Marsi Anikó: Mindig halálosan komolyan vettük a hivatásunkat

Vágólapra másolva!

Sejtette, hogy hét év visszavonultság és médiacsend után mindenhol hír lesz abból, hogy hazajött, és munkát vállalt korábbi csatornája riválisánál. Jól megfizetik, de állítja, hogy lelkileg, mentálisan, fizikailag is hiányzott neki a munka, ez volt a döntő. Imád bútort szerelni, a celebbulikat annyira nem bírja, és nincs elég ideje beszállni a hírszerkesztésbe – de ezt nem is kérték tőle. Nem csatlakoztak szektához, nem tartják lelki terrorban, és Argentínában sem éltek. De akkor hol?

Kalmár Csaba

Vágólapra másolva!

TV2 Marsi Anikó média Tények Tények (hírműsor)

Meglepte a médiaőrület mértéke, ami a hazatérését övezte? Minden lap beszámolt róla.

Amikor elfogadtam a munkát, senki nem tudott róla, csak a férjem, Kökény-Szalai Vivien, Gönczi Gábor és én, és legalább másfél hétig ez így is volt. Persze a kérdésfeltevés pillanatában már tisztában voltam vele, hogy egyfajta kíváncsiságot fog kiváltani a megjelenésem. Tehát amikor jött a nagy felhajtás, már nem okozott megdöbbenést, hiszen tartom, hogy

aki kimegy a napra, az ne csodálkozzon, ha lebarnul.

Van erre egy csúnyább kifejezés is, de azt hagyjuk... Amikor megjött a megkeresés, tudtuk, hogy hét év csend után ez nyilván hír lesz. Újra felbukkan az eltűnt nő, a családjával együtt?

Ha nem burkolózik misztikus ködbe a család, nem szólt volna akkorát.

Mi mindig halálosan komolyan vettük a hivatásunkat. Amikor szerepeltünk, ennek rendeltünk alá mindent, amikor meg ketten együtt szerepeltünk, az nem megduplázta, hanem megnégyszerezte az érdeklődést. Amikor közszereplők voltunk, akár tévésként, akár autóversenyzőként, akár Hungaroring-vezérigazgatóként, akkor közszereplőként nyilatkoztunk. Azok a munkák azzal jártak együtt, hogy kérdéseket kapunk, és azokra udvariasan válaszolunk. Ugyanilyen halálosan komolyan gondoltuk egy ponton, hogy mi ebből ki akartunk vonulni.

Ez családi döntés volt,

semmi misztikum nem volt benne. Szerettünk volna magunkban lenni, nem akartunk szerepelni: ennyi a magyarázat.

Sokat tűnődött a válaszon?

A gyerekeink véleményét és anyukámét is kikértük, illetve beavattuk egy-két kinti barátomat. De az volt a legfontosabb, hogy Laci és én mit gondolunk erről. „Oké, akkor vágjunk bele” – mondtuk ki végül.

A pénz mennyire volt fontos?

Nem akarok álszent lenni, engem is érdekel, hogy mennyi a fizetésem... Tény, hogy az elmúlt hét évből hármat gyesen voltan, négy éven át pedig dolgoztam vagy tanultam. Ha nem dolgoztam, akkor háztartásbeli voltam. Néha ettől jól éreztem magam, néha viszont nem, mert tizennyolc éves korom óta dolgoztam, és hiányzott a televíziózás. Soha nem fantáziáltam arról, hogy egy férfi megteremtse az egzisztenciális biztonságot, én meg otthon maradhatok, míg ő eltart. Végül részben így lett egy időre, ami nagyon szuper, de közben hiányzott a tévé.

Ez döntött inkább, nem a fizetés?

Nem akarok hazudni: nem vagyok rosszul megfizetve, és ez jó. De a legfőbb szempont az volt, hogy azt csinálhatom, amit tanultam, és amit egész életemben műveltem. Sikeres is voltam ebben szerintem, talán azért is, mert mással nem is foglalkoztam, a televíziózásra koncentráltam mindig. Az utóbbi időkben viszont lelkileg, mentálisan, fizikailag is hiányzott a munka.

