Nem annyira köztudott, de már húsz évvel az 1993-as Jurassic Park előtt bemutattak egy filmet, amely Michael Crichton bestsellerszerző írásán alapult, és egy olyan kalandparkról szól, ahol tragikus módon félresiklanak a dolgok. Ez volt az 1973-as Westworld, amit Magyarországon Feltámad a vadnyugat címmel mutattak be, és egyébként a 2008-ban elhunyt Crichton maga rendezte.
A sci-fi és a western közegét vegyítő Westworld egy olyan kalandparkban játszódik, ahol az emberekre tökéletesen hasonlító androidok szolgálják ki az odaérkezők akár legalantasabb igényeit is. Ez egyébként már önmagában elég izgalmas (1973-ban meg pláne annak számított), de ezen túlmenően miért kéne érdekelnie a nézőket annak, hogy egy vidámparkban elromlanak a gépek?
Az HBO sorozatának alapjául szolgáló nagyjátékfilmben például azért, mert a meghibásodott robotok (gépcsörgőkígyók és tökéletesen élethű androidok egyaránt) elkezdik megtámadni és legyilkolni a fizetővendégeket. De hogy az HBO sorozatában miért kéne izgalmat éreznünk, egyelőre nem derült ki.
Az itteni lakók még nem mutattak gyilkos szándékot a szórakozni érkező igazi emberek ellen, kizárólag egyszerű meghibásodásról (ismétlik magukat, lefagynak, leáll a működésük), illetve egzisztenciális krízisről tettek tanúbizonyságot (egyikük egy talált fotó miatt elkezdi megkérdőjelezni a világát, mivel ráébred, hogy létezik egy másik, kinti valóság is).
A Westworld című széria legnagyobb hibája azonban, hogy nem lehet senkire rácsatlakozni. Miközben a Trónok harcában már a legelső részek után tudtunk kedvencet választani magunknak (legyen szó hősies családfőről, fiús kislányról vagy új helyzetben helytállni kényszerülő szépségről), addig itt szó sincs ilyesmiről: senkivel sem tudunk azonosulni.
A játékon kívüli, valós személyek, az élménypark alkotói és üzemeltetői keveset szerepelnek, és akkor is szenvtelenek maradnak. Sokkal érzelmesebbek náluk az android karakterek, nekik viszont folyamatosan újrakezdődik a narratívájuk: hiába halnak az egyik nap végén csúnya halált, másnap feltámadva folytatják az „életüket". Így velük sem lehet együttérezni – minek sajnálnánk őket, ha szenvedéseiknek semmi tétje nincs?
Az első epizód történései alapján egyedül a Dolores nevű android tartogathat izgalmakat. Róla ugyanis kiderült, hogy gyönyörű, fiatal külseje, ártatlan, szinte a debilitásig derűs szemlélete és életszeretete ellenére egyrészt valójában ő a park legöregebb lakója, másrészt képes ártani egy másik élőlénynek (azután, hogy biztosítja róla a „gazdáit", sosem bántana egy élőlényt, mutatják, amint megöl egy legyet).
Csakhogy az alkotók a második részben nem viszik tovább Dolores sztoriját, helyette egy egy az egyben az eredeti filmből származó szálba kezdenek: két jó barátot mutatnak, egy agresszívebbet, lelkesebbet, tapasztaltabbat és egy tétova kezdőt, akik vendégként érkeznek a park fantáziavilágába. Ugyanakkor ezúttal is kaptunk messzebbre vezető nyomokat, a széria főgonoszának tűnő fekete ruhás férfiról (Ed Harris alakításában) ugyanis kiderül, hogy az egyszerű öldöklésen kívül van valami határozott célja is: a labirintust, a játék mélyebb szintjeit keresi.
Egy másik gyönyörű robotnő meghibásodását követő kálváriájának bemutatása, illetve a sorozat egyik visszatérő metaforája (egy gépzongora működését mutatják belülről, utalva arra, hogy androidjaink is előre beprogramozva működnek, a beléjük táplált parancssort teljesítik) ugyanakkor arra utal, hogy az alkotók lassanként talán ráeveznek a Philip K. Dick-i gondolatra, és azt kezdik el vizsgálni, hogy „álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal?"
S habár az eredeti film segítségével némileg a jövőbe láthatunk a sorozattal kapcsolatban (a Feltámad a vadnyugatban ugyanis a westernvilág mellett van ókori római és lovagkori fantáziabirodalom is, így sejthető, hogy ezek előbb-utóbb a szériában is felbukkannak, ha máskor nem, a következő évadokban), a soron következő történéseket nehéz lenne megjósolni.
Reménykedni viszont lehet benne, hogy az alávetettség anatómiáját bemutató részek és a mesterséges intelligencia kérdését érintő filozófiai felvetések után kapunk majd valami olyasmit is, amitől megint igazán függővé válhatunk.
2016 őszi sorozat- és pilotkritikáink: