Hajdu Steve: A színházban az is jó, hogy lehet lopni

Hajdú Steve színész, Origo interjú 2016.05.26.

Hajdu Steve-et a Heti hetes-ben és a Kisdumások-ban lehet látni a képernyőn, az egyik élelmiszeráruház-lánc reklámjáról már nem is beszélve. Szerinte nem lehet előre tudni, hogy mikor szól valami nagyot, de szeretné, ha legalább a gesztusai vagy a hangsúlya fennmaradna a színpadon. Sokkal előrébb tart egyébként az életben, mint azt tizenévesen gondolta volna, akkoriban már annak is örült, hogy egy debreceni klubban láthatja a Tomi Szomorút.  

Miért nem volt jó az István?

Nagyon jó az István, a Steve a becenevem. A gimnáziumban angolórán a nevünket ráírtuk egy lapra, ami névtáblaként ki volt téve a padra. Mivel az István angol megfelelője a Steve, én ezt írtam a papírra. Végül nemcsak azon a felületen, de rajtam is megmaradt, később az osztályom, az iskola, mindenki így szólított.

Egy angolórán lett belőle Steve Fotó: Marton Szilvia - Origo

Az új műsora, a Kisdumások a szombat délelőtti műsorsávban landolt az RTL Klubon, sokan talán nem is látták még. Mit kell tudni róla?

A médiában most picit előtérbe helyezik a gyerekeket, szombat délelőttönként így van ez az RTL Klubon is. Négy kisgyerekkel dumálgatok az élet nagy dolgairól, próbálok nekik vicces feladványokat kitalálni, például egy-egy szónak kell megtippelniük a jelentését, vagy mutatok nekik egy retró tárgyat, aminek meg kell fejteniük a funkcióját.

Tulajdonképpen a Heti hetes-ben is „dumálgat”, csak épp felnőttekkel. A műsor régi tagjaival, Farkasházy Tivadarral, Gálvölgyi Jánossal milyen a viszony?

Farkasházy Teddy hosszú történeteit végighallgatni, és utána visszakötni, hogy honnan kezdte, embert próbáló feladat, de aki meséli, az egy nagyon szerethető figura. Gálvölgyi Jánossal nemcsak a Heti hetes-ben, de a színházban is el kellett fogadtatnom magam. Ő rendezte a Játékszínben a Hatan pizsamában című darabot, abban játszanom olyan volt, mintha egy mesterkurzuson vettem volna részt.

Régóta bent ül a Heti hetesben Fotó: Marton Szilvia - Origo

És Jáksó Lászlóval hogy boldogul?

Jáksó Lacival is jó viszonyom van, nagyon helyes srác. Mindig adja a hülyét, de ez csak a látszat, igazából egy nagyon okos fiú, aki átlát mindenen, és mindenről komoly véleménye van. Nagyon szeretem, de ez mindenki másról is elmondható a csapatban.

Van azért olyan, akivel a stúdión kívül is tartja a kapcsolatot, beül vele még a büfébe egy-egy felvétel után?

Para-Kovács például nem vezet, mindig egy benzinkútnál találkozunk, én szoktam kivinni a felvételre. Viszont hazafelé már Gálvölgyi Jánost kéri meg, mert ő a Moszkva térnél ki tudja tenni, kényelmi szempontból ilyenkor felad engem, de odafelé nagyon jókat beszélgetünk. Ceglédi Zolit is nagyon szeretem, évek óta mondom neki, hogy politikai elemző helyett politikusnak kéne lennie, de ő mindig azt válaszolja, hogy a politikus annak a bizonyos testrésznek azon az oldalán áll, ahol ő nem szeretne.