Andy Vajna hívta fel? Vagy hogy történt a megkeresés?

Gönczi Gáborral nagyon jóban voltunk a régi időkben is, majd utána is, rendszeresen, úgy negyedévente dumáltunk egy nagyot, függetlenül attól, ki hol volt épp. De fél évvel azelőtt, hogy megcsörrent volna a telefonom, már nem beszéltem vele, majd hívott, és elmondta a miértet.

Meglepődött?

Közölte, hogy azért hívott, hogy megkérdezze, hogy lennék-e a Tények műsorvezető társa a TV2-nél. Kérdezgettem, hogy ez kinek jutott eszébe, majd megtudtam, hogy Kökény-Szalai Vivien volt az ötletgazda, és nem sokkal később már vele beszélgettem tovább.

A Tények arca, de hírt is szerkeszt, mint korábban?

Általában kettőre bejövök, de a hírszerkesztésbe nem folyok bele.

Miért?

Mert nem arra kértek fel, hogy itt okoskodjak. Másrészt rá kellett jönnöm, hogy amit huszonévesen nagyon szívesen csináltam, és amilyen leterhelést kaptam, az ma már sok lenne. Van férjem, két gyerekem, nem bánom, hogy nem kell egész nap benn lenni a szerkesztőségben. Néha szeretnék picit többet részt venni, szeretnék többet vállalni, de

most sem időm, sem energiám nincs ennél többre.

Hogy így is lehet-e, így is megéri-e? Még nagyon friss a dolog, majd térjünk vissza erre a témára pár év múlva. Ma már nem az a feladatom, hogy a világot megváltsam, és nem az a dolgom, hogy 12 órát töltsek naponta hírszerkesztéssel, mert a munkának ezt a részét kicsit nem lehet csinálni. Vagy éjjel-nappal ezt csinálod, vagy nem. Ebbe már nem férne bele a műsorra való tisztességes felkészülés.

Volt vezérigazgatója lett az új főnöke: milyen a kapcsolata Dirk Gerkensszel?

Kétszer vagy háromszor találkoztunk, amióta itt vagyok, de megmaradt a régi kollegialitás. Amikor ő a munkát elkezdte itt Magyarországon, éppúgy kezdő volt a vállalatnál, mint én – viszont ő nem hagyott ki hét évet! Az a vicces, hogy amikor először találkoztunk, sok-sok éve, akkor még németül beszélgettünk, később angolul társalogtunk, mert mindenki azt használta a környezetünkben, itt a TV2-nél pedig már spanyolul beszélgettünk.

Lám, a spanyol évek nem múltak el nyomtalanul.

Hát nem. Egész tisztességesen megtanultam spanyolul. Nem volt bennem gátlás soha, hogy próbálkozzak, gyakoroljam, bár eleinte a boltban is mindig ki akartak segíteni, angolra váltottak, meghallván a küzdelmemet, de én nem hagytam magam, kitartóan próbálkoztam a spanyollal. Sajnos sokat felejtettem, amióta itthon vagyok.

Andy Vajna a TV2-csoport tulajdonosa: vele milyen a viszonya?

Nem szoktunk találkozni: neki az irodája egészen más részén van az épületnek. Valamikor nagyon régen jártam kinn nála Hollywoodban interjút készíteni. Majd később meghívtam egy portrébeszélgetésre is.

Az RTL-nél maradt barátja? Kolosi Péterrel kollégák voltak sok éven át.

Együtt végeztünk az egyetemen, együtt kezdtünk dolgozni a csatornánál, sőt, ő azért jött a Fókuszhoz, mert mi, akik a műsort elkezdtük összerakni, odahívtuk. Nagyon jó kapcsolatban voltunk egykor, de hét éve nem találkoztunk.

