karrier várhat rám. De jöttem haza, mert úgy éreztem, nekem a magyar nyelvvel van dolgom.
Ekkor költöztél Budapestre?
Egymillió forintot tudtam félretenni, az volt a tőkém, így indultam Budapestre. De csak évekkel később, amikor megnyertem a Riporter kerestetik-et. Nem tudtam, milyen a főváros, mintha másik országba költöztem volna, kultúrájában, pörgésében, mindenben. Ez volt a biztosíték. Úgy terveztem, hogy vagy megtalálom a helyem, míg kitart, vagy hazamegyek. Először az állami tévénél dolgoztam a híradóban, reggelente néztem az RTL Klub műsorát, és amikor Stohl, Alföldi és Novák vezette a Reggeli-t, úgy éreztem, hogy nekem ott kellene lenni. Úttörő reggeli műsor volt, vágytam rá, hogy megtaláljanak, zsigerből nekem valónak éreztem.
Hogy találtak meg?
Már több éve az MTV híradójának műsorvezetője voltam, amikor elmentem egy médiabálra, ahol Radnai Péter akkori főszerkesztő megkérdezte, hogy nem derogálna-e nekem elmenni egy castingra. Majdnem a nyakába ugrottam örömömben, legszívesebben megölelgettem volna. Egyik pénteken még a fél nyolcas híradót vezettem az MTV-n, hétfőn meg beköszöntem a Reggeli-ben. Azt, hogy ennek négy év után vége, az újságokból tudtam meg.
Hogy érintett?
Már megírták a lapok, hogy kik nélkül megy tovább a műsor, amikor Kolosi Péter hivatalosan is közölte velem a döntést. Akkor mi olyan jót beszélgettünk a tévézésről, az elképzeléseimről, hogy a szívem mélyén tudom, életem legjobb kirúgásának köszönhetem, hogy néhány hónappal később a Fókusz kapcsán engem kerestek.
Életemben nem sütöttem annyi süteményt bánatomban, mint akkor, karácsony környékén. Aztán jött a Fókusz, és alighogy beleszoktam az új tempóba, csapatba, feladatokba váratlanul egy kegyetlenül nehéz időszak.
Mi történt?
Anyu váratlanul kórházba került. Elkezdődött a versenyfutás az idővel. Két hónap, rák az utolsó stádiumban. Akkor a kollégáim szó nélkül dolgoztak helyettem, még Marsi Anikó is nagy hassal visszajött helyettesíteni. Jakab Ádám, aki ma is a Fókusz főszerkesztője, időről időre érdeklődött, hogy bírom, aztán egy ilyen telefonhíváskor rákérdezett, vállalnám- e, hogy a Portré állandó műsorvezetője legyek. Így velem új korszak is kezdődne, nemcsak a műsor címe, de a vendégei sem kötődnének a Fókusz-hoz.
Gyönyörű tavasz volt, és én nap mint nap köszöntem el magamban anyutól. Nem emlékszem szebb tavaszra, tulipánmező virágzott az udvaron, ahol felnőttünk.
És ott volt a fájdalom az állandó feszített időversenyben. Nem kaptunk hosszabbítást a gyógyulásra.
Az élet másik arcával szembesültem. Örültem a hírnek, és annak is, hogy anyunak is el tudom mondani. De igazából ő akkor már nem ebben a világban volt. Katartikus, megrendítő időszak volt.
A Portré azóta is képernyőn van. Hány vendéged volt már?
2007 óta? A Portré-ban kincseket őrzünk, és azt hiszem, itt az ideje, hogy tényleg felfogjam, mekkora érték jött már össze ebből a több mint 300 vasárnap éjszakai beszélgetésből. Buzánszky Jenő, Törőcsik Mari, Presser Gábor, Kemény Dénes, prof. dr. Merkely Béla, Louis Figo, mindenki szívesen mesélt. Amikor Ocskay Gábor jégkorongozó váratlanul meghalt, az egész magyar médiában csak nekünk volt olyan interjúnk, amellyel méltó módon idézhettük fel egy nagyszerű sportember életét. Vajda Attilára, mielőtt megnyerte az olimpiai aranyat, senki nem volt kíváncsi rajtunk kívül.
A visszajelzések milyenek, szeretnek a nézők?
A nézettség alapján igen, de a személyes reakciók nekem fontosabbak, és a mai napig meglepnek és zavarba ejtenek a visszajelzések, amiket kapok. Szerencsére még nem fordult elő udvariatlan vagy tolakodó személyes közeledés.
Érdekes, hogy inkább a hangomról ismernek fel az emberek.
Ha állok a pénztárnál, nem jönnek oda hozzám, de ha megszólalok, akkor rögtön felkapják a fejüket. Amikor valaki megölel az utcán, vagy azt mondja, hogy a maga mosolya nekünk mennyit jelent, vagy egy anyuka olyat ír, hogy a gyerekeit rám bízná, mert nem tudja, mi lesz vele, akkor közvetlenül is szembesülök azzal, hogy milyen nagy a felelősségünk. Megérintenek ezek, közben jólesik, hogy szeretnek.
Mennyire hat meg, amiről beszámoltok a Fókusz-ban?
Amikor nagyon benne voltam, amikor minden információt begyűjtöttem a rákról, akkor borzasztó volt olyan leveleket olvasni, hogy segítsünk, készítsünk riportot. Amikor meggyötörten, lefogyva visszatértem dolgozni, csak azt kértem, hogy ne kelljen nyilatkoznom, de a kiszolgáltatott, kétségbeesett, gyerekeikért, szüleikért, önmagukért küzdő emberek történetei akkor is benne voltak a Fókusz-ban. Az én dolgom műsorvezetőként pedig az, hogy ezeket megértsem, végiggondoljam, és úgy vezessem fel a riporterek által készített filmeket, hogy azzal megérintsem a nézőket. Kérjem a figyelmüket, a megértésüket, gyakran a segítségüket is.