Nem gondolta volna, hogy Bajor Imre ennyire hiányozni fog neki Fotó: Marton Szilvia - Origo

Minden héten találkozunk, igazából nem tűnik fel, hogy nem megyünk el sörözni vagy máshova, Ónodi Gyuri (a Heti hetes főszerkesztője – a szerk.) sem tud már nagy stábbulikat szervezni. Amikor valaki otthagy minket, igazából akkor vesszük csak észre, hogy mennyire hiányzik. Hajós Andrissal szerencsére szoktunk találkozni, de van, akivel már nem lehet. Nem gondoltam volna például, hogy Bajor Imre ennyire hiányozni fog, nemcsak a műsorból, de az életemből is.

Halálig lehet csinálni ezt a műsort?

Nem tudom. Az mindig motiválja az embert, hogy meddig lehet még csinálni, hiszen kereskedelmi tévében elég ritka, hogy egy műsor tizenakárhány évig menjen. Ahogy Ónodi Gyuri szokta mondani, addig lehet csinálni, amíg vannak hírek. Hogy meddig tud korszerű maradni, hogy „beszélő fejek” vannak a televízióban, azt majd a nézők fogják eldönteni.

A gázsit mennyire vágták egyébként vissza, amikor átkerült a műsor az RTL II-re?

Sokkal, több mint a felét megvonták. Hajós ezért is hagyta ott, ő megkereste máshol ugyanazt a pénzt. Én úgy voltam vele, hogy még így is több a pénz, mintha otthon üldögélnék.

Mindig motiválja, hogy meddig lehet még csinálni Fotó: Marton Szilvia - Origo

Elesett megkeresésektől amiatt, hogy a műsorban markánsan képviselnek egy politikai oldalt?

Volt már ilyen. Nemrég egy debreceni ismerősöm megkeresett, hogy Szentendrén egy állami galériában szavaljak el két Villon-verset, de aztán az ottani igazgató lefújta a dolgot. Nem merte azt mondani, hogy politikai probléma van velem, helyette azt állította, hogy együtt voltunk kollégisták Debrecenben, és én akkor nagyon megbántottam őt. Egyébként soha életemben nem találkoztam vele. Szerintem színháznál is előfordult már, hogy azért nem hívtak, mert baloldalinak tartottak, más kérdés, hogy mit jelent ma Magyarországon a baloldaliság.

Politika nélkül lehet ma egyáltalán színházat csinálni?

Szerintem soha nem lehetett, már Moliére és Shakespeare idejében is politikai volt a színház.

Nyugat-Európában csak annyiból könnyebb, hogy van mecenatúra,

és a nézők is ki tudják fizetni azt a jegyárat, ami legalább az előadást eltartja. Amíg Angliában egy kisebb színházban is el lehet kérni 30-40 fontot egy jegyért (12-16 ezer forint – a szerk.), addig itthon 3 ezer forintnál többet aligha, ezt viszont az állam még 7 ezer forinttal kipótolja, afféle támogatásként. E nélkül nemigen lennének tele a színházak, így viszont egy darab megnézése még mindig az olcsóbb szórakozási formák közé tartozik.

Egy darab megnézése még mindig olcsó szórakozásnak számít Fotó: Marton Szilvia - Origo

Játszik olyan nagy volumenű darabokban is, mint a Mamma Mia! vagy a Spamelot, de számos kamaradarabban is láthattunk már. Melyik áll közelebb önhöz?

Mindkettőt nagyon szeretem, a nagy produkcióknál lenyűgöz a profizmus, a világszínvonalú munkamódszer, hogy négy-öt hónapos kemény munka kell ahhoz, hogy a nézők könnyednek lássák a darabot – amin egyébként száz ember dolgozik, a színészeken kívül rengetegen a háttérben. De szeretem azt az abszurd angol komédiát is, amit most próbálunk a Karinthy Színházban. Ez egy hétszereplős darab, műhelymunka folyik, lehet kísérletezni, lehet merésznek lenni, igazi örömszínház. Kisebb a felelősség, bátrabbak lehetünk.

Régóta szabadúszó, társulathoz nem is tudna már tartozni?