A nézettség az isten a kereskedelmi tévéknél. Meg tudja állni, hogy ne nézzen rá, amikor megjön?

Soha nem tudom megállni, de nem is jut eszembe, hogy megálljam. Biztos vagyok benne, hogy nemcsak a kereskedelmi tévéknél fontos a nézettség, hanem mindenki másnál, aki televíziózik.

Hiszen a nézőknek csináljuk a műsort!

Ha csak ketten néznek meg, akkor igen értelmetlen lenne a befektetett munka. És egyértelműen sokkal szebb a napom, ha délelőtt tízkor megtudom, hogy nyert a Tények. Azt hiszem, a jó receptet tudjuk, de irtózatosan idő- és energiaigényes egy hírműsor felépítése.

Címlapfotózást is vállalt a gyerekekkel. A korábbi visszavonult életmód után ez furcsa lehetett.

A műsorvezetés a hab a tortán, de az csak egy szeletke az egészből. Elmentünk egy új magazin fotózására a fiúkkal: ott voltak velem, mert megkértem őket, hogy jöjjenek. Épp akkor úgy éreztem, hogy ezt el kell vállalni, és el kell menni a partira is. Én vagyok a címlapon, velem akarják eladni az újságot: oké. De ez nem a tévézésről, hanem az újságról szólt, arról, hogy megjelentünk a címlapon...

Mi volt a legblődebb dolog, amit olvasott magáról a lapokban?

Hajmeresztő dolgokat olvastunk sokat. Egy cikkben valami egyházat emlegettek velünk kapcsolatban, hogy be vagyunk fordulva valami szektaszerű vallásba. Ez persze kitaláció. Egy cikk szerint a férjem tökéletes uralma alatt élek és létezek. Ezen remekül szórakoztunk. Leírták valahol, hogy Argentínában éltünk, pedig nem laktunk ott soha.

Ausztráliában, Mallorcán éltek huzamosabban?

Több helyen éltünk huzamosan, maradjunk ennyiben. Hét éve mi elvonultunk, és a férjem ezt halálosan komolyan gondolta. Ő nem is tért vissza, nem lett újfent közszereplő, a gyerekeim pedig soha nem voltak azok, úgyhogy kicsit féloldalas a dolog, ma ebben egyensúlyt próbálunk teremteni.

Ha nem mondja el valaki, hol élt évekig, az titok marad, és tovább találgat a nép.

Amikor külföldön voltunk, nem egy kerítés mögött lapultunk. Nem voltunk láthatatlanok, ott is voltak barátaink, magyarok is. Ha odapördült volna egy újságíró..., de ezek szerint annyira nem voltunk érdekesek, hogy utánunk jöjjön bárki is. Írtak ezt-azt, de nem volt annyira fontos a téma, hogy tényleg utánunk jöjjenek. Mi nem álltunk ott karabéllyal, hogy senki nem szólhat hozzánk. Még Argentínában sem, ahol ugye soha nem laktunk.

Férje dolgozott közben?

Lacinak mindig voltak vállalkozásai, mindig dolgozott, de erről többet nem mondhatok. Őt kellene megkérdezni, de ő, mivel hat éve tényleg visszavonult a nyilvános szerepléstől, valószínűleg megköszönve az érdeklődést, nem fog élni a lehetőséggel. Én igent mondtam a TV2-nek, ő pedig azóta el van foglalva a gyerekekkel. Én helyette nem válaszolhatok ilyen kérdésekre.

Hét év alatt durvult a hangnem az interneten. Kommenteket olvas?

A férjem mondta egykor, hogy ha jót akarok magamnak, nem olvasom el ezeket. Ha mégis megtettem később, a lelkemnek nem estek jól. Amikor terhes lettem a nagyobbik fiunkkal, akkor a nőgyógyászom azt mondta, hogy sportolhatok, tehetek bármit, de egyet kér: hogy ne olvasgassak internetes fórumokat. Megpróbáltam harmóniában élni.