Előfordul, hogy megkönnyezed ezeket a történeteket?
Nem egy szívszorító riportot szipogtam már végig a vágószobában. Az élő adásban sem titkolom az érzéseimet, de nagyon furán nézne ki, ha minden héten egyszer csak papírzsepivel bírnám végigbeszéni a műsort. Nem csak a családtagokért való küzdésről szóló történetek érintenek meg. Én láttam,
megéltem, hogy az alkohol milyen problémákat okoz különböző családokban, hogy gyerekek hogyan nyomorodnak meg ettől.
Megtapasztaltam azt, hogy milyen a kiszolgáltatottság, milyen emberfeletti küzdelmet vívnak értünk és az egészségünkért az orvosok, ápolók. Lehetetlen helyzet, hogy pont azokat nem becsüljük meg, akik az életünkért küzdenek.
Ezért is érint olyan mélyen a szülők nélkül élő gyermekek sorsa? Már évek óta az SOS Gyermekfalu egyik nagykövete vagy.
Ezek a gyerekek nem tehetnek róla, hogy meghaltak vagy börtönbe kerültek a szüleik, hogy beteg lett az anyukájuk, vagy erőszakos volt velük az apjuk. Amikor gondolkodtam azon, hogy miért adományoznak az emberek sokkal több pénzt beteg gyerekekkel foglalkozó alapítványnak, akkor az egyik okot abban is láttam, hogy azért, mert ott vannak szülők, akik, amíg élnek, mindent megtesznek a gyermekükért.
Ezeknek a gyerekeknek pedig nincsenek saját szüleik.
Néha úgy tűnik, mindennél nehezebb erre pénzt gyűjteni.
Mi a feladatod?
Arra irányítom rá a figyelmet, hogy vannak olyan gyerekek, akik így visszakapják az elveszett gyerekkort. Sajnos nincs elég nevelőszülő Magyarországon. Emberfeletti erő megteremteni azt, ami az SOS Gyermekfaluban létezik, és közben több ezer másik gyereknek is járna hasonló minőség. Ez a szívügyem, ha csak lehet, beszélek róla, válaszolok kérdésekre, hogy az emberek tudjanak róluk.
A szó nem csak veszélyes, de hasznos fegyver is, élni kell vele.
Úgy tudom, halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek szüleinek is segítesz.
Gondolj bele, a szülők eldöntik, hogy két szuperokos, egészséges gyerek után vállalnak egy harmadikat is, hisz van jó munkájuk, vágynak nagyobb családra. Aztán születik egy halmozottan sérült gyerek, az anya befejezi a munkát, otthon marad, az élet teljesen más úton folytatódik. Az ok lehet más is, baleset, betegség, orvosi műhiba, de ezek a családok szinte kivétel nélkül mind rejtve és rejtőzködve élnek, a túlélésért küzdenek.
Fogalmunk sincs arról, hogy hány ilyen család próbál a sérült gyerekéért mindent megtenni, és sodródik egyre a társadalom peremére.
Hogyan sikerült megúsznod, hogy elkerült a bulvár?
Egyrészt hamar voltak rossz élményeim, és nagyon óvatos lettem. Amikor még anyu élt, akkor egy kis példányszámú, de annál "hangosabb", ragadozóbb lapban megírták, hogy a párom ács-állványozó, és emiatt szégyellem, titkolom. Ez megjelent.
Néztem, hogy ez mi, honnan szedik ezt a hülyeséget.
Anyunak nem az volt a véleménye, hogy ez hazugság, hanem, hogy lehet, hogy őket is szégyellem, mert ő bőrdíszműves, apu meg géplakatos. Ez borzasztó.
Másrészt nem is volt olyan sztorim, amit szívesen hallottak volna a bulvárlapok. Volt viszont körülöttem, a családban is elég megoldandó probléma, amire kellett figyelni, ahol kellett segíteni, fizikailag és anyagilag, emellé nem fért be nekem a "mesemondás". Igyekszem a magánéletemet megtartani magamnak.
Tavaly nyáron szerepeltél egy színdarabban. Idén kaptál felkérést újabb szerepre?
Már mondtam, hogy magam előtt is rejtegettem titkos vágyamat, a színészséget így meghagytam másoknak, és inkább színdarabot írtam, színjátszókört szerveztem. Sokat jártam viszont, és nyertem is szavalóversenyeket, szépkiejtési és nyelvhelyességi versenyt, nem esett nehezemre kiállni az emberek elé. Elvarázsolt a színház, noha gyerekként nem sokszor volt lehetőségem eljutni.
Tavaly Dicső Dániel rendezett egy szabadtéri előadást itt, a 3K előtti téren, és rám osztotta a Tündér szerepét. Ennyi idősen egyszer csak mertem önmagam lenni, és mertem játszani. Most a rendező újabb darabon töri a fejét, és újabb szerepet kínált fel nekem.
Ha van szabad időd, azt elsősorban a kutyáddal töltöd?
Kutyásnak lenni életforma, életmód. Mivel az RTL Klub és a 3K is kutyabarát hely, Hugó szinte mindenhova el tud jönni velem. Azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb igény van arra, hogy megtanuljuk, milyen egy másik intelligenciával együtt élni, milyen az, amikor valaki nem beszél, és vágyik arra, hogy megértsd. Nem biztos, hogy megvannak a szavaink rá, de mégis
meg tudjuk érteni egymást egy külföldivel is, aki egy másik országból jön erre felénk, esetleg csak áthalad.
Az egész társadalmat alapjaiban változtatná meg, ha képesek lennénk figyelni egymásra.