A főiskola után a Székely Gábor-féle Új Színházban voltam, utána tíz évig a Vígszínházban, de azt érzem magamon, ahogy idősödöm, hogy

egyre nehezebben bírom, hogy folyton ugyanazokkal az emberekkel találkozzak.

Húsz éve, amikor még készültek rádió- és tévéjátékok, a kollégák napi szinten benne voltak a másik szakmai életében, délután ötkor megnézhették, mondjuk, Sinkovits Imrét munka közben, fantasztikus kulturális közeg volt. Ma már muszáj szabadúszónak lenni, ha az ember új és új kollégákkal akar együtt dolgozni, márpedig nekem kell az inspiráció.

Muszáj szabadúszónak lenni, ha az ember inspirációra vágyik Fotó: Marton Szilvia - Origo

Van olyan a szakmában, akire azt tudja mondani, hogy a mentora volt?

A főiskolára Horvai István és Kapás Dezső osztályába jártam, de rendezett és tanított minket például Sinkó László, Benedek Miklós, Máté Gábor is. Benedekkel nagyon szerettem együtt dolgozni, főleg a színházi gondolkodásomhoz adott hozzá sokat, Sinkó László viszont olyan hatással volt rám, hogy nincs olyan nap, amikor próba közben ne jutna eszembe. Olyan szakmai dolgokat tanított meg, mint hogy nincs két egyforma mondat, egy monológban minden mondatot ki kell színezni, vagy épp megtörni a ritmusát, ekképp kifejezni, hogy mire gondolok.

Mindig azt mondogatta, hogy

egy színésznek semmi más fegyvere nincs, csak a fantáziája.

El tudja játszani, hogy felemel egy virágot, még ha nincs is a kezében virág. Olyan hatalma van, hogy azt is el tudja játszani, hogy átadja a virágot valakinek a közönségből. Mivel ő hisz benne, hogy a kezében egy virág van, a néző is látni fogja.

Mit csinálna, ha nem színész lenne?

Mindenképpen valami alkotó munkát szeretnék végezni, amiből születik valami – akár fizikailag is, szívesen lennék például asztalos vagy műbútorasztalos. A filmezés is érdekel, operatőrként is kipróbáltam volna magam, ha úgy alakul. A mozi egyébként a mai napig vonz, talán ma már szívesebben is nézek meg egy filmet, mint egy színdarabot. A film még mindig le tud nyűgözni.

Mindenképpen alkotna valamit Fotó: Marton Szilvia - Origo

Legutóbb melyik film volt nagy hatással önre?

Amiért Leonardo DiCaprio Oscar-díjat kapott, A visszatérő. Iñárritu, a rendező félelmetes, és az operatőr is olyan képi világot rakott elém, hogy összecsináltam magam. Azt látom azon a filmen, hogy rászántak másfél évet, kiköltöztek a vadonba, összetörték a lelküket miatta. Fura volt látni egyébként, hogy egy fiatal színésznek (Will Poulton – a szerk.) előtte a Családi üzelmek-ben még a heréjét csípte össze egy darázs, itt pedig egy drámai szerepet, egy prémvadászt kellett eljátszania, és sikerült is neki hitelesen.

Mindig komikus szerepeket várnak öntől a nézők?

El szoktam gondolkodni azon, hogy aki a Heti hetes-ből vagy épp a Papírkutyák-ból ismer, és aztán megnéz színházban a Godot-ra várva című darabban Estragonként, az vajon mit gondol. A néző mindenképp úgy ül be egy darabra, hogy van prekoncepciója, aminek, persze, van is alapja, hisz kilencven százalékban szórakoztató, akár komikus darabokat játszom.