A magyar néplélek tükröződik ezekben? Jóformán minden cikk alatt gyűlik az agresszió, a frusztráltság.

Mindenki tud rosszindulatú, keserű lenni. Én is, de szerencsére ritkán. Magyar adottság lenne, hogy frusztráltak a kommentek? Nem tudom. Olvastam tanulmányt ezzel kapcsolatban, hosszan vizsgálták a netes hozzászólások hangulatát. A szörnyen negatív, de a vicces megnyilvánulásokban is az élen végeztünk magyarként. Aki boldog akar lenni, az találja meg a középutat a két szélsőség között.

Pereskedni nem kellett soha cikk miatt?

Nem. El kell viselni, amit írnak, de van persze különbség bulvármagazin és egy híradó között. Ha beülök egy tévéműsorba, majd felkonferálom, hogy XY-nal ez és ez történt, akkor úgy érzem, nekem is kötelességem válaszolni a kérdésekre. Ha nagy marhaságot írnak le, akkor az nem interjú, hanem valakinek a véleménye. Benne van a pakliban. Erről eszembe jut, hogy tízéves voltam, amikor egy osztálybulin rám szólt egy lány, hogy

mindenki úgy táncol, ahogy én fütyülök.

Ezen rettenetesen megsértődtem, később sírva elpanaszoltam anyukámnak, aki azt mondta: „Kislányom, találó volt a beszólás! Egyet jegyezz meg: olyan nincs, hogy valakit mindenki szeret!” És ez az „útravaló” elkísért engem életem folyamán. Persze vannak rossz érzéseim egy-egy cikktől, de már inkább attól tartok, hogy a gyerekeim találkoznak majd rosszindulattal. Hogy fogják feldolgozni? Ebben nekünk, a szüleiknek kell segíteni őket.

A gyerekeknek milyen volt visszaköltözni Magyarországra? Új élet, nem?

Vilmos ötödikes, a kisebbik másodikos. Három év van köztük, nagyon jól beilleszkedtek a magyar iskolába. Féltettem őket, de nem annyira, mint három éve, amikor külföldön elkezdték a sulit, és nem beszélték a nyelvet. Pár hónapig nem is voltak barátaik, mert nem értették, mit mondanak nekik a gyerekek.

Milyen egy átlagos hétköznapja?

Mondom a mait: felkeltem fél hétkor, amikor örömmel nyugtáztam, hogy csak nyolckor kell vinni a gyerekeket az iskolába. Nem tudtam visszaaludni. Egymagamban megkávéztam, majd megcsináltam mindenki reggelijét. A fiaim ma már legalább egyedül öltöznek, elvittem őket suliba, utána kerti bútort szereltem. Nagyon elment vele az idő, de imádtam. Én vagyok otthon a bútorösszerakó. Laci az ész, autós témákban persze ő a profi,

én viszont ügyesebben szerelek ezt-azt, bútort, vízcsapot.

Délelőttönként amúgy én szoktam előre megfőzni, majd elmegyek futni egy órát. Ha marad még időm, akkor megint szerelek, imádok a házban ügyködni. Kettőtől, fél háromtól benn vagyok, este van együtt a család.

Várkonyi Andrea ebből a székből felállt, a Tények után pihent, majd a Fem3-ra ment saját műsorral. Híradózás után, pár év múlva saját talkshow-t szeretne?

Nincs műsorálmom, és nincs olyan, hogy valaki csak műsorvezető, a tévézés egészében számít. Egy embernek ez nem is mehet, mert ez csapatmunka: egyedül a legnagyobbak sem tudnak tévéműsort készíteni. Nekem az egyik legnagyobb álmom ma, hogy – annak ellenére, hogy kevesebb az energiám és az időm, mint húsz éve – megpróbáljunk a Tények csapatával együtt egy sikeres, nézett, profi hírműsort készíteni. Hiszem, hogy ez az álom megvalósítható.