Estragonként is láthattuk már Fotó: Marton Szilvia - Origo

Igazából, amikor az ember elindul a pályán, azt gondolja, hogy még annyi minden fog történni vele. Én a drámatagozatos gimnáziumban úgy kezdtem, hogy kiálltam egy gitárral a színpadra, és a saját számaim között mondtam a vicces monológjaimat. Volt egy nagyszerű tanárom, Jantyik Csaba – aki most az Operettszínház oszlopos tagja –, ő az egyik előadásomat látva azt mondta, annyira lehengereltem a közönséget, hogy nekem nem is színésznek kéne mennem, hanem előadóművésznek.

Tizenhat évesen ezen kicsit meg is sértődtem, hiszen színészi pályára készültem. De közben eltelt harminc év, és én megint

azt csinálom a legszívesebben, hogy kiülök a színpadra a gitárommal, eljátszom pár számot, és közben szövegelek.

Az ember tesz néhány kitérőt, de aztán sokszor visszatér oda, ami tizenévesen érdekelte.

Ott tart most, ahol látta magát tizennégy évesen?

Előrébb. Tizennégy évesen még Hortobágyon ültem, nekem már az is nagy trauma volt, hogy el kell mennem Debrecenbe felvételizni a gimnáziumba. Csak debreceni diák akartam lenni, mint Nyilas Misi, de aztán lenyűgözött, hogy a helyi klubban egy Tomi Szomorú nevű zenekar játszik – abból lett gyakorlatilag a Tankcsapda –, vagy adnak, például, egy színdarabot, aminek az a címe, hogy A kopasz énekesnő – arról még egy fiatalabb iskolatársam, Hajdu Szabolcs, a későbbi filmrendező mesélt.

Bírta a Tomi Szomorút és A kopasz énekesnőt Fotó: Marton Szilvia - Origo

Akkor azt hittem, az a csúcs, de aztán felkerültem a főiskolára, ahol a mestereim azt mondták, ne legyek türelmetlen, körülbelül ötvenéves koromra fog összeérni a karakterem és a habitusom a szerepekkel. Most negyvenöt vagyok, ilyen értelemben még öt évig parkolópályán vagyok, de addig is dolgozni kell. Úgy érzem, hogy amit elterveztem, az sikerült, teljes az életem, a helyemen vagyok.

Akkor is így érzi, amikor az Aldi-reklámjába belefut a tévében?

Amikor az ember elvállal egy ilyet, még nem tudja, hogyan fog elsülni, hogyan fogadják majd a nézők. Rengeteg reklámban szerepeltem már, voltam más élelmiszeráruház-láncnak is az arca, ennél jobban azonban egyik sem ütött be. Olyan értelemben sikeres lett a hirdetés, hogy beszélnek róla az emberek, az utcán is be-beszólogatnak, hogy „Az Aldi olcsó”.

Továbbviszik egymás gesztusait Fotó: Marton Szilvia - Origo

Idősebb barátaim közölték velem, hogy ők amúgy is szeretnek oda járni, ha lehet, intézzem már el, hogy más típusú vécépapírt áruljanak. Volt olyan, hogy egy ismerősöm kisfia megtanulta „A szerelem fáj” című jelenetet, és előadta nekem. Már azt várom, hogy a következő farsangkor is beöltözzön valaki ennek a figurának, akkor legalább nem múlna el nyomtalanul az életem.

Fontos egyébként nyomot hagyni a világban?

Valamennyire szerintem igen, de soha nem törekedtem rá különösebben. Nem akartam soha maradandót alkotni, de annak például örülnék, ha a nemlétezésem után továbbmenne egy-egy gesztusom. Van olyan gesztusom, amit Tahi Tóth Lacitól lestem el, de ő is Páger Antaltól leste – Páger pedig, ki tudja, honnan.

A színházban ez is jó, hogy lehet lopni.

A legutóbbi próbán is észrevettem, hogy egy hangsúlyt Sinkó Lacitól vettem át, mi, színészek, így próbáljuk továbbvinni egymást. Lehet, hogy 2086-ban egy fiatal színész az én egyik gesztusomat vagy hangsúlyomat veszi majd elő, én speciel örülnék neki.